Mi lenne, ha elmenne az áram? Nem órákra, hanem mondjuk napokra vagy hetekre? Mi lenne, ha mondjuk mindez télen történne? És mi lenne, ha nemcsak egy város borulna sötétségbe, hanem egy komplett ország, majd fél, és végül egész Európa? A Blackoutban pontosan ez történik, a kezdeti kellemetlenség pedig hamarosan minden jóléti kultúra legnagyobb rémálmába fordul. A civilizáció máza gyorsabban leolvad, mint egy átlag biztosíték, a túlélési esélyeket pedig nukleáris katasztrófák és helyi fosztogatók szorítják le a minimumra. Marc Elsberg biztonságtechnikai és – ha úgy tetszik – politikai pamfletnek is beillő, közel 700 oldalas gigaregényében saját civilizációnk sebezhetőségére mutat rá, egészen pontosan arra, ahogy sziklaszilárdnak hitt világunk mindössze néhány nap leforgása alatt atomokra hullik. A Blackout a hét könyve.
Az egész tulajdonképpen egy csúnya balesettel kezdődik, melyben egy Piero Manzano nevű milánói informatikus könnyebb sérüléseket szerez. A baleset oka nem más, minthogy hirtelen kialudtak az utcai fények és a közlekedési jelzőlámpák, az autók pedig egymásba csapódtak. A szemtanúk mentőt akarnak hívni, ám térerő sincs. És ahogy később kiderül, sok más sem. Piero hazafelé tartva, majd otthonába érve látja, hogy sehol sincs áram, és az egy dolog, hogy a vaksötétben kell tapogatóznia, de a lakásban nincs folyóvíz, nincs internet, ha lemerülnek a mobilok és a laptopok, nem lehet újratölteni őket, a benzinkúton pedig nem lehet tankolni, mert mindezekhez kivétel nélkül mind áram kell. És ez még csak a kezdet. A kommunikáció szinte teljesen megbénul, a kormányzati létesítmények a saját áramfejlesztőiknek köszönhetően képesek még úgy-ahogy elműködni, ám a bankokból nem lehet pénzt felvenni, a kórházakban összeomlik az ellátás, a boltokban tönkremegy az áru, már amelyik kinyit, ugye, és már amelyiket nem fosztották ki néhány nap után, a mezőgazdaságban pusztulnak az állatok. Ehhez jön még, hogy a nukleáris erőművekben a folyamatos hűtést áram híján nem lehet garantálni, és a reaktorokban előbb-utóbb robbanás következik be.
Marc Elsberg: Blackout - Holnap már túl késő
Fordította: Torma Péter, Animus Kiadó, 2016, 688 oldal, 4980 HUF
Manzano, az egykori hacker egy véletlen folytán rájön, hogy az áramkimaradás nem a természet vagy a rendszer szeszélye, hanem nagyon is tudatos és gondos tervezés következménye. Valaki vagy valakik szánt szándékkal borították sötétségbe, és taszították ezzel egy kvázi iparosodás előtti korszakba Európát, ahol a büdös, ápolatlan és kétségbeesett emberek ölre mennek egy kis krumpliért, vagy ahol, némi hús reményében, simán lemészárolják az állatkert elkóborolt állatait az utcán. Manzano önjelölt segítőként hiába fordul a hatóságokhoz, ismerős dramaturgiai fordulattal először elhajtják. Egy elég nagy kitérővel végül az Europolnál landol, melynek terror-elhárítási igazgatója, François Bollard gyanakodva fogadja, gyanakvása pedig egyre nő, miután néhány gyanús emailt találnak Manzano gépén. Dupla versenyfutás kezdődik ezzel: Manzanónak ugyanis nyomára kell akadnia annak a hackernek, aki az egész terrortámadás hátterében áll, közben pedig menekülnie kell az őt üldöző hatóságok elől is.
Az ugyanis, hogy terrortámadás történt, kétségtelen. Elsberg könyve ugyanis, bármennyire is fikció, épp azt bizonyítja, hogy egy összehangolt, teljes közösségeket megbénító, és százak vagy akár ezrek halálát is okozó támadáshoz nem feltétlenül kellenek hagyományos értelemben vett fegyverek, hiszen az informatikai és a biztonsági rendszereken lévő réseken áthatolva sokkal nagyobbat is lehet ütni.
A regény töredékekből épül fel, a helyszín pedig a berlini kancellária, egy francia atomerőmű, egy milánói magánlakás, egy hágai iroda, egy düsseldorfi kórház, egy osztrák síparadicsom, vagy a párizsi elnöki hivatal (stb., stb.) között váltakozik. Elsberg viszonylag távolról mutatja be a mindennapi élet összeomlását – ezekről javarészt minisztériumi beszámolókból vagy tévés riportokból értesülünk –, ugyanakkor ügyelt arra is, hogy egy-egy szereplője, vagy éppen ezek hozzátartozói révén időről időre nézőpontot váltson, és az átlagember szemével is megmutassa az eseményeket. Ezek ismertetése teszi ki a regény jó első harmadát, maga a nyomozás főként a sztori második felében válik hangsúlyossá. Érezni, hogy Elsberg az olvasó érdekeit szem előtt tartva igyekezett kerülni a hosszadalmas és száraz leírásokat, és ez nagyrészt sikerült is neki. Nagy hangsúlyt fektet ugyanakkor, hogy egy-egy szegmenssel (ilyen az atomipar vagy a mezőgazdaság) bemutassa azokat a szinte beláthatatlan következményeket, amelyekkel egy hasonló áramkimaradás járhat. És az az igazság, hogy éppen ez a kötet egyik legizgalmasabb része. A regénybeli nyomozáshoz hasonló sztoriszálat ugyanis már sokat láttunk és hallottunk, sokkal ijesztőbb és traumatikusabb viszont annak a logikai levezetése, majd bemutatása, ahogyan az átlagemberek beágyazott és sziklaszilárdnak hitt kis élete pillanatok alatt darabokra hullik.
Kapcsolódó cikk:
Az eredmény leginkább egy Walking Dead-előzményrészre emlékeztet, a zombik nélkül és még a napalm előtt, olvasóként pedig leginkább arra döbbent rá, amit Elsberg is ír az utószóban, hogy tulajdonképpen milyen jó dolgunk van, sokszor bele se gondolunk. Hangsúlyozza, hogy a Blackout fikció, viszont a téma annyira nem légből kapott, hogy például néhány éve a német parlament egyik bizottsága egy tanulmányában komolyan foglalkozott vele. Ezek után elég nagy megkönnyebbülés, hogy Elsberg a könyvében a kényesebb technikai részletekbe nem ment bele. Persze, nem mintha ez bármire is akkora garancia lenne.
