A seb, ami az anyánk után marad, sosem lehet steril

A seb, ami az anyánk után marad, sosem lehet steril

A fiatal orosz költő, Okszana Vaszjakina prózában dolgozta fel anyja elvesztését. A Seb című kötetből azonban nemcsak egy nehéz anya-gyerek viszonyt ismerünk meg, hanem azt is, hogy hogyan hat ez később a lány művészetére, identitására, és hogyan küzd meg vele feminista, leszbikus nőként. A Seb a hét könyve.

Kiss Imola | 2023. december 11. |
okszana vaszjakina
Seb
Ford. Vass Annamária, Helikon, 2023, 288 oldal
-

Két témakörről nem akartam olvasni: betegségről-halálról-gyászról, és arról, hogy valaki ír. Ehhez képest a Seb arról szól, hogyan élte meg Okszana Vaszjakina író-költő a végstádiumos rákban haldokló anyjával töltött utolsó napokat, milyen volt a kapcsolatuk gyerek-, majd felnőttkorában, hogyan szállította el az anyja hamvait Szibériába, és arról is, hogy mindezt írásban próbálja feldolgozni. Ehhez kapcsolódva pedig a kötet manifesztó arról, hogy leszbikus orosz nőként Vaszjakina hogyan, mit és miért ír, beleértve ezt a könyvet is.

Lehetne vitatkozni azon, hogy milyen kategóriába illeszthető ez a kötet. Bár a kiadó szerint autofikciós regény, ezt a szöveget egyáltalán nem tudtam fikcióként értelmezni, és elképzelésem sincs, melyik része lehet akár egy kicsit is kitalált. Úgyhogy ennek fényében önéletrajzi műként olvastam, amit olykor versek és rövid feljegyzések, esztétikai, művészeti értekezések is tarkítanak de ha valakinek úgy jobban tetszik, akkor persze gondolhat Okszanára, a költőre mint karakterre. Maga Vaszjakina viszont inkább a memoár-irányt támasztja alá: „Én nem tudok történeteket kitalálni. A körülöttem lévő világ szerkezete olyan, amilyennek én azt bemutatom. És úgy vagyok felépítve, ahogyan megírom magam.

Nincs másik énem, és nincs más elképzelésem a világról és az írásról”.

A könyv azzal indul, hogy az elbeszélőnek el kell mennie az anyja holttestét azonosítani, majd a krematóriumba ügyet intézni, eközben pedig már tudja, hogy az anyja hamvait egy több állomásos út során elviszi majd Volzsszkijból a szülőhelyére, a szibériai Uszty-Ilimszkbe, ami számára is egyfajta rituális visszatérés a városba, amit tíz éve, Moszkvába indulva maga mögött hagyott. Az anyát, Anzsellát a halálig, majd a végső nyughelyére kísérő út természetesen belső utazás és szembenézés is egyben kettejük ideálisnak egyáltalán sem nevezhető kapcsolatával. 

A címadó seb egyrészt konkrét, hiszen az anya emlőrák miatt eltávolított mellének és hónaljának hatalmas hegére utal. Másrészt átvitt értelemben Vaszjakina lelki sebe, a szeretetlen gyerek fájdalma.

„Semmi sem tudja őt semmissé tenni. (...) Mintha egy létfontosságú szervem lenne, ami nélkül nem tudok élni. És hát így is van. Ő az én sebem, ami nélkül nem tudok élni. 

És nem azért seb, mert meghalt, hanem azért, mert volt.”

Ahogyan fényképek kerülnek elő, amikről Okszana elfeledkezett, vagy gyermekkori emlékeket idéz fel, nyilvánvalóvá válik, hogy a szülő-gyerek viszony kezdettől fogva egyenlőtlen volt. A kislány rajongott a gyönyörű és rideg anyjáért, aki nem viszonozta a szeretetét. Az anyaság a nő számára abban merült ki, hogy ellátta a kislányt, gondoskodott arról, hogy legyen mit ennie, legyen ruhája, kapjon gyógyszert, ha beteg. Miközben Okszanára egyre kevesebb figyelem és idő jutott, ahogy nőtt, ő annál inkább vágyott rá. Az anya közelségét csak rövid pillanatokig tapasztalta meg, amikor kiskorában Anzsella a karjaiban ágyba vitte. Ezért él az emlékeiben csodálatos, örömteli emlékként az is, amikor fizetésnap után közösen mentek a piacra és kolbászt ettek, mert eközben az anyja boldognak tűnt. 

„(...) a végtelenségig tudtam volna vele menni. Bárhová elvihetett volna. Az erdőbe, a vörösen izzó kemencébe. És én zokszó nélkül eltűntem volna benne. Még most is úgy érzem, olyan hatalma van felettem, amely örökké tart. (...) El vagyok bűvölve tőle. Az anyámtól.”

Az egész viszony még fájdalmasabbá vált azáltal, hogy Okszana szerint az anyja érzelmileg gyakorlatilag lemondott róla, mások javára: „De idővel ez az imádat csendes, mélyen gyökerező haraggá és fájdalommá alakult.

Azért, mert a férfiakat akarta és tudta is szeretni, engem pedig nem akart és nem tudott.

(...) Én pedig csak figyeltem őt, mint akit megbabonáztak, míg belül tomboltam, égtem, szenvedtem a féltékenységtől. (...) Nekem csak egy hideg tekintet jutott, mely végigsiklott a téren, és keresztülbámult rajtam.”

Az anyai tekintettel egyébként többször is szembeállítja felesége, Alina meleg tekintetét. A családján, az életükben lévő férfiakon gondolkodva Vaszjakina arra jut, hogy a szeretetre való képtelenség, a harag és a boldogtalanság is a gyökértelenségből, a II. világháború nehézségeiből és a túlélésért való mindennapos küzdelemből fakad, és hogy ezt dédanyja óta így adják tovább a gyermekeiknek a nők. Ő ezt a sort annyiban mindenképpen megtöri, hogy leszbikusként az LMBT-emberek oroszországi üldözése miatt nem valószínű, hogy anya lehet. Az pedig, amikor rájön, hogy egy ideig ő maga is olyasféle mérgező kapcsolatban vegetál egy nővel, mint amilyenekben az anyjának volt része, bűntudattal, szégyennel tölti el ezen azonban képes változtatni.

A fiatal, szép, erős, félelmetes anya képe sokáig összeegyeztethetetlen gyászoló lánya számára bármilyen más képpel: a felpüffedt, bántalmazott nőével, majd később a haldokló, elfogyó, tehetetlen, fájdalomtól eltorzult arcú anyáéval.

Nagyon érzékletes momentum, ahogy az utolsó öt napon, amit az anya a hospice előtt még otthon tölt, együtt alszanak Okszanával.

A fizikai közelség nem képes áthidalni a köztük lévő nemcsak lelki, de társadalmi és kulturális távolságot sem,

és az anyja apátiája már annyira elhatalmasodott, hogy talán nem is lehetséges. „Mi járhatott a fejében, amíg nézte a tévét közvetlenül a halála előtt? Próbáltam rájönni, és meg is kérdeztem. De nem árulta el. Éjjelente fejtől-lábtól aludtunk a kanapén. Én nem aludtam, hallgattam, ahogy lélegzik. Hallgattam, ahogy haldoklik.” 

Az írót erősen foglalkoztatják a halál körüli abszurd dolgok is, például, amikor rácsodálkozik, hogy egy egész test, a koporsó és minden kellék a hamvasztás után elfér egy 5 kilogrammot sem nyomó „hideg tojásban”. Ilyen az is, hogy a hamvak szállításakor a reptéri alkalmazottak szinte mindig zavarba jönnek vagy akadékoskodni kezdenek az urna miatt. De leginkább az idegesíti, hogy a közelgő halált senki sem akarja nevén nevezni, még az orvosok sem:

„A halált ha úgy alakulnak, meg távozásnak nevezik, meg még egy csomó olyan szóval utalnak rá, ami a hétköznapi beszédben nem a halált jelenti. Anya nem meg fog halni, hanem úgy fog alakulni.” 

Az anyjától való búcsúzás és a helyzettel való megküzdés nehézségére utalnak azok az egészen irreális szorongásai is, hogy az urnába esetleg valaki más hamvai kerültek, hogy ellopják az utastérből, vagy a lakásából, ahol két hónapig őrzi a szibériai út előtt.

Szóba kerül a gyásszal járó ürességérzet is, amit nagyon érdekes oldalról közelít meg a szerző: „A nő és a tér elválaszthatatlanok. Ha egy nő meghal, akkor a tér megroggyan, meghal, akár egy leszakított virágszál. A nő jelenléte, még a halott nő jelenléte is értelemmel és testtel tölti meg a teret”.

Az anyja azonban számára a veszteség tere, amiben nem volt szeretet és melegség. És nemcsak a test tölti meg a teret, hanem az anyja tekintete is, amit Vaszjakina mindennél jobban vágyott betölteni, de ez sosem sikerült, még a versei által sem. „Én ezt a potenciális tekintetet tartom annak a térnek, amelyben lehetségessé válik az írás, és megtörténhet a világ értelmezése. (...) Az én helyem az ő tekintete volt, mely túlmutatott azon a világon, amit láttam. Ez a tekintet garantálta azt, hogy itt vagyok, ugyanakkor minden lehetséges módon igyekezett ignorálni engem.” Ezt a teret Vaszjakina az anya elvesztésével egy üres mátrixhoz hasonlítja, amiből eltűnt a fő igazodási pont, amelyben semminek sincs értelme, és egyúttal elkerülhetetlen a feladat, hogy kialakítson magának egy önálló teret, amiben létezni tud.

„A nehéz anya az elsődleges oka az alkotói ösztönnek és az írásnak. Az anya a nyelv oka és teste”

írja, de a halál után Vaszjakina sokáig verset sem képes írni, hiszen az is mindig abból az igényből fakadt, hogy az anyja valahogyan meghallja őt, arra figyeljen, amit ő mondani akar neki, és hogy a sötét, nehéz költeményei révén kivívja magának legalább az anyja empátiáját és bűntudatot keltsen benne, ha már a szeretetét nem képes kiharcolni. De ez életében sem működött, az anya nem értette, nem értékelte a verseit. A szibériai utat pedig, amit eleinte a saját, költőként való dicsőséges visszatéréseként képzelt el, amelyben az egykori, zavarodott tizenéves önmagának megmutatja, mit ért el, felülírta a halál, meg az, hogy a verseskötete nem jelent meg időben, így végül az az út is csak az anyjáról szólt. Arra viszont rájön, hogy születése helyét, a végtelen tajgát mégiscsak magában hordozza.

Elkerülhetetlen az is, hogy Vaszjakina összehasonlítsa az anyja nőiségét és szexualitását azzal, hogy ő maga hogyan gondolkodik erről a kérdésről, különösen feministaként. Anzsella „igazi nő”, aki inkább hordja a nyilvánvalóan hamis mellprotézist, mint hogy fél mellel mutatkozzon. „Szégyellte a betegségét, szégyellte, hogy elvesztette a nőiség fő szimbólumait: a haját és a mellét.” 

A kiskamasz Okszana számára a nővé válás első jelei is azért okoznak szorongást, mert tudja, hogyha ő is nővé válik, akkor nem lesz képes tovább birtokolni az anyját. Minden, amit az anyja révén a női testtel kapcsolatban látott szex, megaláztatás, erőszak mély nyomot hagytak benne, ami miatt ő csakis szégyennel tudott a vonzalom, a vágy, a szexualitás bármilyen megnyilvánulására gondolni. És mégis ez az, amiért a test tapasztalatairól, így a halálról is igyekszik írni, mert meg akarja érteni, és túl akar lépni a szégyenen annak a szégyenén is, hogy ezt a könyvet írja. Miután egy ponton különböző művészek halottaikról készült alkotásairól elmélkedik, bevallja: „(...) miért írom le ilyen hosszan a saját anyám haldoklását és halott testét? Rengeteg fájdalom van ebben, és próbálom értelmezni, leírni valahogy ezt a tapasztalatot.

De önzés is van benne: élni akarok tovább, vagyis kontrollálni akarom a saját testem. És elhunyt hozzátartozóim testét.

Magamhoz veszem végre azt, ami hozzám tartozott, de anya haláláig mégsem fértem hozzá a testét. És közszemlére bocsátom, mint egy trófeát. Mint egy sebet, amit hosszú, nehéz harcban szereztem.”

A Sebben Vaszjakina többször is a feminista kritika fontos alakjaitól idéz, Julia Kristevától Hélène Cixous-n át Luce Irigaray-ig, elismerve, hogy általuk keres igazolást a saját írásai létjogosultságára. És belátja azt is, hogy a könyvet azért tudja nehezen befejezni, mert az olyan, mintha letenné a saját és az anyja közös történetét, elbúcsúzna tőle, behegedne a seb, amiről sokáig úgy gondolta, szükséges az alkotáshoz. De aztán mégis megtalálja a megoldást a méltó búcsúra: az utolsó fejezetben Vaszjakina már nem az olvasóhoz beszél, hanem közvetlenül az anyjához, amit korábban sosem tett meg az írásaiban, és ez erős szimbólum. 

„Tőled kaptam a nyelvet. A nyelvet, melyen most rólad írok. (...) A te nyelved rendkívül kemény,  lomha és szűkös.” Az anyja nyelvéből építkezve azonban megjelenik a saját nyelv igénye, amit viszont mindketten értenek, és amin Okszana Vaszjakina ki tudja végre mondani, „szeretlek, anya”, és amit az anyja is meghall majd, akárhol is van.

Fotó: Lucas van Oort / Unsplash

Kapcsolódó cikkek
...
Kritika

Auster vénülő fenomenológusa még él ugyan, de már elkezdett kicsekkolni a világból

A Baumgartner az öregedés, az emlékezés és a gyász regénye, melyben Auster idős főhősén keresztül, önéletrajzi elemek sokaságát felhasználva néz szembe a múlttal és készít egyfajta édesbús, nosztalgikus számvetést. Ez a hét könyve.

...
Kritika

Hűség a felejtésben: a táborokba zárt japánok sorsa nem csak amerikai történet

Julie Otsuka a saját családja történetét is beleírta debütregényébe, amiben a második világháború során internálótáborokba zárt amerikai japánokról mesélt. Az Amikor isten volt a császár a hét könyve.

...
Kritika

Irene Solà katalán falujában a legnagyobb bánat sem tudja felemészteni a reményt

Gátak című, második magyar nyelvre fordított regényében ismét hétköznapi emberek sorsán keresztül tárgyalja a lét nagy kérdéseit Irene Solà, a rá jellemző líraisággal és együttérzéssel. Ez a hét könyve.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket. 

A hét könyve
Kritika
Alan Moore tálalásában a képregényiparnak átható ondószaga van
...
Zöld

Megjavítani azt, ami elromlott: a szemlélet, amit újra meg kell tanulnunk // Repair

Litkai Gergely podcastsorozatának témája ez alkalommal a Repair - Hogyan hozhatjuk rendbe az elromlott tárgyakat, kapcsolatainkat és társadalmunkat című kötet, amiről a szerzővel, Szvetelszky Zsuzsanna szociálpszichológussal beszélgettek.

...

Megjavítani azt, ami elromlott: a szemlélet, amit újra meg kell tanulnunk // Repair

...

Kerber Balázs és Nemes Z. Márió: Mit kaphatnak a közösségtől a magányos odúlakók?

...

A sikert csak tisztességtelen úton lehet elérni?

...

Az endometriózis poétikus betegség, mintha erdő nőne a hasunkban

...

Kerber Balázs: A versnél érzem, hogy a szöveg akar valamit és nem én