„Ha sokáig pillantasz a mélységbe, a mélység is beléd pillant.” Friedrich Nietzsche elkoptatott aforizmája az égboltra is igaz. Talán ezért van teljesen beleveszve Augustine, az idős asztronómus, aki a csillagok közt bolyongó elmével keresi az élete értelmét. A földi hívságok csupán pillanatnyiak és haszontalanok, nem is méltók a tudós figyelmére, aki képtelen levenni a tekintetét a feje fölött keringő univerzumról. Csak botladozik a futó kapcsolatok, kérészéletű szerelmek és sárba hullott barátságok között, míg végül az emberek és önmaga elől is a sarkvidékre menekül. Augustine körül már jóval a világvége előtt elhallgatnak a hangok. Igaz, egy katasztrófa kell, hogy meghallja a belsőket.
Beleolvasó: Miért választ el egy univerzum minket egymástól? - Könyves magazin
A napokban mutattuk be Lily Brooks-Dalton regényéből, Az éjféli égboltból készült film előzetesét, amelyet George Clooney rendezőként és főszereplőként is jegyez. Az adaptáció hamarosan érkezik a Netflixre, de ami ennél is örömtelibb, hogy most egy hosszú fejezetet mutatunk a regényből.
Ezzel szemben Sullivan nemcsak lélekben menekül a csillagokba. Csapot-papot maga mögött hagy: rossz szokásokat és hibás beidegződéseket, félelmeket és szorongásokat; legalábbis ő ebben a hiszemben él. Esélyt sem akar adni, hogy rossz feleség vagy akár rossz anya lehessen; más kérdés, hogy pont a menekülésével válik azzá. De hát ki mondhat nemet egy Jupiter-expedícióra? Talán épp egy feleség vagy egy anya. Sullivan azonban a bolygóközi űrbe vágyik, hogy a semmibe semmit se vigyen magával. Személyes holmija szinte nincs, de az élete akkor is vele van. A bűntudat, a magány és az elveszettség érzése kitölti lelkében a hiány vákuumját, amelynek méretei kiterítve szinkronban vannak az űrhajón kívüli világegyetemmel. Hiába menekül a Jupiterig, ezer szállal kötődik az otthonhoz; ezek a távolsággal elvékonyodhatnak, de soha el nem szakadhatnak.
E két, önmagában csalódott lélek felpörgő körtáncáról szól Az éjféli égbolt, akik egy ismeretlen kataklizma árnyékában végre kénytelenek szembesülni önmagukkal, félelmeikkel és múltbéli tetteik következményeivel.
A vég közeledtével a bűneikkel való együttélés okafogyottá válik. Mihez kezdhetnek hát velük? Miközben a fenti és a lenti semmi közepén mindketten a túlélésért küzdenek, az igazi harcot lélekben vívják. A múlt utánuk nyúl, és átcsap rajtuk. Gyarlóságuk a tudatalatti felszínére bukkan – kinek ilyen, kinek olyan formában -, és ha önmagukat képtelenek is legyőzni, de szembesíthetik magukat gyengeségeikkel.
Orvos-Tóth Noémi: A generációk úgy illeszkednek egymáshoz, mint gyöngyszemek a gyöngysoron - Könyves magazin
Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus és terapeuta, a párkapcsolatok szakértője, a transzgenerációs szemléletet majdnem húsz éve kezdte kutatni. Örökölt sors című kötete decemberben jelent meg, de olyan népszerű, hogy azóta gyakorlatilag tábort vert a sikerlisták élén. A könyv tanulmányokon keresztül azt a kijelentést tárgyalja, miszerint felmenőink életének történései sejtszinten öröklődnek az utódokban, és mindez hatással van a jelenünkre.
Bizonyos szempontból mindketten saját életük Don Quijotéi: szélmalmaikat generációs családi minták rajzolják föl, amelyek láthatatlanul determinálják sorsukat. Ebből a transzgenerációs predesztinációból kitörni nagyon nehéz, főleg, ha az ember, benne lévén, képtelen felismerni, csak sodródik parttalanul keresztül az életén. Az éjféli égbolt hősei a Földet sújtó tragédia révén most lehetőséget kapnak a változásra, de vajon képesek-e élni vele? Párhuzamos történetszálaik metafizikai szinten nagyon is összeérnek, és egymásra rezonálnak. A világ körülöttük alkonyi fénybe borul, de a világaikban még felkelhet a nap. Mint egy transzcendens időutazás, amelyben a remény reményt szül.
Érdemes megnézni, hogy George Clooney-nak hogyan sikerül ezt a belső vívódást ábrázolnia a Netflix adaptációjában.
Brooks-Dalton tájleírásai – szóljanak az űr végtelenségéről vagy a sarkvidék hóborította kietlenségéről – magával ragadóak, és tökéletesen tükrözik a szereplői lelkivilágát.
Visszaemlékezéseikben számot vetnek esendőségükkel, melyekért nem ítélhetjük el őket, hiszen a könyv másik oldalán is gyarló ember ül, nem igaz? Brooks-Dalton hőseinek éjféli égboltja ablak a saját ürességükre, amelynek mélyén, mint égen a csillagok, ott pislákolnak emberségük szikrái.
