A hiányzó puzzledarabkán felsejlik egy horogkereszt

A hiányzó puzzledarabkán felsejlik egy horogkereszt

Marcel Beyer a Kaltenburgban nem a Nobel-díjas zoológus, Konrad Lorenz élettörténetét akarja felmondani, helyette sokkal inkább a hiányra és az el nem mondott részletekre fókuszál.

Ruff Orsolya | 2020. március 28. |

Kicsit félrevezető Marcel Beyer Kaltenburgjának címe, már ha az ismeretlen nevet rögtön beazonosítjuk Konrad Lorenz-cel, hiszen a híres zoológus alakja a felvezetés és a cím ellenére sokáig nincs fókuszban. A lírai hangvételű regény narrátora, egy ornitológus saját családi múltjának felidézése révén mesél arról, hogyan élte meg élete legnagyobb illúzióvesztését – amikor csalódnia kellett a férfiban, akinek szinte a legtöbbet köszönhette. A Kaltenburg szinte testközelből mutatja meg a tudóst, akit a modern etológia egyik megalapítójaként tart számon a közvélemény, viszont a regény cselekményét Konrad Lorenz életének kevésbé dicső korszaka határozza meg, és egyszerre szól az érzelmi eltávolodásról, egy idol megdöntéséről és a hézagos történetmesélés veszélyeiről.

Marcel Beyer
Kaltenburg
Ford.: Győri László, Magvető, 2020, 384 oldal

Aki olvasta a Salamon király gyűrűjét, lehet némi elképzelése arról, milyenek lehettek a világszerte ismert és elismert Konrad Lorenz hétköznapjai. Hogy milyen lehetett az, amikor a szárnyasok és az emlősök birtokba vették a tudós házát, hogy szabadon fészkelhessenek benne és fedezhessék fel rejtett zugait? Viszont Marcel Beyer könyve, noha a drezdai évekről szólva erről is szemléletes képet mutat, mégsem a kötetben Kaltenburgként emlegetett Lorenz életét akarja bemutatni, sokkal inkább arra az időszakra fókuszál, amely igazából hiányként jelentkezik, hiszen a zoológus életének volt egy szakasza, amelyről utóbb

mélyen hallgatott.

Hogy pontosan mi történhetett, azt a regény narrátorának, Hermann Funknak köszönhetően legfeljebb elejtett célzásokból, elsőre jelentéktelennek tűnő emléktöredékekből tudjuk meg. Az ornitológus Funk kisgyerekként ismerte meg a professzort, aki gyakori vendége volt szülei poseni (ma: Poznań) házának, míg nem „legkésőbb 1943, ha ugyan nem 1944” tavaszától kezdve otthonukban nem ejtették ki többet a nevét. A botanikus apa és családja a háború vége felé Drezdába utazott, ami utóbb fatális döntésnek bizonyult. A bombázásban, amely szinte a föld színével tette egyenlővé a várost, Funk mindkét szülőjét elvesztette, a háború után nevelőszülőkhöz került. (A regény legmegrázóbb jelenete talán épp az, amikor a tizenegy éves Funk egyedül rohan keresztül a drezdai parkon, miközben szénné égett madarak potyognak az égből: „(…) tizennegyedikén bejártam ezt a várost, amit nem ismertem, de amit azon a reggelen az sem ismert volna fel, aki régóta ott élt”). Funk fiatal ornitológushallgatóként kerül ismét kapcsolatba Kaltenburggal, aki arra kéri, ne reklámozza, hogyan ismerkedtek meg. A poseni évek, mintha teljesen kihullottak volna a közös történetükből, ez a fejlemény viszont nem vetette vissza szakmai kapcsolatukat.

Funk szemtanúja lesz annak is, ahogyan a bécsi születésű Konrad Lorenz Kelet-Németországban építi ki új szakmai hídfőállását. Élvezi mindazokat az előnyöket, amelyeket a máskülönben egyre bizalmatlanabb és bezárkózó NDK kínál, és sütkérezik a reflektorfényben: „Ludwig Kaltenburg bemutatkozása fényesen sikerült, az újságok sorra hozzák a derűt sugárzó, térdnadrágos férfiú fényképét, fehér inge ujja feltűrve, nyaka kigombolva”. A kívülálló szemében kaotikusnak tűnő házban minden az állatok kényelmét szolgálja: a függönyöket leszedik, a csillárokat leszerelik, a szekrényeket eltolják. Az egyik szobában homokot szórnak a fürjeknek, egy másikban csuklyásmajmok tanyáznak a lomok és a kibelezett könyvek között. Közben Kaltenburg szenvedélyesen veti bele magát a csókák magatartásának kutatásába is. Szakmai kapcsolatuk egyre szorosabb lesz, és bár Funk utóbb úgy látja, Kaltenburg nélkül nem boldogult volna az életben, idős korában arra a felismerésre jut, hogy soha senki nem okozott neki akkora csalódást, mint a professzor.

„Ami mélyen megbántott, ami alapjában rendítette meg a hitemet, első ránézésre apró hibának, merő felületességnek tűnhet, sietséggel vagy az emlékek összemosódásával is magyarázható.”

Ami kezdetben semmiségnek tűnik, a regény előrehaladtával mind nagyobb jelentőségre tesz szert. Ludwig Kaltenburg egyszerűen

törölt másfél évet életének krónikájából,

pont abból az időszakból, amikor a még gyerek Funk megismerkedett vele. Ez a hézag viszont hamar túlmutat a személyes történeten, a hiányzó puzzledarabkán ugyanis egy csúnya horogkereszt sejlik fel. Hogy mit művelt egészen pontosan, azt Beyer is homályban hagyja, csak sejteti, hogy a korai kutatások tárgya nem az állat, hanem az ember volt: „Nem volt olyan állat, amely elfedte volna előle a saját múltját. (…) Az emberrel foglalkozó korai munkái poseni időszakában keletkeztek”. A hadikórházban végzett tevékenysége mindmáig feltáratlan maradt – egy jelenetben Funk anyja is csak annyit mond, hogy zoológus létére Kaltenburg „háborodott emberekkel foglalkozik”.

A narratív síkokat váltogató regényében nemcsak Ludwig Kaltenburg alakja azonosítható Lorenzével (Beyer még az iniciálékra is ügyelt: K.L. – L.K), de a kötetben felbukkanó dokumentumfilmes Knut Sieverdingnek és a performansz-művész Martin Spenglernek is megvan a valós megfelelője. A szöveg viszont akkor is élvezetes, ha ezek az utalások elsikkadnak. Egy többrétegű narratívával van dolgunk, hiszen az idős Funk elbeszéléséből egyrészt a saját gyerekkora, eszmélése és szakmai elköteleződése bomlik ki, míg a másikból a kvázi apaként/pótapaként/szakmai mentorként és idolként kezelt Kaltenburg ciklikusan hullámzó karriertörténete. Fontos leszögezni, hogy ez nem egy életrajzi regény, aki Konrad Lorenz történetét kutatná, ne ebből a regényből induljon ki – de olvassa el mindenképp, mert gyönyörű mondatok és megoldások vannak benne. És akit nem rettent vissza, hogy az átlagosnál többet tud majd meg a csókákról és hétköznapi rigolyáikról, az ráadásul egy jellemzően 20. századi történetet kap, amelynek érzelmi dinamikáját a kiábrándulás és az elengedés szabja meg.

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Vonnegut karanténban – Maradj otthon #10

A karanténban töltött idő néha nagyon széttöredezik, máskor végtelenül elnyúlik, holott Az ötös számú vágóhíd óta tudjuk, hogy az idő nem csinál semmit - egyszerűen VAN.

...
Kritika

Ha a járványokról nem is, a várakozásról és a türelemről sokat tud mesélni Márquez regénye

 A bezártság óráit jobb a hírek folyamatos görgetése helyett lenyűgöző olvasmányokkal kitölteni. Ilyen lebilincselő, magával ragadó könyv a Szerelem a kolera idején is.

...
Kritika

“Mindenki magának akarja a világvégét”

Don DeLillo tizenhetedik regénye, a Nulla K halálfélelemről, szorongásról, diszfunkcionális családokról és a katasztrófa mibenlétéről szól. A hét könyvében mindenki azon dolgozik, hogy legyőzze a halált.

Film / Színház / Muzsika
...
Nagy

10+1 kötelező, amit meg tudsz nézni online színházban

...
Nagy

Margaret Atwood okosabb volt, mint bárki a Harvardon

...
Nagy

25 adaptáció, amit látnod kell az évtizedből

...

Morcsányi Géza: “Az irodalom a szívre mért kibírhatatlan csapás” [Kötelező: Sorstalanság]

...

Az ország leggazdagabb családja alkut kötött a nácikkal [Összekötve podcast]

...

Orwellről, a diktatúra nyelvezetéről és társadalmi hatásairól Péterfy Gergellyel [Kötelező podcast]

...

Olvasóként most tök jó gyereknek lenni [Mesék Minden Mennyiségben podcast]