Horváth Viktor: Török tükör
Jelenkor, 2009, 558 oldal
A török hódítás „kulturális emlékezete” nálunk jellemzően egyetlen irodalmi műre korlátozódott; Gárdonyi Géza minden vitát megkerülő, valódi túlélő regénye, az Egri csillagok kihagyhatatlan kötelező olvasmányként hosszú ideje meghatározza a török kori Magyarországról szőtt meséket. Anélkül, hogy értékelnénk Gárdonyi alkotását, érdemes megjegyezni, hogy egy XXI. századi szöveg ironikus, néhol már-már paródiába hajló utalásainak értelmezésekor a száztíz éve megjelent regény még mindig egyenrangú partnerként szerepelhet bizonyos helyzetekben. Horváth Viktor Török tükör című roppant írásának nem a legfőbb jellemzője ugyan a hírhedt elődön való gúnyolódás, de a témából és az „eredeti” szereplők felforgatott életéből (Bornemissza Gergely valódi élettörténete a regényben) bizony a hagyományosan vontatott narratíva újragondolása is következik.
Ha egy rövid recenzió egyetlen aspektusra koncentrál csupán egy szöveg kapcsán, akkor számos olyan dolog is elveszhet, ami az olvasókat talán sokkal jobban izgatja a leírtaknál, vagy ami végső soron egyáltalán felkelti az érdeklődésüket. Azt hiszem, a Török tükör esetében mégis ez az egy, kötelezően megemlítendő sajátosság elegendő ahhoz, hogy átfogó ismertetés nélkül képet adjunk a mű világáról. Nem azért, mert Horváth Viktor egysíkú szöveget alkotott, hanem mert a regény elbeszélői technikája oly’ annyira magával ragadó. A narráció ugyanis a hódító törökök szempontjából ábrázolja a barbár, szétszabdalt Magyarországot, és a benne élő alulművelt, civakodó, pogány népeket. A mesélő – mert minden történelmi tény dacára ez mégiscsak egy élvezetes mese – a pécsi Dervis bég fogadott fia, Ísza, aki a mítoszokból és legendákból épített Isztambulból kerül a jóval földhözragadtabb Szegedre, majd Fehérváron át Pécsre, hogy ősei emlékeinek tükrében végül meglássa saját, valódi életét. Minderről időskori visszaemlékezéseiből értesülünk, Ísza különös memoárjában idézi fel kamaszkorának történetét.
Sok apró, novellaszerű részből áll a Török tükör, amelyek Korán-idézetekből és hol gyakorlatias, hol hasznavehetetlenül közhelyes (többnyire szakrális) tanulságokból kerekítenek igazi történeteket. Ísza kalandjai során ugyanis mindvégig Allah kezében érzi magát, szabadságvágya és zabolázhatatlan természete egy rezignált, bölcs elbeszélő nézőpontjából nem más, mint az igaz utat kereső fiatal tragédiájának legendája, aki túl későn döbben rá, hogy a tükör, melyben arcát kutatja, erősen torzít.
