Miért választ el egy univerzum minket egymástól?

Miért választ el egy univerzum minket egymástól?

A napokban mutattuk be Lily Brooks-Dalton regényéből, Az éjféli égboltból készült film előzetesét, amelyet George Clooney rendezőként és főszereplőként is jegyez. Az adaptáció hamarosan érkezik a Netflixre, de ami ennél is örömtelibb, hogy most egy hosszú fejezetet mutatunk a regényből.
vl | 2020. november 06. |

A posztapokaliptikus történet főszereplője Augustine, aki elszigetelten él az Északi-sarkon egy kutatóállomáson. A tudós akkor sem hajlandó abbahagyni a munkáját, amikor kitör a világkatasztrófa. Társai távozása után látszólag egyedül marad az állomáson, amikor egy Iris nevű kisgyereket fedez fel. Ezzel párhuzamosan a Jupiterről tér haza Sully, akinek lövése sincsen arról, mi történik a Földön.

Lili Brooks-dalton
Az éjféli égbolt
Agave, 2020, 240 oldal
-

Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt (részlet)

Egy

Amikor a nap végre visszatért a sarkkörre, és lángolóan rózsaszín csíkokat festett a szürke égre, Augustine odakint várakozott. Hónapok óta nem érzett természetes fényt az arcán. A rózsás ragyogás túlfolyt a látóhatáron, beszivárgott a tundra jeges kékjébe, indigólila árnyékokat vetve a hóra. A hajnal úgy kúszott felfelé, mint egy éhes lángfal, finom rózsaszínje narancssárgává mélyült, majd égővörössé, és egyesével falta fel a vastag felhőrétegeket, amíg az egész égbolt izzani nem kezdett. Augustine átadta magát a visszafogott ragyogásnak, bizsergett tőle a bőre.

A felhős égbolt szokatlan volt a tavaszhoz képest. Az obszervatórium helyszínét direkt a tiszta időjárás miatt választották ki, a vékony sarkköri légréteg és a Kordillerák magaslatai miatt. Augie lesétált az obszervatórium betonlépcsőjén, majd követte a hegy meredek oldalába vájt ösvényt – egészen a hegyoldalban fészkelő melléképületekig, aztán még tovább. Mire elhagyta az utolsó melléképületet is, a nap már lefelé tartott, a színek megfakultak. A nappal tíz perc alatt felvirradt és elmúlt – vagy talán még gyorsabban. Hófödte csúcsok hullámoztak egészen az északi látóhatárig. Délen a tundra alacsony, sima lapálya ömlött a távolba. Augie-t a jobb napjain ellazította ez a táj; a rosszabbakon az őrülettel kacérkodott tőle.

A vidék nem törődött vele, és ő nem tudott hova menni. Még abban sem volt biztos, hogy milyen nap van.

Egy másik életben mindig bepakolta puha bőrből készült utazótáskáját, ha a környezete elutasította, mint az gyakran előfordult, és keresett egy másik helyet, ahova elszökhet. A bőröndje még csak nem is volt nagy, de létezése összes alapvető kelléke szépen elfért benne, noha nem sok hely maradt mellettük. Soha nem volt szüksége költöztetőfurgonra vagy búcsúbulikra. Ha úgy döntött, távozik, egy héten belül elment. Egy észak-chilei doktoranduszprogramról az Atacama-sivatagban, ahol a haldokló csillagokkal foglalkozott, Dél-Afrikába, Puerto Ricóba, Hawaiira, Új-Mexikóba, Ausztráliába – mindig a legfejlettebb teleszkópok nyomában, a legnagyobb műholdvevők felé, mintha azok a Föld felszínén végigszórt kenyérmorzsák lennének. Minél kevesebb földi interferencia volt a környékükön, annál inkább vonzották. Augustine számára ez mindig így ment.

A kontinensek és az országok semmit nem jelentettek számára. Csak az ég mozgatta meg, az, ami az atmoszféra túlsó oldalán történt. A munkamorálja erős volt, az egója hatalmas, az eredményei látványosak, mégsem töltötte el elégedettség. Azt soha nem érte el, és úgy érezte, soha nem is fogja. Nem sikerre vágyott, még csak nem is hírnévre, hanem a történelemre: fel akarta törni az univerzumot, mint egy érett görögdinnyét, hogy kiterítse gyümölcshúsos magvait döbbent kollégái elé. A kezébe akarta venni a csöpögő, piros gyümölcsöt, számosítani a végtelennek a rostjait, hogy megpillanthassa az idő hajnalát, mindennek a kezdetét. Azt akarta, hogy emlékezzenek rá.

Mégis ott állt hetvennyolc évesen egy sarkköri szigettenger csúcsán, a civilizáció peremén, és életműve tetőpontjára érve nem volt képes másra, csak a saját tudatlanságának mély szakadékába bámulni.

A Barbeau Obszervatórium mintegy a hegy egyik kiszögellését képezte. A teleszkóp kupolájának lekerekített ökle egyértelműen magasabb volt, mint bármi más kilométerekre; úgy tornyosult a hegyvonulat többi része felett, akár egy börtönőr. Egy kifutópálya és egy hangár is volt tőle nagyjából egy kilométerre délre, ahol a tundrát ledöngölte és elegyengette egy Grönlandról odarepített buldózer; a területet fényvisszaverő, narancssárga zászlók szegélyezték, illetve mostanra kiégett lámpák. A hangár üresen állt, a kifutópálya gazos volt. Az utolsó repülőgépek, amelyek ott jártak, a kutatókat gyűjtötték be a bázisból, és a legutolsó hír a civilizációból, több mint egy évvel korábban, háborúról szólt.

A bázison annyi ellátmányt tároltak, hogy tizenkét kutató kilenc hónapig kihúzza vele; több hordó üzemanyagot, tartós élelmiszereket, tisztított vizet, orvosi készleteket, puskákat és horgászeszközöket, futóléceket, hágóvasakat, mászóköteleket. Több kutatófelszerelést halmoztak fel ott, mint amennyit Augie használni tudott volna, több adat érkezett be, mint amit egy tucat élet alatt fel tudott volna dolgozni. Ő többé-kevésbé elégedett volt a dolgok alakulásával. Az obszervatórium a bázis fókuszpontjában trónolt, a szétszórtan elhelyezett lakóépületek, raktárak és rekreációs helyiségek között. Ez az építmény volt a legállandóbb az egész bázison – végtére is a benne lévő hatalmas teleszkóp adta minden más ottlétének az okát. Az obszervatóriumot körülvevő melléképületeket szinte nem is lehetett épületnek nevezni, inkább vízhatlan sátraknak tűntek, amelyekben ettek, ittak, aludtak, és mindenfélét tároltak. Egy átlagos barbeau-i kutatói ösztöndíj általában hat-kilenc hónapig tartott, de Augustine már majdnem két éve ott tartózkodott az evakuálás idején. Azóta még egy év eltelt. A program fiatal, merész férfiakat vonzott oda, gyakran olyanokat, akik frissen végeztek a doktori képzésükkel, és alig várták, hogy maguk mögött hagyhassák a szűkös akadémikus környezetet, legalább egy időre, mielőtt az örökre magába szippantaná őket. Augustine megvetette ezeket a könyvmolyokat, akik tele voltak elmélettel, viszont kevés vagy semennyi gyakorlati tapasztalattal nem rendelkeztek. De persze nehezen tudott volna bárkit is mondani, akit nem vetett meg.

A látóhatárra hunyorítva éppenhogy csak ki tudta venni a vastag felhőtakaró mögött a nap süllyedő gömbjét, amit pont félbevágott a Kordillerák szaggatott vonulata.

Valamivel dél után járt az idő, március végén. A sarkköri éjszaka végre elvonult erről a kihalt tájról, és szép lassan visszatértek a nappalok. Ez mindig fokozatosan történt, eleinte csak pár órányi fénnyel egyhuzamban, kelet felől. De hamarosan megjelenik majd az éjféli nap, és a csillagok elhalványulnak. A nyári ragyogás végére Augustine már örömmel fogadta a sötétebb őszi időszakot, majd a tél kékesfeketéjét, de pillanatnyilag nem tudott volna vigasztalóbb látványt elképzelni a nap olvadt körvonalánál a látóhatár peremén, ahogy a mélyen fekvő tundrára csorgatta fényét.

Michiganben, ahol felnőtt, a tél gyengéden köszöntött be: az első hó porával, paplanszerű lepleivel, a hosszú, hegyes jégcsapokkal, amelyek utána csöpp-csöpp-surr csurrantak el a tavaszi olvadásban. Itt minden kemény volt. Kopár. Olyan irgalmatlan, mint a gyémánt pereme, hatalmas jégmezőkkel, amelyek soha nem olvadtak el, és a talajjal, amely soha nem engedett. Miközben a maradék fény is eltűnt a déli égboltról, Augustine látta, amint egy jegesmedve kel át az egyik hegy tetején, a tenger felé tartva, hogy vadásszon. Azt kívánta, bárcsak bemászhatna vastag bundájába, és összevarrhatná maga mögött. Elképzelte, milyen érzés lenne lenézni hosszú orra felett tányérnyi mancsaira, a hátára gördülni, érezni, ahogy ötszáz kilónyi izom, zsír és szőrme préselődik a fagyott talajhoz. Kirántani egy gyűrűsfókát a lékből a jégen, egyetlen erőteljes csapással megölni, a húsába mélyeszteni a fogait, nagy hájdarabokat tépni belőle, majd jóllakottan elaludni a tiszta, fehér havon. Gondolatok nélkül, pusztán ösztönből élni. Amikor nincs más, csak az éhség és az álmosság. Meg a vágy az év megfelelő szakában, de semmi szerelem, bűntudat, semmi remény. Túlélésre, nem gondolkodásra teremtett élőlényként létezni. Ettől majdnem elmosolyodott, de nem volt szokása ilyen irányba görbíteni a száját.

Ő sem értette jobban a szerelmet, mint az a medve. Soha nem értette.

A múltban néha megérezte egy-egy alacsonyabb rendű impulzus ösztökélését – a szégyenét, a megbánásét, a haragét vagy az irigységét –, de amikor ilyesmi történt, mindig az ég felé fordította tekintetét, és hagyta, hogy a csodálat elmossa. Csak a kozmosz váltott ki belőle mély érzelmeket. Lehet, hogy amikor ez történt, az szeretet volt, de soha nem adott neki nevet tudatosan. Ő egy mindent felemésztő, egyirányú románcot folytatott az egész univerzum ürességével és teljességével. Emellett nem maradt hely vagy idő, amit egy alacsonyabb rendű szeretőre pazarolhatott volna. És ezt nem is bánta.

Amikor utoljára közel járt ahhoz, hogy egy emberi lényre testálja a csodálatát, az nagyon régen volt. A harmincas éveiben teherbe ejtett egy borotvaéles agyú nőt az új-mexikói Socorróban. Ő is tudós volt, a doktoriját fejezte be éppen, és Augustine már az első találkozásuk alkalmával rendkívüli embernek találta. Amikor a nő elmondta neki a dolgot, meleg szikra gyúlt benne a kisbaba gondolatára, olyan, mint egy frissen megszületett csillag villanása hatmilliárd fényévnyire. Kézzelfogható, gyönyörű, de már abban a pillanatban haldokló, amikor odaér hozzá: egy utóragyogás. Nem bizonyult elégnek. Megpróbálta rávenni a nőt az abortuszra, és amikor az nem volt rá hajlandó, elhagyta a féltekét. Évekig az Egyenlítő túloldalán maradt, mert képtelen lett volna elviselni egy olyan gyermek közelségét, akit nem tudott szeretni. Az idő telt, és lassan rávette magát, hogy megérdeklődje a gyermek nevét, a születésnapját. Amikor a kislány betöltötte az ötöt, egy drága amatőr teleszkópot küldött neki, hatéves korában egy csillagképgömböt, a következő évben Carl Sagan Kozmoszának dedikált első kiadását. A nyolcadik születésnapjáról megfeledkezett, de a kilencedikre és a tizedikre újabb könyveket juttatott neki, komolyabb kiadványokat a gyakorlati asztronómiáról. Utána nyomát vesztette a gyermeknek – az anyjával együtt. Az a holdkődarab, amelyet a következő születésnapjára küldött, és amelyet a sok kutatóállomás egyikének a geológiarészlegéről emelt el, „hibás cím” megjelöléssel érkezett vissza. Ekkor vállat vont, és úgy döntött, nem próbálkozik tovább. Ez a játék az ajándékokkal nem volt túl bölcs ötlet, csak valami szentimentális dadogásnak tűnt egyébiránt logikus életében. Ezután nem sokat gondolt a rendkívüli nőre és gyermekére, végül egészen megfeledkezett róluk.

A jegesmedve lebattyogott a hegy túloldalán, aztán eltűnt szem elől, elnyelte a hó. Augie mélyebben beburkolózott nagykabátja kapucnijába, szorosabbra húzta a zsinórját a nyakán. Jeges szél fújt át rajta. Lehunyta a szemét, érezte a szúrós deret az orrlyukában, lábujjai érzéketlen csoszogását a gyapjúzokniban és a nehéz csizmában. A haja és a szakálla már harminc évvel azelőtt kifehéredett, de az állán és a nyakán még mindig akadt pár fekete szál, mintha az öregedés folyamata csak összecsapta volna a munkát, majd továbbállt volna a következő feladatához. Ekkor már évek óta öreg volt, közelebb járt a véghez, mint a kezdethez, és nem tudott olyan sokáig sétálni vagy állni, mint korábban, de azon a télen különösen vénnek kezdte érezni magát. Aggastyánnak. Apránként összement, a gerince szép lassan meggörbült, a csontjai közelebb húzódtak egymáshoz. Kezdte elveszíteni az idő múlásának fonalát, ami nem volt szokatlan a tél végtelen sötétségében – de a saját gondolatai fonalát is. Rendszeresen arra eszmélt, mintha álomból ébredne, és nem tudta, min gondolkozott pár pillanattal korábban, merre járt, mit csinált. Megpróbálta elképzelni, milyen sors vár Irisra, ha ő már nem lesz. Aztán felhagyott vele. Megpróbált inkább nem foglalkozni ezzel.

Amikor visszatért az irányítóközpont tornyához, az ég színe mély alkonyati sötétséggé fakult. Hatalmas erőfeszítéssel tolta be vállával a súlyos acélajtót. Ez nehezebbnek bizonyult, mint egy évvel korábban. A teste mintha minden egyes eltelt évszakkal törékenyebbé vált volna. A szél becsapta mögötte az ajtót. Hogy spóroljon az üzemanyaggal, csak az obszervatórium legfelső emeletét fűtötte: egyetlen hosszú helyiséget, ahol a legértékesebb eszközeit tárolta, és ahol Irisszal aludtak. Néhány kényelmi kiegészítőt is átvittek oda az alacsonyabb szintekről meg a melléképületekből: két indukciós főzőlapot, egy hálózsákokból és göröngyös, egyszemélyes matracokból készített fészket, pár tányért, edényt és evőeszközt, egy elektromos vízforralót. Augie-nak az összes lépcsőfokon meg kellett pihennie felfelé menet. Amikor felért a harmadik szintre, becsapta maga mögött a lépcsőház ajtaját, hogy bent tartsa a meleget. Lassan vedlette le magáról a téli rétegeket, az összes ruhaneműt felakasztotta a falon lévő kampók hosszú sorára. Túl sok volt a kampó egy emberre. Mindkét kesztyűje külön helyet kapott, majd letekerte a sálját, és azt is felakasztotta, nagyvonalúan elosztva a ruháit a kabátakasztókon. 

Lehet, csak azért csinálta, hogy ne tűnjön olyan üresnek a helyiség – betöltötte maga körül a teret a saját nyomaival, hogy üvöltő magánya ne legyen olyan nyilvánvaló.

Néhány flaneling lógott a kampósor túlsó végén, egy jégeralsó, pár vastag pulcsi. Augustine bajlódott egy kicsit a nagykabátja zsinórjaival, majd a cipzárjával. Utána azt is felakasztotta.

Irisnak nyoma sem volt. A lány ritkán szólalt meg, bár időnként csendben dúdolt, általa kitalált dallamokat, amelyek mintha a felettük lévő kupolát ostromló szél hangjával emelkedtek és süllyedtek volna, a természet zenekarát kísérve. Augustine megállt, hallgatózott egy kicsit, de semmit nem hallott. Általában azért nem vette észre Irist, mert a lány mozdulatlan maradt, úgyhogy most figyelmesen végignézett a szobán, azt a finom szemvillanást kutatva, a halk lélegzetvételt. Csak ők ketten voltak az obszervatóriumban, és a teleszkóp meg a tundra. Az utolsó civil kutató is már egy éve visszarepült a legközelebbi katonai támaszpontra, onnan pedig a családjához. Valami katasztrófa történt a külvilágban, de ennél többet senki nem volt hajlandó mondani. A többi kutató nem is kérdezgette a megmentőiket, csak sietve összepakoltak, és azt tették, amit mondtak nekik, ám Augustine nem akart elmenni.

A légierő egysége, amit a tudósokért küldtek, mindenkit beterelt az igazgatói irodába, mielőtt elkezdtek összepakolni a bázison. A kapitány felolvasta az összes kutató nevét, és ellátta őket utasításokkal arra nézve, mikor és hogyan szálljanak fel az odakint várakozó Hercre.

– Én nem megyek – jelentette ki Augustine, amikor meghallotta a nevét. Az egyik katona felnevetett. Néhány tudós frusztráltan felsóhajtott. Akkor még senki nem vette komolyan. De Augustine-nak nem állt szándékában engedni. Nem hagyta, hogy feltereljék egy repülőgépre, mint egy birkát – neki itt volt a munkája. Itt volt az élete. Remekül elboldogult a többiek nélkül, és úgy gondolta, csak akkor megy el, ha már készen áll rá.

– Nem jövünk vissza, uram – közölte vele a kapitány szinte türelmetlenül. – Mindenki, aki itt marad a bázison, hajótörött lesz. Vagy velünk jön most, vagy itt ragad.

– Megértettem – felelte Augustine. – És nem megyek.

A kapitány hosszan fürkészte az arcát, de csak egy bolond öregembert látott, aki elég eszement ahhoz, hogy komolyan mondja, amit mondott. Augustine úgy nézett ki, mint egy vadállat: vicsorgó fogak, összevissza álló borosta és rezzenetlen, meredt pillantás. A kapitánynak túl sok dolga volt, nem maradt ideje a meggyőzhetetlenek unszolására. Túl sok másik ember miatt kellett aggódnia, túl sok felszerelést kellett elszállítania, és túl kevés idő állt ehhez a rendelkezésére. Hátat fordított Augustine-nak, lezárta az eligazítást, de miközben a többi kutató szétszaladt, hogy összepakolják a holmijukat, félrevonta a férfit.

– Mr. Lofthouse – kezdte higgadt, de egyértelműen ellenséges hangon. – Ez hiba lenne. Nem fogok felkényszeríteni egy öregembert a repülőgépre, de higgye el nekem, hogy nem viccelünk a következményekkel kapcsolatban. Nem lesz több járat.

– Kapitány – tolta el Augustine a férfi kezét a karjáról –, megértettem. És most menjen a fenébe!

A kapitány megrázta a fejét, és végignézte, ahogy Augustine elmasírozik, becsapva az igazgatói iroda ajtaját. Augie visszavonult az obszervatórium legfelső emeletére, ott megállt a délre néző ablakok előtt. Odalent a többi tudós a sátrak és a melléképületek között rohangált, csomagokat, bőröndöket vonszolva maguk után, karjukban könyvekkel, felszerelésekkel és emlékekkel. Néhány csurig megpakolt motoros szán száguldott fel-le a hegyen a hangár felé, és a kutatók Augie szeme előtt csordogáltak le a repülőgéphez, amíg egyedül nem maradt.

A repülőgép felszállt a tundrának abból a zugából, ahol a hangár bújt meg, éppenhogy csak elrejtve, és Augustine figyelte, ahogy eltűnik a halvány égen, a motorja zúgása beleolvad a szél üvöltésébe. Hosszú ideig ott maradt még az ablak mellett, hagyta, hogy a helyzet magánya befészkelje magát a tudatába. Végül hátat fordított az ablaknak, és végignézett az irányítótermen. Elkezdte félretologatni a kollégái munkáinak a maradékát, átalakította a teret, hogy az őt és csak őt szolgálja ki. A kapitány szavai – nem lesz több járat – ott visszhangoztak a hirtelen támadt némaságban. 

Augustine megpróbálta lenyelni a realitásukat, felfogni a jelentésüket, de ez a gondolat egy kicsit túl véglegesnek tűnt, túl drasztikusnak ahhoz, hogy sokáig foglalkozzon vele.

Igazság szerint Augustine-nak nem volt kihez visszamennie. És itt legalább nem emlékeztette erre semmi.

Egy vagy két nappal később talált rá Irisra, aki az egyik kiürült hálóteremben bújt meg, egy emeletes ágy csupasz alsó matracán, ott hagyva, mint egy elfelejtett bőrönd. Augustine egy darabig csak hunyorgott rá, nem hitt a szemének. Iris kicsi volt, talán olyan nyolcéves lehetett – ezt nem tudta biztosan kideríteni –, sötét, szinte fekete hajjal, ami kócosan hullott keskeny vállára. Kerek, mogyoróbarna szeme mintha mindenfelé nézett volna egyszerre, és volt benne valami éber mozdulatlanság, akár egy gyanakvó állatban. Sőt, annyira mozdulatlan maradt, hogy Augustine már-már azt hitte, csak optikai csalódás, de utána megmoccant, és az ágy fémkerete felnyögött alatta. A férfi dörzsölni kezdte a halántékát.

– Ez valami vicc – mondta csak úgy a semmibe. – Hát jó, gyere! – Ezzel megfordult, hogy elmenjen, és egy csettintéssel a lányt is maga után hívta. Az nem beszélt, csak követte az irányítóterembe. Augustine odadobott neki egy zacskó aszalt gyümölcsöt és magvakat, miközben felforralt egy kanna vizet, és a lány megette az egészet. A férfi készített neki egy adag instant zabkását is, azt ugyanúgy befalta. – Ez nevetséges – jelentette ki Augustine csak úgy általánosságban. A lány továbbra is hallgatott. A férfi átnyújtott neki egy könyvet, azt lapozgatni kezdte, de nem lehetett megállapítani, hogy tényleg olvas-e. Augustine belemerült a munkájába, közben megpróbálta figyelmen kívül hagyni a korábban soha nem látott kislány megmagyarázhatatlan, kényelmetlen jelenlétét.

A gyermek persze hiányozni fog valakinek; bármelyik pillanatban megérkezhetnek érte. Biztosan csak az evakuálás zűrzavara, a félrekommunikálás tehetett arról, hogy otthagyták: „Azt hittem, veled van!”, „Hát, én meg azt hittem, veled van!”. De leszállt az éj, és senki nem tért vissza. Augustine másnap megpróbálta felvenni a rádiókapcsolatot az Alert katonai bázissal, a legészakibb egész évben üzemelő támaszponttal az Ellesmere-szigeten. De nem jött válasz. Végigpásztázta a többi frekvenciát – az összeset –, és miközben sorra ellenőrizte a sávszélességeket, elöntötte a rémület hulláma. Az amatőr frekvenciák némák voltak; a műholdas vészhívó kapcsolatok kihaltan zümmögtek; még a katonai légi csatornákból is csak csend áradt. Úgy tűnt, mintha egyetlen rádióadó sem maradt volna a világban, vagy egyetlen lélek sem, aki használni tudná őket. Augustine tovább próbálkozott. Semmi. Csak a fehérzaj. Azt mondogatta magának, hogy ez csupán valami kihagyás. Egy vihar miatt. Másnap majd újra megpróbálja.

De a kislány… vele nem tudta, mihez kezdjen. Amikor kérdéseket tett fel neki, a gyermek csak távolságtartó kíváncsisággal bámulta, mintha egy hangszigetelő üveg túloldalán ülne. Mintha üres lenne; egy üreges lány kócos hajjal, komoly szemmel, hang nélkül. Augustine úgy kezelte, mint egy kisállatot, mert nem tudta, mi mást tehetne – esetlen kedvességgel bánt vele, de úgy, mint egy másik faj képviselőjével. Enni adott neki, amikor ő maga is evett. Beszélt hozzá, amikor beszélgetni támadt kedve. Elvitte sétálni. Ellátta olyan holmikkal, amikkel játszhatott, vagy amiket nézegethetett: egy adóvevővel, egy csillagtérképpel, egy zacskó dohos potpourrival, amit egy üres fiókban talált, egy sarkvidéki kalauzzal. Minden tőle telhetőt megtett, és tudta, hogy ez nem sok, de a lány nem tartozott hozzá, ő pedig nem az a fajta ember volt, aki kóbor jószágokat fogad be.

Azon a sötét délutánon, közvetlenül azután, hogy a nap felkelt, és ismét lement, Augustine az összes szokásos helyen kereste a lányt: a hálózsákok alatt, ahol szunyókálni szokott, mint egy lusta macska; a forgószékeknél, amelyekben gyakran pörgött; az asztalnál, ahol egy elromlott DVD-lejátszó belsejét piszkálgatta egy csavarhúzóval; a vastag, mocskos ablaküveg előtt, amelyen át a végtelen Kordillerákat bámulta. Sehol sem találta, de nem aggódott. A kislány néha elbújt, viszont soha nem merészkedett messzire nélküle, és előbb-utóbb mindig megjelent. Augustine hagyta, hogy megtartsa magának a rejtekhelyeit, a titkait. Ebben a létesítményben nem voltak babák, sem képeskönyvek, se hinták, semmi, amit a gyermek a magáénak nevezhetett volna. Szóval így tűnt igazságosnak. És, mint arra emlékeztette magát, őt amúgy sem érdekelte ez a gyerek.

A hosszú sarkköri éjszaka során, többhétnyi teljes sötétség után, majdnem két hónappal az evakuációt követően Iris megtörte a csendet, hogy feltegyen Augustine-nak egy kérdést.

– Mikor lesz már reggel? – tudakolta.

Augustine ekkor hallott először bármilyen hangot tőle, a kísérteties dúdolást leszámítva, amihez már hozzászokott – azokat a hosszú, reszkető, mély torokhangokat, miközben a lány kibámult az irányítóközpont ablakából, mintha a kopár vidék alig észrevehető mozgásait narrálná egy másik nyelven.

Amikor aznap végre megszólalt, rekedtesen suttogva tette. Mélyebb volt a hangja, mint amilyenre Augustine számított, és magabiztosabb is. Már kezdett kételkedni abban, hogy a lány képes beszélni, illetve felmerült benne, esetleg más az anyanyelve; de azokat az első szavakat könnyedén ejtette ki, amerikai vagy talán kanadai akcentussal.

– Már félúton járunk felé – válaszolta a férfi, semmivel sem utalva arra, hogy a kislány valami szokatlant tett volna, és Iris csak bólintott, szintén közönyös arccal. Tovább rágcsálta a szárított marhahúst, amit vacsoráztak, két kézzel tartva a csíkokat, úgy harapva ki belőle a darabokat, mint egy kölyökragadozó, aki csak most tanulja használni a fogait. Augustine adott neki egy palack vizet, és azon kezdett gondolkozni, miket is akart kérdezni tőle, de rájött, hogy nem sokat. A neve felől érdeklődött.

– Iris – felelte a kislány anélkül, hogy elfordult volna a sötét ablaktól.

– Szép név – jegyezte meg a férfi, mire a lány összevont szemöldökkel meredt a saját tükörképére.

Nem ilyesmit szokás mondani a bájos, fiatal nőknek? Ennek örülni szoktak, nem?

– Hol vannak a szüleid? – kockáztatta meg Augustine pár pillanattal később. Ezt a kérdést természetesen már korábban is feltette, de muszáj volt megismételnie. Lehet, hogy végre kiderül, mit keres itt ez a gyerek, és melyik kutatóhoz tartozott.

Iris az ablakon tartotta a tekintetét, és tovább rágott. Nem mondott egyebet sem azon a napon, sem később.

Ahogy telt az idő, Augustine értékelni kezdte a hallgatását. A lány intelligens teremtés volt, és ő mindennél többre tartotta az intelligenciát. Eszébe jutott a saját kényszeres fecsegése az elején, közvetlenül azután, hogy rátalált, amikor még a rádiófrekvenciákat pásztázta, és abban reménykedett, hogy valaki eljön a gyermekért, felbukkan a halotti némaságból, felkapja, és magával viszi, ő pedig egyedül maradhat. A lány már akkor elfogadta a helyzetet, és elkezdett akklimatizálódni, amikor ő még a hogyanokon és miérteken rágódott, a frekvenciák hallgatásán, a lány ottlétének az okán. De a gyermek jelenléte és némasága miatt érzett ingerültsége végül elhalványult. Gyökeret vert benne a csodálat magva, és Augustine elengedte a megválaszolatlan kérdéseit. Miközben a hosszú éjszaka betakarta a hegycsúcsokat, az maradt az egyetlen lényeges kérdés, amit a lány feltett: hogy meddig tart ez a sötétség.

– Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy az a csillag igazából egy bolygó? – kérdezte tőle egyszer az anyja, miközben felmutatott az égboltra. – Elhinnéd?

Augustine lelkesen rávágta, hogy igen, igen, elhinné, mire az anyja azt felelte, hogy jó fiú, okos fiú, mert az a ragyogó fehér pötty közvetlenül a házak teteje felett a Jupiter.

Kiskorában imádta az asszonyt – még mielőtt megértette volna, miért különbözik annyira a többi anyukától az utcájukban. Az anyja lelkesedése magával sodorta, a szomorúsága lesújtotta; olyan lázas odaadással követte a hangulatait, mint egy hű kutya. Ha lehunyta a szemét, maga előtt látta szürke tincsekkel csíkozott, kócos, barna haját, tükör nélkül, rosszul felkent, borvörös rúzsát, a lenyűgöző ragyogást a szemében, miközben a legfényesebb csillagra mutatott michigani szomszédságuk felett.

Ha az a jó és okos fiú ezen a barátságtalan vidéken találta volna magát, egy öreg, ismeretlen gondviselőt leszámítva teljesen egyedül, talán sírni, kiabálni vagy toporzékolni kezd. Augustine soha nem volt különösebben bátor gyermek. Lehet, hogy kísérletet tett volna a szökésre: összegyűjtve némi felszerelést, elmasírozik a kopár messzeségbe, hazafelé, hogy aztán pár óra múlva visszatérjen. És ha a kis Augie-nak azt mondták volna, hogy nincs már meg az otthona, ahova hazamehetne, sem az anyja, aki megnyugtatná, és senki más nem maradt számára a világon, akkor vajon mit tesz?

Augustine alaposan végigmérte ifjú társát. Mostanra, öregkorára az emlékek csapdájába esett. Korábban soha nem gondolkozott a múltról, de a tundra valahogy mindent felidézett benne – olyan élményeket is, amelyekről azt hitte, már rég maga mögött hagyta őket. Trópusi obszervatóriumok jutottak eszébe, ahol korábban dolgozott, nők, akiket a karjában tartott, publikációk, amelyeket ő írt, az általa tartott beszédek. Volt idő, amikor az egyetemi előadásai több száz embert odavonzottak. Utánuk mindig várta a rajongói csoportja, hogy autogramot kérjenek tőle – az ő autogramját! Kísértették a sikerei, a szex, a diadalok és a felfedezések, azok a dolgok, amelyek akkoriban olyan jelentőségteljesnek tűntek. De ezek már egyáltalán nem számítottak. Az obszervatóriumon túli világ csendes volt, és üres. A nők valószínűleg meghaltak, a publikációk hamuvá égtek, az előadótermek és obszervatóriumok összeomlottak. Augustine mindig úgy képzelte, a felfedezéseit akkor is egyetemeken fogják tanítani, amikor ő már nem lesz, és még meg sem született kutatók nemzedékei írnak majd róluk. Azt hitte, hogy amit maga után hagy, az évszázadokig fennmarad. Ebből a szempontból önnön halandósága lényegtelennek tűnt.

Felmerült benne a kérdés, hogy Iris vajon szokott-e a korábbi életére gondolni. Hogy hiányzik-e neki.

Egyáltalán felfogta-e, hogy végleg eltűnt. Egy otthon, valahol, talán egy fivér vagy nővér, esetleg mindkettő. A szülei. Az iskolája. Kíváncsi lett volna, melyik hiányzik neki leginkább. A hosszú éjszaka vége felé együtt kerülték meg a létesítményt a friss hóban csoszogva, ami a régi fagyott tetején kavargott. Az alacsonyan lebegő hold világította be útjukat. Mindketten a legmelegebb ruháikba burkolóztak be; olyannak tűntek vastag télikabátjukban, mint a csigák a házukban. Iris arckifejezését elrejtette az orra meg a szája elé húzott sál. Augustine szemöldökére és szempillájára jég rakódott, szikrázása elhomályosította a látómezejét. Iris egyszer csak megtorpant, és egyik hatalmas kesztyűjével felmutatott az égre, közvetlenül a fejük fölé, ahol az Esthajnalcsillag pislogott. Augustine követte a tekintetét.

– Polaris – mondta a kislány a sáltól fojtott hangon.

A férfi bólintott, de a gyermek továbbindult. Az iménti nem kérdés volt, hanem kijelentés. Pár pillanattal később Augustine is ment utána. Ekkor örült meg először igazán a jelenlétének.

Amikor Augustine úgy döntött, hogy az obszervatóriumban marad, a munka még nagyon fontosnak tűnt – az adatok nyomon követése, a csillagok sorának naplózása. A kiürítés és az azt követő rádiócsend után úgy érezte, a megfigyelések, a katalogizálások, a kereszthivatkozások nagyobb jelentőséggel bírnak, mint valaha. Csak ez állt közötte és az őrület között: egy vékony membrán abból a hitből, hogy amit csinál, hasznos és fontos. Komoly erőfeszítést tett azért, hogy gondolatai ne zökkenjenek ki a megszokott kerékvágásból. A civilizáció megszűnésének mérhetetlen súlya, ami az elméjét nyomta – azt az elmét, amely éppen arra edződött, hogy elviselje a mérhetetlen nagyságot –, már-már túl soknak bizonyult számára. Furcsább és kolosszálisabb volt minden egyébnél, amit valaha megtapasztalt. Az emberiség pusztulása. Az életművének a teljes eltörlése. Saját jelentőségének az újrakalibrálása. Inkább a kozmológiai adatoknak szentelte magát, amelyek folyamatosan elárasztották az űrből. Az obszervatóriumon kívüli világ néma volt, az univerzum viszont nem. Eleinte csak a teleszkóp karbantartása, az adatarchiváló programok ellenőrzése és Iris jelenlétének higgadt, szenvtelen horgonya óvta meg az őrület sodrától. A lány kiegyensúlyozottnak tűnt, könnyedén belefeledkezett egy könyvbe, az evésbe, a táj szemlélésébe. Immunis volt a férfi páni félelmére. Augustine végül beletörődött a helyzetbe, és nyugodtabbá vált. Elfogadta a reménytelenséget, majd túltette magát rajta.

Ő szabta meg a napjai ritmusát – nem volt határideje, nem közelgett a vég. Az adatai egyenletesen, közömbösen érkeztek. Átprogramozta a teleszkóp szemét a saját kíváncsisága kielégítésére, és egyre több időt töltött odakint, a kihalt épületek között bóklászva a hosszú éjszaka mélykékjében. Mindent, amit használt, átvitt az irányítóközpont legfelső szintjére, egyesével. Egyenként végighúzta a matracokat a havon, majd fel a lépcsőn, szintén egymás után. Iris mögötte battyogott egy láda konyhai eszközzel. Amikor Augustine megállt, hogy kifújja magát, hátranézve nyugtázta: a kislány ügyesen cipel. Erős kis teremtés volt, strapabíró. Együtt hurcolták ki az alapvető kellékeket a lakóépületekből, és hordták fel a harmadik szintre, ahol korábban csak íróasztalok, számítógépek meg papírokkal telerakott iratszekrények sorakoztak. Rengeteg konzervet és szárított élelmiszert vittek magukkal, palackozott vizet, üzemanyagot a generátorhoz, akkumulátorokat. Iris zsebre vágott egy pakli kártyát. Augustine kimentett egy szépiaárnyalatú földgömböt az egyik épületből, és a hóna alá csapta; a réztengely az oldalába nyomódott vastag télikabátján keresztül.

A harmadik szint elég nagy volt kettejük számára, de amikor beköltöztek, döbbenetes mennyiségű lom borította: használhatatlan, idejétmúlt készülékek, elavult jegyzetek rég megcáfolt hipotézisekkel, a Sky & Telescope szamárfüles példányai. Miután nem talált megfelelő méretű üres felületet a földgömbjének, Augustine lerakta a padlóra, majd némi nehézség árán kinyitott egy súlyos ablakot, és habozás nélkül kidobott rajta egy öreg, poros számítógép-monitort. Iris odaszaladt a matracok mellől, hogy megszemlélje a maradványait odalent, azt a néhány sötét alkatrészt a fehér havon, amelyek némelyike még mindig lefelé gurult a hegyoldalban. Némán, kérdő tekintettel meredt a férfira.

– Lom – jelentette ki Augie, aztán lerakta a földgömböt a monitor korábbi helyére. Jól mutatott ott, egy szép tárgynak tűnt a természettudomány hulladékai között.

Augustine azt tervezte, hogy később, miután a hold felkel, kimegy, és összegyűjti a szemetet, de nagyon jó érzés volt számára kihajítani a monitort az ablakon. Egy apró megkönnyebbülés. Megfogta a hozzá tartozó billentyűzetet, amelyre rátekeredett az egér zsinórja, és átnyújtotta Irisnak. 

A kislány nem teketóriázott: kidobta az egészet az éjszakába, akár egy frizbit, azután együtt hajoltak ki a csípősen hideg levegőbe, hogy végignézzék, amint pörögve eltűnik a sötétségben.

Miután a nap visszatért, kettesben sétákat tettek a melléképületeken túlra, hogy megnézzék, ahogy felkel és lenyugszik. Ez eleinte nem tartott sokáig: felbukkant a látóhatár mögül, lágy, narancssárga fényívvel jelezve érkezését, tüzes rózsaszínbe borította a tundrát, majd amint felemelkedett a havas csúcsok fölé, ismét süllyedni kezdett, lila, rózsaszín és jeges kék árnyalatokra festve az eget, mint egy színes tortát. Augustine és Iris észrevették, hogy az egyik közeli völgybe mindennap visszatér egy csapat pézsmatulok, és a hóval borított talajon legelésznek. A füvet nem lehetett látni onnan, ahol Irisszal üldögéltek, de Augie tudta, hogy ott van, szalmaszerű szálakban áll ki a hóból, vagy közvetlenül alatta rejtőzik. A pézsmatulkok hatalmasak voltak, bozontos bundájuk vastag nemezfonatokba állt össze, és szinte a földet seperte. Hosszú, görbe szarvuk az ég felé meredt. Ősöregnek, szinte történelem előttinek hatottak – mintha már jóval azelőtt itt legelésztek volna, hogy az ember két lábra állt, és jóval azután is itt legelésznének, hogy az ember építette városok összedőlnek. Irist lenyűgözte a csorda. Rávette Augustine-t, hogy egyre közelebb üljenek hozzájuk; ahogy teltek a napok, némán rángatta maga után.

Egy idő után, amikor a nap már órákig elidőzött az égen egyhuzamban, Augustine más szemmel kezdte fürkészni az állatokat. Eszébe jutott a kis fegyvertároló az obszervatóriumban, azok a vadászpuskák, amelyeket soha nem használt. Felmerült benne, milyen lehet a friss hús íze majdnem egyévi tartós, íztelen élelem után. Megpróbálta elképzelni magát, amint feldarabol egy ilyen szőrös teremtményt, hússzeleteket és bordákat vág le róla, kiveszi a belső szerveit, leválasztja az ehető részeit a csontokról, de ezt még képzeletben sem bírta. Túl kényes volt, túl gyenge ahhoz, hogy elviselje a vért és az erőszakot. De mi lesz, amikor apadni kezdenek a készleteik? Akkor vajon megy majd neki?

Iris jövőjén is gondolkozott ezen a helyen, de ettől csak reménytelenség, tehetetlenség és kimerültség lett úrrá rajta. És még valami: harag. Haragudott, amiért ez a felelősség az ő vállát nyomja, amiért nem fordíthat hátat neki, nem testálhatja valaki másra. Haragudott magára, amiért törődik a lánnyal, noha mindent megtett, hogy ne váljon fontossá számára. A túlélés káosza olyan ízléstelen. Legszívesebben nem is gondolt volna rá. Ehelyett csak a nap útjának fokozatos lejtését bámulta, miközben az leereszkedett, majd türelmetlenül várta, hogy felkeljenek a csillagok. Egy ezüstös pont bukkant fel a hegyek mögül, amely túl gyorsan mozgott, és túl erősen fénylett ahhoz, hogy égitest legyen. Augie végignézte, ahogy negyven fokban felkúszik az egyre mélyebb kékségbe. Beletelt neki pár pillanatba, ám amikor a pötty visszakanyarodott a délnyugati látóhatár felé, rájött, hogy az a Nemzetközi Űrállomás, amely még mindig kering, s továbbra is visszatükrözi a Nap fényét a sötét Földre.