C
Charlaine Harris: Élőhalottak Dallasban, Ford: Binder NatáliaUlpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2009, 2999 Ft, 398 o.
Charlaine Harris True Blood sorozatának első kötete, az Inni és élni hagyni saját műfaján belül jól sikerült kötet volt. A napjainkban már-már kötelezővé váló vámpíros romantika mellett megjelent benne az esély- és jogegyenlősség kérdése, némi jól adagolt, jól fogalmazott erotika, kevéske misztikum és egy ügyes krimi. A sorozat második kötetére mindazoknak az elemeknek, amik egy kicsit is kiemelték Harris munkásságát a vámpírkönyvek tömegéből, nyoma veszett. Csakis a vérszívók maradtak, hogy egy egyébként vérszegény történetecskében próbáljanak elbájolni minket.
Ugyan a könyv elején Sookie talál egy hullát a bár mellett, ahol dolgozik, és ez egy igen jó alapnak tűnik egy újabb izgalmas krimihez, mégis csalódnunk kell. A történet fő szála, amely Dallasba vezeti a főhősöket, nyomozás egy eltűnt vámpír után. Nincsenek meg benne azok az alapvető zsáner-elemek – gyanús, ámde bűntelen alakok, végig jelen lévő tettes, akire nem is gyanakodnánk, újabb áldozatok –, amelyektől letehetetlen egy krimi, cserébe viszont minden átlátható. Az elveszett vámpírnak könnyedén a nyomára bukkannak – elrablói egy olyan „egyház” tagjai, akik a vámpírok ellen küzdenek, s akik egyébként ebben a könyvben az esélyegyenlőségi kérdések boncolgatását hivatottak kiváltani az olvasóból –, és azonnal meg is próbálják kiszabadítani. A kísérlet kudarcba fullad ugyan, de az olvasó legalább örülhet annak, hogy igen jó emberismerő, ugyanis mindazok, akik gyanúsnak tűnnek, csakugyan rosszak, akik pedig szimpatikusak, csakugyan segítik Sookie-t. Végül Bon Temps-ba hazatérve Sookie gyorsan felgombolyítja az otthoni hulla ügyét is – amibe belekeveredik ugyan egy, az ókori Görögországból itt maradt bacchánsnő, de csak mutatóba, hogy lássuk, misztikum most is akad azért.
Ami a karaktereket illeti, úgy tűnik, Harrisnek megtetszett a buta szőke lány sémája, mert Sookie ezen a vonalon erősödött az előző kötet óta. Környezetére csak akkor nem figyel, amikor fontos lenne – ami különösen vicces úgy, hogy Sookie képes hallani mások gondolatait, így aztán hallgatózik addig, amíg valami gyanúsat nem hall, majd gyorsan „befogja” a fülét, nehogy túl hamar kiderüljön, hogy kísérőjében nem lenne szabad bíznia. Emellett, habár ismét kihangsúlyozzák, hogy ugyan nem járt egyetemre, azért egyáltalán nem műveletlen, de a bizonygatáson kívül alig látjuk ennek jelét. Bill, a vámpír főszereplő pedig ebben a kötetben ragadozó-énjét hangsúlyozza (holott az Inni és élni hagyniban még az volt a fontos, hogy mennyire be akar illeszkedni az ember-társadalomba), hogy megértsük: az emberek és a vámpírok faja nem azonos. Mivel a két főszereplő is erősen sematikusra sikeredett, nem lephet meg minket, hogy a felbukkanó mellékszereplőket is csak egy-két erőtlen vonással sikerült megrajzolni. Se különösen érdekes, se az olvasóból érzelmeket kiváltani képes szereplők nincsenek ebben a kötetben.
Máskülönben Harris írói stílusa nem változott: olvasmányos, kellemes a könyv, csak a jól átgondolt dramaturgia hiányzik belőle. Úgy tűnik, az erotikával az írónő máshol nem aratott sikert, mert érezhetően visszafogottabbak és vágottabbak az ágyjelenetek. A Harris műveit alapul vevő True Blood sorozat második évada ebből a kötetből készült, és – habár rengeteg hibája van – kétségkívül izgalmasabb és átgondoltabb, mint a könyv. Továbbra is nagyon hiányolom Bill közel száz éves múltjának bemutatását (nyilvánvaló, hogy valamikor előkerül majd a könyvekben, hiszen az HBO-n futó sorozat szerves része, és gondolom, Harris műve ennek is az alapja), igaz, ez árnyalná a figurát, és úgy tűnik, ettől az írónő ugyancsak ódzkodott az Élőhalottak Dallasban megírásakor.
Az Ulpius is hozta a már megismert formát: számos apró, bosszantó hiba maradt a kötetben (pl. „döbbentem néztem le táskámra”, „ha egy ideig közös tanyán osztoznak egy ideig”, „olyan azért rosszul nem vagy”), és ez megakasztja az olvasót, így határozottan rontja az élményt. Izgalmas azonban a kiadó marketing tevékenysége. A már jól ismert hirdetéseken kívül, amik az előlapon és a hátlapon találhatók, a kiadott könyv utolsó ötven oldalán további, hasonló témájú kötetekből olvashatunk részleteket. Meglepő ugyan, hogy a történet véget ér, miközben sokoldalnyi szöveget tartunk még a kezünkben, de ha túlléptünk ezen a furcsaságon, elmondhatjuk, hogy az ízelítők alkalmazása nagyon találó. Biztos, hogy eljut a megfelelő célközönséghez, azok is bele tudnak így olvasni a könyvbe, akik esetleg a kiadó honlapját nem nézik, ott nem találnák meg a részleteket, és annál az egy-két oldalnál többet lehet itt elolvasni, amennyit az ember egy boltban olvasgat. Kétségtelen, hogy az Ulpius mindig is ügyesen adta el a könyveit, és ez az új módszer is kiváló. Nagy kár, hogy nem a marketingtevékenységüket, hanem a szerkesztést és Harris művét kell véleményeznem – ezért az Élőhalottak Dallasban aligha kaphat egy C-nél jobb értékelést.
