Október végén kiderül, lesz-e magyar származású győztese a Man Booker Díjnak, David Szalay regénye ugyanis felkerült a díjra jelölt könyvek rövidlistájára. A kanadai édesapa és magyar édesanya gyermekeként született Szalay regénye, az All That Man még nem jelent meg idehaza, ám második könyve, Az ártatlanság olvasható magyarul. A regény – bár nem idei megjelenés – nagyon is megérdemli, hogy reflektorfénybe kerüljön, mert a történet már az első oldalán berántja az embert, és egy szuszra olvastatja magát. Bizonyosan nem találni izgalmasabb lélektani krimit az utóbbi idők regénytermésében, amely magába sűrítené a Szovjetunió több évtizedének hangulatváltozásait a szovjet titkosrendőrség működésétől a sztálinizmus abszurd rémdrámáin át a hruscsovi enyhülés és megtorlás átmenetiségéig.
David Szalay: Az ártatlanság
Fordította: Sári Júlia, Typotex Kiadó, 2014, 256 oldal, 2490 HUF
A cím morális ítéletet sugall, ám a regény dinamikáját éppen az olvasóban feltolakvó dilemma adja: végülis ki itt az ártatlan? Az MGB (a KGB elődszervezete) beosztottja, Alekszandr, akit ráállítanak a neves elmeorvosra, Lozovszkijra, vagy maga az orvos, akinek írásai magára vonják az állambiztonság figyelmét? David Szalay nem siet olvasói segítségére azzal, hogy Alekszandrt magának az ördögnek fesse meg, Lozovszkijt pedig híres páciense hófehér védőangyalának. Az egykori zongorista, Judin egy fejsérülés következtében az elmegyógyintézetben vegetál, és miközben német származása és vélelmezett nácibarátsága miatt az állambiztonságiak elsődleges célpontja, az ő védelmezése közben Lozovszkij, az orvos eltávolítása lép elő elsődleges problémává.
Alekszandr, aki őszintén és szívből hisz az eszmében, a „szent küldetésben”, csupán végrehajtani igyekszik az egyre kínosabb feladattá növekvő megbízást, melynek során a legnagyobb rejtély: vajon tényleg megalapozott lehet a gyanú, hogy életben maradása érdekében Judin csupán tetteti elmebaját. A gyanakvás a rendszer mozgatórugója – egy csodálatosan megkomponált jelenetben a magánélet a hivatalos szinten zajló, gyanakvásból üldözéssé váló paranoia groteszk tükrévé válik: Alekszandrt a sógora épp olyan képtelenségekkel vádolja, amilyen nonszenszekkel az állambiztonságis, Lozovszkijt szembesíti.
Amiért eldönthetetlen, hogy ki a csaló és ki a becsületes, az a viszonyítási pontok hiánya, amely Sztálin országát egy értelmes szabályok nélküli gyilkos társasjáték színterévé alakította. Nem véletlen, hogy a sakk a színtiszta racionalitás megtestesítőjeként olyan fontos szerepet kap a későbbi szovjet mindennapokban – és a regényben is, ahol Alekszandr, az őszinte drukker számára a rádiós sportközvetítések alkalmával élet-halál kérdése a szovjet győzelem. De még a szereplők önnön döntéseinek erkölcsi következményei sem kiszámíthatók: Alekszandr lebeszéli újságíró bátyját egy cikk megírásáról, és ezzel megmenti talán az életét is, de egy lendülettel tálcán kínálja helyette témaként Lozovszkijt, akinek ezzel lényegében a halálos ítéletét írja alá. (Akit érdekel, hogy a „cikkezések” milyen groteszk szisztéma szerint indították be a likvidálási lavinákat, olvassa el Spiró Diavolináját, ami egyébként is kísérőolvasmánya lehetne a regénynek.) Szintén kétesélyes Lozovszkij feleségének játszmája: az asszony számára egyszerűen nem kérdés, hogy férje „valami szörnyűséget követett el”, másként nyilván nem zaklatnák az MGB-től – majd egy megdöbbentő csavarral az író máris elbizonytalanít Lozovszkaja naivitását illetően.
A történetet javarészt Alekszandr, azaz Szása elbeszéléséből ismerjük meg, pontosabban naplószerű leveleiből, melyeknek megszólítottjai testvére, Iván és felesége, Irina. Valójában egyetlen nagy levél mindkettő, és nem kétséges, hogy az önmagával való elszámolás készteti megírásukra Szását, aki ezáltal feltárja a hozzá legközelebb állók életének legfontosabb fejezeteit is. De az írás mint a szembesülés és szembesítés eszköze szinte valamennyi szereplő életében szimbolikus jelentőségű: Alekszandr mellett ír Judin, a zongorista, akinek gyötrelmes kapirgálása az emlékek visszatérésében segíti elméjét; ír Lozovszkij, az orvos, akinek a zenei hangolásról és Bach főművéről szóló tanulmánya a végzetét jelenti majd; ír Lozovszkij felesége, aki naplójában pszichológiai betegségként vizsgálja a végtelen boldogtalanságot, és előkerül még Alekszandr egykori tanítónőjének naplója is, aki önvizsgálatot tart és végül megtér a rendszerhez.
Könnyű feldúltságunkat azzal nyugtatni a regény végén: Szása sajnos egy aljas gazember, Judin és Lozovszkij pedig azok az áldozatok, akiket Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovicsa testesít meg. Az író azonban olyan kifinomultan teremti meg a Szverdlovszk nevű kisváros határain belül a szovjet rezsim hangulatát, hogy Szását sem tudjuk másképp látni, csak egy kiszolgáltatott sakkfigurának, akiből aztán a hruscsovi években üldözött válik. Ehhez csak hozzátesz a felkavaróan megindító lezárás, amelyben volt feleségét megpillantva Alekszandr szinte összeomlik múltjának súlya alatt.
David Szalay interjúiból kiderül, ő maga nem járt a Szovjetunióban (ezt legfeljebb gyerekfejjel tehette volna meg), ismereteit olvasmányaiból – ezeket lelkiismeretesen fel is sorolja a regény végén – és édesapja által szerezte. Ha a részletek nem is jelennek meg olyan árnyaltan a szövegben, mintha egy Ulickaja-regényt olvasnánk, Szalay a jelzésértékű foltokat is jó helyre teszi a vásznon – például ahogy felvillantja az intimitást ellopó társbérleti mindennapokat. Emblematikus mozzanata a regénynek, amikor Szása régi tanárnőjét áthelyezik az Uráli Mezőgazdasági Intézetbe, ahol többek közt „a baromfitojás dialektikájáról” tart előadásokat. Mivel Lozovszkij a temperált hangrendszer előtti időkről értekezik zenei esszéjében, a haladás eszméjének tagadójává lép elő. A primitívet magasztossá, a magasztost primitívvé erőltető ideológia a józan észt fordítja ki a sarkaiból, és végső soron az embert fordítja ki önmagából.
Szerző: Laik Eszter
