Emmanuelle Arsan: Emmanuelle 1. - Lecke a férfiakról, fordította: Váradyné Sz. Hermina
Partvonal Kiadó, 2013, 228 oldal, 2990 HUF
Emmanuelle, a kikapós diplomatafeleség bujasága miatt világszerte olvasók ezrei rejtették a könyvet párnájuk alá. A többiek meg bőszen vetették a keresztet, akárhányszor Emmanuelle Arsan, Marayat Rollet-Andriane vagy Sylvia Kristel neve szembejött. A Partvonal most újra kiadta a kultikus botrányregény első részét, és megjelentette folytatását, Az antiszüzet is. Előbbi csak az eredeti megjelenés után 30 évvel juthatott el hozzánk, utóbbi most olvasható először magyarul. De meg tud-e még botránkoztatni egy szépelgő szexjelenet az erotikus ponyvák korában? A kérdésre egy nő és egy férfi keresi a választ. Emmanuelle 1-2. rész, kritika. Íme az első rész, Emmanuelle női szemmel. (A második rész kritikáját itt találod.)
„Elveszett idő mindaz, amit nem az élvezet művészetének szentelünk minél több ember karjai közt.”
(Emmanuelle tétele)
Emmanuelle, a 19 éves diáklány kiküldetésben lévő férjéhez utazik Thaiföldre. Attól a perctől kezdve, hogy az érzéki, önkielégítésből és leszbikus kalandokból addig is színötösre vizsgázó nő Párizst elhagyva a repülőgép fedélzetére teszi formás lábát, megállás nélkül erotikus kényeztetésekben részesül az utastértől kezdve Bangkok nyüzsgő forgatagáig és szikrázó tengerpartjaiig. Emmanuelle öntudatlan boldogsággal szívja magába a szerelem, az ondó és a női vaginák szédítő illatát, mígnem találkozik Marióval, az önjelölt, önmagát tudatosan homoszexuálissá nevelő erotika-prófétával. Az olasz műgyűjtő „racionális” rendszerbe foglalva óhajtja kibontakoztatni a lány ösztönös tehetségét, és Emmanuelle ágytól ágyig menetelése már nem kisebb célért, de az egész emberiség felszabadításáért folytatódik.
Az Emmanuelle – Lecke a férfiakról című regény 1959-ben magánkiadásban és szerzői név nélkül került az igen prűd Franciaország könyvesboltjainak polcára. A hivatalos megjelenésre 1967-ig kellett várni, a kötetcím felett ezúttal ott díszelgett az Emmanuelle Arsan név, melynek kilétére a mai napig nem derült fény (sokan Francoise Saganra, a Jó reggelt, búbánat szerzőjére tippeltek, mások szerint az Emmanuelle írója a valóságban is diplomatafeleség volt). A könyvet 1960-ban követte a folytatás Az antiszűz címmel, a hetvenes években pedig beindult a mozgókép-gépezet is, és a szerelem dalára elinduló Emanuelle szoftpornó kalandjai még szélesebb közönséghez juthattak el. Az alkotások hatalmas viharokat kavartak, nemcsak Franciaországban: a szabad szexualitást hirdető könyveket számos helyen betiltották, sőt, bizonyos részletek 2013-ban is olyan tabukkal szembesítik az olvasót, hogy gondolatban rendőrért, de legalábbis elmeorvosért kiált.
Ilyenek például: Mario, a főhősnő tanítómestere szerint az a nő erotikus, „aki uzsonna idején felszólítja fiát, hogy ondós kenyeret készítsen a húgának.” Ráadásul úgy gondolja, „csak egyféle szerelem van, s egyre megy, hogy férfival, nővel, házastárssal, fivérrel, nővérrel, gyermekkel csináljuk-e.” A regényt lezáró beavatás-jelenetben 12 és 15 év közötti fiúcskákat rendel saját maga és partnernője számára, Emmanuelle legjobb bangkoki barátnője, Marie-Anne pedig egy 13 éves copfos kislány, aki olyan természetességgel beszél a szexualitásról és űzi a gyönyör művészetét – egyelőre magányosan -, hogy a jó pár évvel idősebb férjes asszonynak bőven van mit tanulnia tőle.
A regény legtöbb jelenete valószínűleg csak a legmegveszekedettebb prűdeknél veri ki a biztosítékot. Emmanuelle esztétikusan maszturbál és gyönyörűen szeretkezik, a férfi-nő, vagy nő-nő közötti pornográf jlenetek a mai ízlésnek túl „szépen”, szenvelgőn és mesterkélten ábrázoltak, de semmiképp sem merészek. A pedofília és incesztus legalizálásának ötlete azonban legalábbis meghökkenti az olvasót. Nem kevésbé felkavaró az erotika világhatalmának elméleti alapvetése. A lány hosszúra nyúlt – képzelt, avagy valóságos, nem mindig dönthető el - szexkalandtúrájának elmesélése után iktatja a szerző a regénybe Mario és Emmanuelle majd száz oldalon keresztül zajló (ál)intellektuális szaloncsevejét, ami komplett tankönyvcsomag és iránytű az ideális szexuális léthez. A szerző hirtelen mozdulattal rántja ki az olvasót a hancúrdzsungelből, hogy száraz erotikaelméletre oktassa: Emmanuelle, a kiválasztott egyenesen Mario-prófétától hallgathatja meg, hogyan kellene élnie.
Marió szerint az erotika a társadalmi mentálhigiéné feltétele, s az igazi erotika egyenlő az erkölccsel, ami az embert a természet fölé helyezi. Példaképül egy indiai törzs életvitelét állítja beszélgetőtársa elé. A muriák gyermekeiket legzsengébb koruktól a szexualitás rafinált művészetére oktatják, világukban az érzelmi alapú ragaszkodás a legszigorúbban tilos (egyetlen lánnyal nem szabad három éjszakánál többet eltölteni). A legnagyobb bűn a féltékenység, s aki efféle huncutságokon kapja magát, önneveléssel kénytelen regulázni zabolátlan természetét, például azzal, hogy saját kezűleg vezeti bele társai hímvesszejét a szeretett nő testébe. Aki féltékeny, az elmaradott, képtelen lépést tartani az űrkorszak emberével, és soha nem fogja megérteni, mi az igazi szerelem, sőt, magát az emberiség szeretetét tagadja meg.
Mario kifejti, hogy az „erotikaalapú” társadalomnak alaptörvényei is vannak, úgymint szokatlanság (ismétlődéstől mentes aktusok), asszimetria (párosban szeretkezni unalmas), és szám (minél több emberrel időben és térben) törvénye. Ezek elfogadásával válik az erotika a szellem művészetévé. A férfi Emmanuelle-et nem saját gyönyörének neveli és öntözgeti, hanem az emberiség ajándékának szánja: az engedelmes tanítvány átesve a beavatási és megújulási szertartáson (melynek részét képezi tetemes mennyiségű ópium elfogyasztása is) életét ezentúl az alaptörvények betartásának szenteli. A prüdérián és konformizmuson aratott szellemi győzelmet Marióval és egy ismeretlen triciklisofőrrel rögvest meg is ünnepli a szalon vörös bőrdíványán.
Nehéz az Emmanuelle önértékét meghatározni. A túl gyönyörűen komponált szexjelenetek felszabadító módon hathattak 50 évvel ezelőtt, ma már bele-beleásítunk, s ezen a csicsás nyelvezet sem lendít sokat. És vajon mi a nő itt? Tárgy? Mégiscsak egy férfi utasításait követi vakon, aki őt műalkotásnak tekinti: egy férfitekintet kíséri minden lépését, ha nem is hagyományos patriarchális pillantásról beszélhetünk. Igazi élvezőgép, aki boldogabb mindenki másnál, ahogy Mario ígérte? A legmagasröptűbb igazság megértője, gyakorlója és továbbfejlesztője? S az erotikaelmélet maga: tudatos tabutörés, polgárpukkasztás, szándékos provokáció, netán valódi szerzői életfilozófia? S vajon nem taszító a könyvben vázolt szépségkultusz? Nem kelt rossz érzéseket, amikor Mario azt fejtegeti, hogy a szépség szenvedélye a legnagyobb erő, s fejbólintással helyesli, mikor Emmanuelle bevallja, iszonyodik a csúnya lányoktól?
Nem kevésbé problémás rálelni a regény helyére az erotikatörténet óriási hagyományának palettáján, megbecsülni hatástörténetének fokát. A könyv hatalmas siker volt, akárcsak a belőle készült film(ek), megszületésétől azonban az átlagember szexuális kultúrája nyilván nem változott radikálisan. Otto Mühl akcióművész mégis megpróbálta valóra váltani az Emmanuelle utópiáját (bár nem tudom, magát a könyvet olvasta-e). A bécsi akcionista a hetvenes évek elején a muriák társadalmához kísértetiesen hasonló kommunát hozott létre Burgerlandban. Nem akarok olyasmit állítani, hogy az Emmanuelle preferálta társadalmi modell garancia a visszaélésekre, Mühlt mindenesetre „zsarnoki, megalázó rendszer” működtetése, kábítószerrel való visszaélés és kiskorúak megrontása miatt 7 év börtönre ítélték.
