Manapság a magány az új rák, szégyenletes, kínos helyzet, olyan borzalmas, hogy ki sem merjük mondani; mások pedig nem akarják hallani a szót, nehogy rájuk is átterjedjen a hatása, vagy nehogy megkísértsék a sorsot, és rájuk is hasonló csapást mérjen. (218. oldal)
Ez az új ráktípus a főszereplője Gail Honeyman írói debütálásának, amit nagyon sarkosan súlyos identitásdrámaként lehetne definiálni, könnyednek látszó csomagolásban. Eleanor Oliphant köszöni, jól van, jelenti ki a cím, az olvasó pedig azonnal gyanakodni kezd. Ha valami ennyire egyértelműen ki van jelentve, az már messziről bűzlik. Épp, mint a tökéletes párkapcsolatot hirdető napi harminc Insta-fotó. A regény már tavaly ősszel megjelent magyarul, ám erre csak a januári Costa irányította rá a figyelmünket, ahol Honeyman elhozta a legjobb első könyvért járó elismerést. A figyelmetlen olvasó szempontjából ezt hívják mázlinak, ugyanis kár lett volna, ha sosem ismerkedik meg Eleanor Oliphanttal, aki arra tesz kísérletet, hogy a társadalom szemében teljesen normális harmincas nőnek látsszon. Közben legalább olyan élesen kritizál másokat, ahogy neki szólnak be a kollégái, de mindezt olyan szórakoztatóan sznobul, cinizmust nem ismerve teszi, hogy csak szeretni lehet miatta.
Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van
Fordította: Szalai Virág, Ventus Libro, 2017, 400 oldal, 3600 HUF
A regényhez egy újságcikk adta az ötletet, ami a magány témájával foglalkozott. Honeyman évekkel korábban olvasta a cikket, akkoriban, amikor a téma szerinte még leginkább idős emberek kontextusában került elő, akik megözvegyültek, vagy távol élnek a családjuktól, ám különösen egy húszas éveiben járó lány története ragadta meg belőle. A lány, aki a címszereplő alakját ihlette, arról beszélt, előfordul, hogy a munkaidő pénteki végétől hétfői kezdetéig senkihez sem szól egy szót sem. Hasonlóan néz ki a 30 éves Eleanor hétvégi rutinja is, ám a csend mellett az övét egy üveg bor és két üveg vodka súlyosbítja. A hétköznapjai is jól begyakoroltan működnek, minden délben szendvicset ebédel a munkahelyén, szerda este telefonon beszél az anyjával, péntekenként pedig mirelitpizzát vásárol a Tescóban.
Oliphant a porcelánboltban
Eleanor Oliphant pénzügyes. Ez az egyszerű mondat akár azt is előrevetíthetné, hogy a kortárs Stonerrel van dolgunk, és Honeyman könyve egy átlagos nő átlagos hétköznapjairól szól, akivel pontosan ugyanazok a dolgok történnek, mint bármelyikünkkel. Eleanor Oliphant egy sebhelyet visel az arcán, amit egy titokzatos tűzben szerzett. Ez a kicsit összetettebb mondat azonban elárulja, hogy hősünk nem láthatatlan, és egyáltalán nem átlagos. Sőt, egyenesen furcsa. A legtöbb munkahelyen találkozni vele, ő az, akit senki sem hív el sehová, akit senki sem von be a társalgásba, és aki épp a (választott vagy rákényszerített) kívülállásával tesz legtöbbet a csapategységért - indokot szolgáltat a rosszindulatú összenézésekre, a belsős poénokra. Eleanor teljesen tudatában van a saját pozíciójának a cégen, sőt a társadalmon belül is, egyes szám első személyű monológjában épp a folyamatos önreflexió a legfájdalmasabb.
Igaz, hogy sem stílusom nincs, sem divatos nem vagyok, ám mindig tisztán jelenek meg, így legalább emelt fővel foglalhatom el mégoly alantas helyem is a világban. (135.o.)
Különösen azért, mert a magány mindannyiunk számára elemi tapasztalat, hiszen ha más aspektusait nem is ismerjük, azon talán mindannyian gondolkodtunk már, hogy miért épp mellénk nem ülnek le soha a buszon. Honeyman nagyon könnyen elérhette volna, hogy az olvasó szánalmat érezzen a hőse iránt, ám egy rendkívül határozott személyiséget rajzol meg neki, amivel a szánalmat, minden iróniát nélkülöző szeretetté transzformálta. Az olvasó megérti és megszereti Eleanort, nemcsak, mint egy fiktív történet fiktív szereplőjét, hanem mint valakit, akivel azonosulni is képes, és aki eléri, hogy más szemmel nézzen a saját környezetében megforduló furcsákra.
A kórterem bejárata mellett volt egy kézfertőtlenítőgél-adagoló, fölötte jókora sárga felirat: Nem ivóvíz! Komolyan van, aki kézfertőtlenítőt iszik: Kell lennie, különben nem írnák ki. Valami mélyen, nagyon mélyen megmozdult bennem, hogy odahajtsam a fejem, és megküstoljak egy cseppnyit, pusztán azért, mert eltiltottak tőle. Nem, Eleanor, parancsoltam magamra, fogd vissza lázadó hajlamod, és maradj a teánál, a kávénál és a vodkánál! (81.o.)
Bár Eleanor bármilyen bonyolult keresztrejtvényt meg tud oldani, mások arcáról nem képes leolvasni az érzelmeket. Tudja magáról, hogy a hétköznapjait inkább létezésnek, mint életnek lehet nevezni, ám azt is, hogy erős és független ember, aki (látszólag) lábon kihord egy súlyos traumát, ami nemcsak az arcát, de a lelkét is eltorzította. Nehéz gyerekkorából, amelyre fokozatosan derül fény a történet előrehaladtával, erős felsőbbrendűség tudatot hozott magával, ez pedig elképesztően vicces jeleneteket eredményez. Eleanor random francia kifejezésekkel szórja tele a monológját, és mindenkiről épp annyira határozott véleménye van, amennyire másoknak őróla. Például Raymondról, aki az IT-osztályon dolgozik, és a kedves szomszédsrác tökéletes prototípusa:
Többször feltűnt már, hogy épp az állandó sportruházatban járók hajlanak a legkevésbé a rendszeres sporttevékenységre. (110. o.)
Megismerkedésük lesz az egyik katalizátora az Eleanor életében bekövetkező változásnak, ám ha bárki is egy bénácska lávsztorira számítana, az hamar ki fog ábrándulni. Pedig a másik két katalizátor is férfi: egyikük egy nem túl tehetséges, de annál egoistább zenész, akit Eleanor egy olyan koncerten pillant meg, ahová csak azért ment el, mert nyert rá egy jegyet a céges tombolán, és akiről első látásra eldönti, hogy ő az igazi. Tinilányokat megszégyenítően lobban lángra az idegen iránt, a meghódítására szőtt haditervet pedig Bridget Jones is megirigyelhetné. A másikuk egy Sammy nevű öregúr, aki épp akkor lesz rosszul az utcán, amikor Eleanor és Raymond arra sétál, ezzel pedig akár egy vasárnapi matiné irányába is kanyaríthatná a sztorit. Ám a regény épp attól működik, hogy Gail Honeyman sorra hagyja ki az első könyvben jól mutató (és talán kicsit elfogadottabb) közhelyziccereket.
Bár Eleanor életében nem a férfiszerzésen van a hangsúly, hanem egy kiegyensúlyozott (jövendőbeli) családon (vagyis olyasmin, amit korábban nélkülöznie kellett), végigjárja a teljes fazonigazítás chicklit-toposzának minden állomását, a füstös szemsminktől
- Na, mit szólsz hozzá? – kérdezte.
- Úgy nézek ki, mint egy kis madagaszkári majom. Vagy inkább mint egy észak-amerikai mosómedve – vélekedtem. Elbűvölő! (155.o.)
a véletlenül választott teljes bikinigyantáig,
- Kayla – magyaráztam neki hitetlenkedve, hogy ilyen helyzetbe kerültem -, én egy normális felnőtt férfinak akarok tetszeni, aki normális felnőtt nővel élvezi a szexet. Talán arra akarsz célozni, hogy valamiféle pedofil lenne? Hogy képzeled?! (27.o.)
ám személyisége, és a múltjában meghúzódó titok nem engedi, hogy szórakoztató irodalomként kezeljük a könyvet. Szórakoztató irodalomként abban az esetben kezelhetnénk, ha a szórakoztatást a kánon erénynek, és nem valamilyen szörnyű irodalomellenes minőségnek tekintené. (Itt kell megemlíteni, hogy nem ártott volna egy alaposabb szerkesztői munka, mert a szöveg tele van zavaróan kócos mondatokkal.)
A tűzben edzett nő
Eleanor történetének tétje, hogy képes-e egy súlyosan traumatizált ember visszatalálni a társadalomba, képes-e normális lenni. Honeyman olyan hétköznapi eseményeken keresztül vezeti vissza hősét az emberek közé, mint egy látogatás Raymond édesanyjánál, vagy egy családi buli Sammy gyerekeinél. Valódi főnixi feltámadás ez: a regény jobb és rosszabb napokra oszlik; a jobb napokon hőse sikeresen hiteti el magával, hogy minden rendben, a rosszabbakon pedig kiderül, hogy épp olyan, mint egy közösségi oldalra posztolt, gondosan beállított csendélet. Ha kicsit kevésbé fókuszálunk, láthatjuk, mekkora a káosz körülötte.
A szerző engem már ott megnyert magának, hogy az utóbbi évek egyik legizgalmasabb nonfictionjéből választott mottót, méghozzá Olivia Laing The Lonley Cityjéből, amelyben a szerző a magányt vizsgálja a saját, és négy, főként New York-i kötődésű művész (Edward Hopper, Andy Warhol, David Wojnarowicz, Henry Darger) életén és életművén keresztül. Laing a magány mentális és öngeneráló hatásait is körbejárja a kötetben (amely magyarul a Corvina Kiadónál jelenik majd meg), Honeyman pedig szemléletesen bemutatja ezeket Eleanoron.
Felmerült bennem, vajon Sammy szereti-e a hideg pestós tésztát; egyik ste készíhetnék dupla adagot, és a maradékot elhozhatnám neki másnap egy Tupperware-dobozban. Ugyan nem volt otthon ilyen ételtárolóm, mert eddig még nem volt rá szükségem. Elmehetnék egy áruházba, vásárolni egyet. Ez éppen az én társadalmi helyzetemben lévő, korombeli nőhöz illő tevékenységnek tűnt. Izgalmas! (104.o.)
Hőse hatalmas energiákat fektet abba, hogy elhitesse magával, valójában minden rendben van, és ebből csak a szerda esti telefonhívások zökkentik ki. A börtönből telefonáló édesanyja, vagyis „anyuka” minden héten rázúdítja a sötétséget és szenvedést, amit a hét többi napján igyekszik elfelejteni.
- Nehogy most mellékvágányra csússzál, Eleanor, meg ne feledkezz anyukáról érted? Azt hiszed, hogy most már kivakaróztál, van munkád, vannak új barátaid. De eszed, az nincs, Eleanor! Olyan típus vagy, aki cserben hagyja a többieket, akiben nem lehet megbízni. Aki kudarcot vallott. Igen, én pontosan tudom, ki vagy, és azt is tudom, hogyan végzed majd. Figyelj arra, amit mondok: a múlt tovább él. A csinos kis sebhelyeid a múltból vannak, igaz? És mégis tovább élnek a közönséges arcocskádon. Fájnak, még?
Megráztam a fejem, de egy szót sem szóltam.
- Ó, igen, én tudom, hogy fájnak. Emlékezz rá, hogyan szerezted őket, Eleanor! Megérte? Őérte? De van még hely a másik arcodon is egy kis fájdalom számára, igaz? Tartsd ide a másik orcádat anyukának, Eleanor, jó kislány! (114-115. o.)
A regény nem flashbackekkel, hanem anyuka szerepeltetésével feszíti pattanásig a suspense-t, és a végkifejlettel is képes meglepni az olvasót. A börtönszlenget eltanuló abuzív asszony karaktere tökéletesen megrajzolt, és egytől-egyig jól sikerült a regény többi mellékszereplője is. (Talán kijelenthető, hogy nemcsak a sztorit a saját hátán is könnyedén elcipelő címszereplő, hanem a többiek is hozzájárultak, hogy egyszer a mozivásznon is viszontlássuk majd Eleanort. A könyv opciós jogait Reese Witherspoon cége vásárolta meg.)
Honeyman úgy világít rá valami nagyon fontosra (a látszólagos furcsaságnak sokszor nagyon komoly okai vannak; bárki kerülhet olyan közösségbe, ahol ő lesz a fura), hogy közben sikerül elkerülnie mindent, ami miatt pejoratív értelemben emlegetjük, hogy első regény. Az Eleanor Oliphant köszöni, jól van a sötét tónusai és a kényelmetlen témája ellenére valódi feelgood olvasmány, ami pontos diagnózist nyújt arról, milyen érzés, ha az egyetlen, aki törődik velünk, az eladó a sarki boltban, ahol minden hétvégén megvesszük a túlélést jelentő vodkát.
