A, Vlagyimir Szorokin: Cukor-Kreml
Fordította: M. Nagy Miklós, Gondolat Kiadó, 2480 Ft, 210 oldal.
Szorokin szöveggel először a Trafós Jég bemutatóján találkoztam. Akkor lenyűgözött a Krétakör húsbavágó produkcióját (Mundruczó rendezésében) megalapozó írás, be is szereztem gyorsan a Kékhájjal együtt (egy-egy elszórt elbeszélésen kívül e kettő volt elérhető magyarul).
Részlet a Könvyhétre megjelent kötetből itt olvasható >>>
Azt reméltem, hogy Pelevin vagy Jerofejev szintű munkákra leltem, de sajnos hamar kiderült, hogy erről szó sincs. A Jég az elsöprő erejű előadás után egyszerűen laposnak tűnt, a Kékháj pedig kimondottan idegesített, nyelvi bravúrjai mintha szándékosan az érthetőség ellen dolgoztak volna, olvasóként éreztem megalázva magam. Bő másfél évvel később Az opricsnyik egy napja megjelenése előtt aztán újra előbányásztam a két könyvet, második nekifutásra hátha a botrány mögött találok valamiféle szöveget is. És bár ezúttal végigszenvedtem magam mindkét íráson, megfogadtam, hogy Szorokint nem olvasok többet, az opricsnyik így kimaradt. A „kultúrbotrányhős” mítoszteremtő akciójának baljóslatú torzója ennek ellenére újra és újra felrémlett előttem, Szorokin szövegei (ami nagyjából egyet jelent a Szorokin-jelenséggel) üldözőbe vettek, a Cukor-Kreml pedig lecsapott.
Kár lenne tagadni, hogy Viktor Pelevin munkásságát elég nagyra becsülöm ahhoz, hogy nem vagyok elragadtatva az obligát párhuzamok nyújtotta könnyebbségtől, vagyis nem szívesen citálom állandóan, ha Szorokinról van szó. A történelem, a nemzet, a közösség mítoszainak botrányos, mégis feldolgozható (és talán minden kulturális környezetben felfogható) újraírása, paródiája Pelevinnél valódi szöveget eredményez. Szorokin ezzel szemben számomra mindig olyan szóbűvésznek tűnt, aki a kucsmából fáradhatatlanul ráncigálja elő a félig kínai, félig orosz frázisokat, hogy aztán hangzatos gócpontok köré csoportosítva azokat történetek illúzióját keltse. Nacionalizmus és Oroszország Anyácska, cárok és pornográfia, kínai gyarmatosítás és Orosz Nagy Fal, sci-fi és középkori barbárság, pofonegyszerű klisék, amelyek inkább az olvasói hozzáállás és nem a szövegek szerkezete miatt tűnek egységes történetnek.
Az értetlenség vagy az alig rejtett ellenszenv persze nem indokolja egy recenzió megszületését, még akkor sem, ha a végkövetkeztetés éppen a negatív hangoltságra épít, azaz egy esetleges dicséret még nem értékeli föl a szöveget csupán azért, mert az egy alapvető ellenállást fordított csendes rajongásba. A kötelező kérdés, hogy minek gyötri magát valaki Szorokinnal, ha ki nem állhatja jelen írás után is megállja a helyét, a korábbi szövegek megítélése sem változik a Cukor-Kreml bírálatát követően. Mégis valahogy jó érzés a fellengzős sárdobálásból visszafogott méltatásra váltani.
Tizenhat különálló, ám mégis szorosan összefüggő, rövid írást tartalmaz a kötet. Az opricsnyikban megismert világállapot (vagy Oroszország-állapot) az összes novella kiindulópontja, vagyis a 2028-ban a nagy fordulat utáni, reorganizált országban zajló politikai, társadalmi, magánéleti változások szimbolikus-metaforikus történetei. A közös pont a karácsonyi ajándékként a nép közé szórt, a fehérre mázolt Kreml-t ábrázoló cukorépítmény, amely egy kislány naiv világképétől a magas rangú hivatalnok szánalmasan egyszerű kivégzéséig rengeteg mindent képes magába fogadni. Az írások meglepően visszafogott képi világa szinte kizárólag a központi szimbólum minél termékenyebb kibontására korlátozódik. Néhány kivételtől eltekintve (A piros lámpás ház például) a szövegek már-már minimalista kompozíciói, a felsorolásszerű leírásoktól a szikár dialógusokig (A sor), célirányosan működnek, minden a kötelezően felbukkanó cukorpalota megjelenését készíti elő. Hogy aztán a Kreml vészjósló mása visszamenőleg írja át a történetet, különös, helyenként hátborzongató értelemmel feltöltve a látszólag egyértelmű utalásokat. A kínai hódítástól (a kevert nyelvhasználat minden novella sajátja) kezdve az érzelemmentes aktus közben nyalogatott cukor-építmény (Gyárban) groteszk jelentéshálózatán át a külvilágtól való tökéletes elszigetelődést jelképező nagyfal építéséig (Ebédidő) az élet (szöveg) minden területére befúrta magát az ideológia. A vörös legendák politikumát azonban az új birodalom komplex hitvilága váltotta fel, amelyben jól megfér egymás mellett a feleségverés (A sor),a vallatás kegyetlen módszerei (A piszkavas) és a szeretet vallása (Marfusa öröme); a fejlett technológia és a kocsi motorházára illesztett, levágott kutyafej (A kegyvesztett); az uralkodónő kielégíthetetlen szexuális étvágya (Álom) és a hatalom terrorja.
Különös kötet a Cukor-Kreml, a szövegek legfőbb ereje a visszafogottságukban rejlik, a kíméletlen előrejelzések a szokásos szorokini szint alá szorított nyelvnek köszönhetően válnak igazán hátborzongatóvá. Az írások nagy része ugyan szinte kikényszeríti a metaforikus (vagy szimbolikus) értelmezést, ám a novellák ennek ellenére sem tűnnek sematikusnak, a cukorból készült Kreml ugyanis olyan összetett jelentést hordoz, amely megjelenítésekként változik, minden szöveg a maga képére formálja az édességet. Bár az újorosz-vízió témakörében továbbra is Pelevint ajánlom mindenkinek, Szorokin új könyvéről sem szabad megfeledkezni. A botrányhős nálam annyival került közelebb Az agyag géppuska írójához, amennyivel szövegei túlmutatnak az egyszerű, szenzációhajhász bűvészkedésen.
