Kedves édesanyám

B+
Dorothy Uhnak: A nyomozás
Ford.: Prekop Gabriella

Krimiklub.hu, Budapest, 432. oldal, 2250 Ft.

Nemrégiben, Spiegelmann Laura könyve kapcsán némi irodalmi pengeváltás történt arról, hogy mit írhat le egy nő és mit nem. Már akkor némileg értetlenül követtem a hozzászólásokat, és tulajdonképpen a mai napig nem értem, mi okunk lenne feltételezni, hogy a nők ne tudnának olyasmit írni, amit közmegegyezés alapján általában férfiaktól várnánk és fordítva. A világirodalom elmúlt néhány száz, ezer éve bővelkedik a női hangon (hitelesen) megszólaló hím nemű szerzők műveiben, és ennek inverz párjára is akadna példa bőségesen. Vajon, termékeny-e egy olyan kérdés, ami bármilyen szempontból nemi alapon próbálja meg osztályozni az irodalmi műveket. Szerintem cseppet sem, a jó író legbelül valószínűleg hermafrodita.

Ez a lassan feledésbe merülő vita csak azért jutott eszembe, mert A nyomozás című krimit egy hölgy írta, a regény főszereplője azonban egy férfi. Olvasás közben azonban egyszer sem merül fel bennünk a kétely, hogy a főhős és egyben elbeszélő férfi mivoltában hiteltelen lenne. Sőt, éppen ellenkezőleg, ahogy a krimi (és itt első sorban a hard-boiled krimire gondolunk) műfaja megkívánja, egy igen karakteres, igazán maszkulin nyomozóval van dolgunk. A szerzőnő nemcsak a főszereplője alakját építette fel remekül, de érezhetően a műfaj minden apró trükkjét ismeri, és biztos kézzel használja is azokat, ráadásul van egy rendkívül izgalmas sztorija is mindehhez. Persze, könnyű neki, hiszen volt honnan ihletet merítenie, mivel maga is több mint 15 évig szolgált a New York-i rendőrségen nyomozóként, ezért azon igazán nem is lepődünk meg, hogy a krimi tárgyi környezete, helyszínei, felbukkanó figurái valóban igazán életszerűek.

A történet narrátorának, Joe Peters első osztályú New York-i nyomozónak heveny fekélyével és halódó házasságával is elég problémája van, de nyakába szakad egy igen csúnya ügy, két halott kisfiúval, akiket első blikkre saját, egyébként mód felett vonzó édesanyjuk gyilkolt meg. Persze, ott van még a közelgő polgármester választás, aminek végeredménye cseppet sem közömbös Joe felettese és egyben legjobb cimborája Tim Neary számára, aki egyszerre várja a közvéleményt felháborító gyerekgyilkosság gyors feltárását és terhelő bizonyítékokat a választásokban ugyancsak érdekelt ellenlábas, a kerületi főügyész ellen. Hogy minden kerek legyen, a főügyésznek (minden valamire való amerikai krimi állandó szereplőjének) van egy téglája az alakulatnál, akit lehetőleg távol kellene tartani az információktól. Neary legjobb barátját azzal bízza meg, hogy ő alakítsa a jó zsarut a nyomozás során, ami Petersnek remekül sikerül is, olyannyira, hogy amikor nagyjából már minden összeáll a vádemeléshez és látszólag semmi nem menti meg Kittyt, a szexi, de fenemód hideg anyát az életfogytiglantól, főhősünk akkor kezd magánnyomozásba, hogy megmentse.

Peters nyomozó kénytelen néhány szabályt áthágni, hogy a közvélemény által könnyűvérűnek titulált, és ezért gyűlölt Kitty ártatlanságát bizonyítani tudja. A nyomozó elszántságát jócskán növeli, hogy a gyanúsított anya néhányszor nála keres lelki, de elsősorban testi vigaszt. A mozaikdarabkák többször összeállni látszanak, majd széthullanak újra. Miközben Peters sorra oldja meg a problémákat a rendőrségi besúgóval, vagy a polgármester választással kapcsolatban, addig saját érzelmi élete egyre inkább összekuszálódik, és a gyilkosság körülményeinek felderítése sem halad megfelelő tempóban. Képbe kerül egy rejtélyes, éjszakai kutyasétáltató és a New York-i olasz maffia is.

Dorothy Uhnak remekül adagolja az információkat, idegőrlően játszik főhősével, aki többször is lépre megy, a feszültség és a bizonytalanság egy pillanatra sem hagy alább a regényben. A szerzőnő A nyomozásban nem találja fel újra a műfajt, de sikerült egy, a hossza ellenére (több mint 400 oldal), végig izgalmas és pergő zsáner darabot írnia, ami bőven elég ok arra, hogy ezt a könyvet fenntartás nélkül tudjuk ajánlani a műfaj kedvelőinek. A fordítás tartogat ugyan érdekes megoldásokat (törölni helyett például következetesen türülnit olvashatunk), de a könyvet és összességében bizonyos szempontból a fordítót is dicséri, hogy nagyjából a 6. oldalig foglalkoztatják az embert az ilyesmik, és ez perdöntő bizonyítéka annak, hogy ez egy jó könyv, érdemes volt újra kiadni.