Szexelnek-e a vámpírok?

A-
Charlaine Harris: Inni és élni hagyni – True Blood sorozat I.; ford: Binder Natália

Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2009, 2999Ft, 414 o.

 

„Kapaszkodj, Edward és Bella” – írja a könyv hátulján lévő reklámszöveg, és csakugyan olyan érzése van az embernek, mintha Stephenie Meyer nagy sikert aratott tini-könyvének felnőtt verzióját olvasná. Kicsit több vérrel, kicsit izgalmasabb krimivel és sokkal több szexszel. (Mellesleg a könyv előbb jelent meg, mint Meyer könyvei, még ha a reklám és a magyar olvasók ismeretei is az ellenkezőjét sugallják.) A főszereplő, Sookie nem vámpír, hanem szőke, kék szemű huszonéves lány, akinek vannak ugyan barátai, de valójában mindenki kissé flúgosnak tartja a városkában, ahol él. A vámpírnak, akivel találkozik, igen egyszerű neve van: Bill, amin Sookie jót  is mulat. Míg az Alkonyatban Edward olvas a gondolatokban, s csak Belláét nem hallja, addig itt a nőnek van képessége a gondolatolvasásra – aminek egyáltalán nem örül –, és a férfi az, aki kiismerhetetlen számára. Ez pedig máris jó alap Sookie számára, hogy Bill-lel akarjon kezdeni. Az, hogy Bill ráadásul még vámpír is, már csak hab a tortán, mert Sookie mindig is arra várt, hogy városkájukba és azon belül is a bárba, ahol felszolgálóként dolgozik beállítson végre egy vámpír. Az Inni és élni hagyni világában ugyanis a vámpírok kiegyeztek az emberekkel, és előmerészkedtek rejtekükből – persze szigorúan csak éjszaka, Harris ugyanis megtartotta az ezüst, a napfény, a karó és a fokhagyma vészes, vámpírüldöző erejét, így aztán a vérszívók nappal a föld alatt és/vagy koporsókban alszanak.

A vámpírok új életmódja annak köszönhető, hogy egyfelől Japánban kifejlesztett szintetikus vért kortyolgatnak, másfelől minél régebb óta élnek vámpírként, annál kevésbé vérszomjasak, s megelégszenek csupán néhány korty, az áldozattal még nem végző mennyiségű vérrel az életben maradáshoz. Így hát egy részük kifejezetten keveredik az emberekkel, és igyekszik velük együtt élni, nagyvonalúan eltekintve attól az apróságtól, hogy azt az időszakot, amikor köztük tudnak járni, az emberek nagyrészt az ágyukban töltik. Szerencsére még a legporosabb városkában is elég nagy az éjszakai élet ahhoz, hogy ne unatkozzon egy vámpír – ha pedig ez nem lenne elég, autóval kényelmesen megközelíthető távolságra biztosan akad egy vámpírbár (itt éppenséggel a Szemfogadó) tele vámpiristákkal, akik öltözékükben és gondolkodásmódjuk bizonyos részleteiben erősen hajaznak az emósokra.

Sookie, mint már mondtam szőke, kék szemű, ám nem bombázó – egészen addig, amíg nem iszik párszor vámpírvért –, nem tanult, de azért nem is műveletlen (mind a seriff, mind az olvasók meglepve tapasztalják, amikor olyan szavakat használ egészen helyesen, hogy „eufemizmus”). Van benne kurázsi, amit a történet több pontján is bizonyít, mind vámpírokkal, mind elmebeteg sorozatgyilkosokkal szemben. Ugyanakkor erősen hangsúlyos az, a vámpíros történetek esetében ugyancsak bevett klisé, hogy gyenge, törékeny és játékbaba-szerű a vámpír mellett. Bill karaktere nem tűnik olyan alaposan kidolgozottnak, mint Sookie-é – vagy csak a szerző egyelőre őrizgetni akarta az őt körüllengő titokzatosságot. Vámpír, aki az emberek között akar élni, ma már nem öl (csak ha bosszúról van szó), és mindig is igyekezett „jó” vámpír lenni. Sajnálatos, hogy vámpírrá válása vagy több mint százéves múltjának egyetlen eseménye sem derül ki.

A történet határozottan a felnőtt olvasókat célozza meg. Egyfelől van benne egy alaposan kidolgozott krimi-szál, sok lehetséges gyanúsítottal, majd kitalálható, de azért egyáltalán nem egyértelmű gyilkossal. Amikor pedig nem a gyilkosságok, akkor a történet szexualitása emeli a korhatárt. Ugyanis Harris szerint a vámpírok nagyon is szexelnek, sőt, hatalmas tapasztalatuknak köszönhetően nagyszerű szeretők, és természetesen nem gyilkolnak szex közben sem testi erejükkel, sem szemfogukkal. A szerző, hogy mindezt bizonyítsa, jó néhány, rituálisan vérivással végződő aktust leír, amely kellő örömet okoz mindkét félnek.

Olvasmányos, szórakoztató könyv az Inni és élni hagyni, jól sikerült ponyva, ráadásul kiválóan alkalmas arra is, hogy reklámot csináljon az HBO sorozatának – hiszen az ember kedvet kap arra, hogy megnézze mindezt a képernyőn is. Amit hibának róhatunk fel, az az Ulpius-ház örök gyengesége, hogy tudniillik nem elég egy helyesírásellenőrző programot rászabadítani a szövegre, mert a rendszeresen lemaradó tárgyragokat, és az egy-két értelmetlen mondatot csakis egy olvasószerkesztő tudja kigyomlálni a szövegből.