A legrangosabb gyerekkönyves elismeréssel, Astrid Lindgren-díjjal jutalmazott francia író, Jean-Claude Mourlevat kalandos, humoros, egyszerre fordulatos és megható regénye amilyen szokatlan, olyan fontos témát dolgoz fel.
Négy évvel az emlékezetes burgburgi utazásuk-nyomozásuk után csendesen csordogál Zebulon és barátja, Berti malac élete. Mígnem egy nap rejtélyes módon eltűnik négy évvel azelőtti útitársaik egyike, a búskomorságra hajlamos Szimóna. A két cimbora ismét nyomozásba kezd, és egyik meglepetés után a másik éri őket. Szimónát nem akárkik hálózták be.
Vajon elég lesz a megmentésére, ha minden tőlük telhetőt megtesznek, mindent beleadnak?
Jean-Claude Mourlevat 1952-ben született a franciaországi Auvergne régió egyik kis településén, Ambert-ben. Tanulmányait Strasbourgban, Toulouse-ban, Bonnban és Párizsban végezte, néhány évig némettanárként dolgozott, majd színész és színházi rendező lett. 1997-től életét az írásnak szenteli. Eleinte meséket, aztán regényeket írt – egyre-másra megjelenő könyveit, amelyek mind az olvasók, mind a kritikusok körében hamar népszerűvé váltak, számos irodalmi díjjal jutalmazták. Jean-Claude Mourlevat-nak két gyermeke van, Saint-Étienne közelében él a családjával.
Jean-Claude Mourlevat: Zebulon mindent belead (részlet)
Fordította: Pacskovszky Zsolt
Megjegyzés
Az országot, ahol történetünk kezdődik, két lábon járó, beszélni tudó állatok lakják, akik ruhát hordanak, tudnak spagettit főzni és kazánt javítani.
A szomszédos országban a legokosabb állatok, az emberek élnek.
1.
A Renault furgon, amely 45 kilométer per órás sebességgel haladt a hideg esőben, alighanem már a múlt évezredben is az utakat rótta. A jobb oldala kissé megereszkedett, roncszöld karosszériája a végét járta, és két kerek lámpájával úgy nézett ki, mint egy szomorú kis állat.
Egy plexis buszváró után egyből balra kanyarodott, rá egy földútra, és lassan az út végén álló kis házig gurult. A sofőr úgy állt meg, hogy könnyen vissza tudjon indulni, behúzta a kéziféket, és megnyomta a dudát, amely náthás, viccesen hangzó tü-tűt hallatott.
A jármű jobb oldalát teljesen betöltötte egy vadítóan élénk, piros-sárga-zöld rajz. Egy vállpántos munkaruhát viselő, vigyorgó fiatal malacot ábrázolt, a vállán böhöm nagy csavarkulccsal. A feje felett ezt lehetett olvasni csiricsáré betűkkel, mintha kézzel firkantották volna oda:
Fűtésszerelés? Berti!
Majd kisebb betűkkel:
Kazánok, radiátorok, szellőzőberendezések…
Alatta pedig egy telefonszám.
A vicces az volt, hogy a vezetőfülkéből maga a rajzon látható személy ugrott ki, épp csak a csavarkulcs hiányzott a válláról. Finoman csukta be az ajtót, nem csapta be, a házhoz trappolt, és bekopogott. Egész lényéből áradt az öröm és a türelmetlenség.
– Zeb! Nyisd ki!
Esélytelen volt, hogy az említett Zeb meghallja. Úgy felnyomta a hangerőt, hogy a basszus hangokba beleremegtek a ház ablaküvegei. Berti hamar felismerte a zenét: az állatok országának egyik legjobb rapzenekara, a Vaddiszkó egyik dala szólt. A bandát három energiától duzzadó, roppant kreatív vaddisznólány alkotta. A Meleg volt a pite című számukat az év tíz legjobb dala közé sorolták a híres befejezésével: „Hasunk puha kelme – és fent csillog az elme”, ami azt jelentette: elragadóak vagyunk, oké, de azért van agyunk is! A három művész egyébként hamarosan a városban is készült fellépni.
– Zeb, nyisd ki! Én vagyok az! – türelmetlenkedett Berti, majd az ablakhoz ment, és megzörgette.
A zene azonnal abbamaradt, és pár pillanat múlva Zebulon tűnt fel az ajtónyílásban. Úgy 70 centi magas sün volt, vagyis éppen át tudott volna sétálni állva egy embereknek készült asztal alatt. Berti mintegy 15 centivel magasabbra nőtt. Bár egyedül volt otthon, Zebulon tökéletesen élére vasalt nadrágot, sárga-zöld kockás pulóvert viselt, a feje tetején pedig felfelé kunkorodott egy bájos tincs, amelynek a végét kacéran úgy rögzítette némi kis zselével, hogy balra álljon.
– Bújj be!
– Nem, nem bújok be, te gyere ki. Van egy meglepetésem.
Zebulon úgy-ahogy leplezte a bosszúságát, nyakig benne volt a tananyag átismétlésében, és a barátja rosszabbkor nem is állíthatott volna be hozzá.
– Jó, csak felveszem a cipőmet.
Berti nézte, ahogy felteszi a jobb, majd a bal lábát az e célból odakészített sámlira, aztán az előtérben a polcra helyezi a papucsát, amibe tíz perc múlva újra belebújtathatja a lábát. Ő, aki otthon csak úgy lerúgja a csukáját, át a helyiség másik végébe, már felhagyott azzal, hogy cukkolja Zebulont a rendmániája miatt. Most is inkább csak várt minden megjegyzés nélkül, de forrt benne az indulat.
Zebulon szinte sóbálvánnyá vált a háza előtt álló furgon, a csiricsáré rajz és főleg az amilyen egyszerű, olyan megnyerő jelmondat láttán:
Fűtésszerelés? Berti!
– Bemutatom neked Tubicát! – mondta büszkén Berti.
– A tiéd?
– Persze, nem is a nénikémé! Mit szólsz hozzá?
– A díszítéshez? Csúcs. A nővéred csinálta a rajzot?
– Igen. Frankó, nem?
– Igen, szuper. De a furgon…
– Mi van vele?
Zebulon nem mondhatta ki, mit gondol valójában: a furgon olyan, mint ami már nem nagyon bírja szuflával, mint ami már a végét járja, az utolsókat rúgja.
– Hány kilométer van benne?
– Zeb, illetlenség megkérdezni egy idős hölgytől, hogy hány éves. Kérj elnézést, és szállj be!
Az utastérben meglepően meleg volt, de ez a minimum, amit remélni lehetett egy fűtésszerelő járművében. Újabb jó pont: a motor, amit Berti nem állított le, egyenletesen zúgott.
– Jó hangos a motor!
– Mi?!
– JÓ HANGOS A MOTOR!
– Igen – röhögött Berti –, így legalább tudni, hogy nem üres a motortér…
Emlékeztette Zebulont, hogy egy hónapja saját vállalkozása van, ezt a még harmincéves sincs kis csodát pedig a szüleitől kapta az unokatesója, Roland javaslatára, aki sofőr a Travelka utazási irodánál, és irtóra ért a gépekhez. Csak első pillantásra tűnhet kissé leharcoltnak ez a nyargonc… „Másodikra pedig még inkább” – gondolta magában Zebulon, miközben egy rozsdafoltra lett figyelmes a műszerfalon.
– Az nem rozsda, uram – jegyezte meg Berti a tekintetét követve –, csak egy kis elszíneződés.
Mivel az eső jobban rázendített, bekapcsolta az ablaktörlőt, mire Zebulon nevetésben tört ki. A két ablaktörlő lapát egyike szép simán siklott a szélvédőn, a másik azonban meg-megakadt, ugrált rajta, mintha a bátyja után loholna. Jó néhányan biztosan megsértődtek volna, de Berti nem az a fajta volt, aki elszalasztana egyetlen lehetőséget is, amikor jót mulathat, és a végén most is mindketten a hasukat fogták. A röhögőgörcsök végigkísérték a barátságukat az általános iskola óta. Olykor drágán megfizettek érte: a nevethetnék annyival erősebb volt bennük a félelemnél, hogy büntetés lett a vége. Majdnem mindig a sarokba kellett állniuk, hátratett kézzel, szégyenkezve, és nagyon vigyázniuk kellett, nehogy egymásra nézzenek,
mert olyankor újra kitört belőlük a röhögés.
Bertinek saját vállalkozása van… Zebulon azon kapta magát, hogy irigykedik a barátjára, akinek soha többé nem kell vizsgáznia, jegyeket szereznie. Három év tanulás után megvolt a maga munkája, pénzt fog keresni, szabad, független. Már látta is őt, amint a közeljövőben megházasodik, családot alapít. Ezzel szemben ő, Zebulon hosszú tanulmányokba fogott, és mit is kezd majd ezzel az egésszel? A földrajz izgalmas dolog persze, de még öt félév, mire végez, feltéve, hogy egyszer sem bukik meg közben.
– Na jó, én most megyek, Berti. Hétfőtől évközi vizsgáim vannak, és másra most nem tudok gondolni. Reggel óta gyűröm az ipart.
– Gyűröd az ipart, hahaha… Úgy, hogy közben Vaddiszkót hallgatsz?
– Állítsd le magad! Csak szusszantam egyet. Bejössz egy kávéra?
– Nem, csak azért álltam meg, hogy megmutassam a járgányomat. Errefelé van egy javítási melóm, és útba esett a házad. Visszafelé pedig egy olyan ügyfélhez ugrom be, akit amúgy te is ismersz. Szimónához, ha emlékszel rá, együtt voltunk vele a travelkás utazáson.
Hogyne emlékezett volna Zebulon! Bertivel négy évvel ezelőtt jelentkeztek egy társasutazásra, Burgburgba, az emberek országába. Ez volt a legjobb módja annak, hogy feltűnés nélkül, titokban nyomozhassanak a jó Edgár úrnak, a Borzoló Borzolló fodrászának meggyilkolása ügyében. Szimóna, a nyúlánk, fiatal, kissé depressziós nyúllány megkedvelte őket. Ő volt az egyetlen, aki társ nélkül jött el a társasutazásra, és túlzás nélkül állítható, hogy nagyon kedves volt.
– Nagyszerű, állj fel egy sámlira, és puszild meg őt a nevemben. És meséld majd el, hogy talált-e magának férjet.
– Rendicsek.
Zebulon kiugrott a furgonból, és a bejárathoz menekült az egyre hevesebben záporozó esőcseppek elől. Nézte a távolodó járgányt, amint egy utolsó, baráti tü-tűvel eltűnik.
Az órájára pillantott. Délután 5. Van még egy bő órája a tananyag átnézésére, mielőtt nekilátna a vacsorakészítésnek. Ahogy újra beleásta magát az időszámításunk szerint 168-ban elhalálozott, a térképészet alapjait lefektető Ptolemaiosszal kapcsolatos tudnivalókba, ismét feltette magának a kérdést, hogy vajon tényleg ez volna-e az igazi élet, nem kellett volna-e inkább kitanulnia a csiperketermesztés vagy, mondjuk, a kerékpárjavítás csínját-bínját. De fél óra múltán már annyira magába szippantotta a téma, hogy a világ minden kincséért sem cserélt volna senkivel, és az sem tűnt volna fel neki, ha valaki trombitálni kezd mellette.
Ez a Ptolemaiosz persze úgy gondolta, hogy a Föld teljesen mozdulatlan, és a világegyetem középpontjának hitte, de ezt a kis melléfogást leszámítva mégiscsak remek és végeredményben nem is olyan hibás térképeket rajzolt. Vajon van még belőlük pár eredeti, amiket a valóságban is meg lehet nézni, nem csak képernyőn? És vajon lehetnek még azoknál is régebbi térképek?
Zebulon éppen ennek nézett utána, amikor a maga elé lerakott mobilja rezegni, ugrálni kezdett. Egyszerre több mindennek is tudatára ébredt: annak, hogy este fél 8 van, annak, hogy ég a szeme, annak, hogy farkaséhes, és annak, hogy Berti hívja.
– Zeb! Gyere gyorsan!
– Mi az, hogy menjek gyorsan?! Hol vagy?
– Szimóna házában. Van egy kis bibi.
– Hogy mi?
– Valami nem stimmel. Gyere!
– De hát hol az a ház? És nekem nincs kocsim.
– Pattanj fel a bringádra! Három-négy kilométer tőled. A tavacska felé gyere. Közvetlenül előtte fordulj jobbra, ez a harmadik ház, fura ablaktáblával.
– Berti, odakint zuhog.
– Nem, már elállt az eső.
Zebulon kipillantott az ablakon, és kénytelen volt elismerni, hogy már valóban nem esik.
– Jó, rendben, jövök…
– Igyekezz!
Február derekán jártak, és egész télen nem használta a biciklijét. Ha be akart menni a városba, akkor a saját lábán tette, vagy rossz időben autóbusszal. Kihozta a biciklit a fészerből, ahol az már több mint három hónapja szunnyadt, letörölte róla a port, gyorsan felfújta a két kereket, ellenőrizte, hogy a világítás működik-e, majd nyeregbe pattant, és teljes erőből a tavacska irányába tekert. Az úttestről felfröcskölődő víz összepiszkolta a nadrágja alját. Zebulon átkozódott: holnap moshatja ki.
A kereszteződés után a házakat számolgatta. Egy… kettő… három… A homlokzatot megvilágította egy kültéri lámpa. Á, szóval ez az a „fura” ablaktábla, az emeleti, a bal oldali ablaké. Valóban ez vonzotta magára egyből a tekintetet. Míg a másik háromról erősen lepattogzott már a krémszínű festék, ez barnáslila volt. Szimóna elkezdhette átfesteni, de aztán félbehagyta a munkát. A festék megfolyt, a létra a fűben, a fal tövében hevert, a festékesdoboz és az ecset mellette. Lehet, hogy Szimóna leesett, és súlyosan megsérült? De akkor Berti orvost hív, nem egy fölrajz szakos egyetemista segítségét kéri.
Nekitámasztotta a biciklijét a postaládának, amelyen egyszerűen csak annyi állt: „Szimóna”, az „i” ékezete helyén egy virággal.
Az ajtó első csengetésre kinyílt, és mögötte falfehéren ott állt Berti – láthatólag nem volt magánál.
– Gyere, nézd meg…
Zebulon lehúzta a cipőjét, amely csupa víz lett, és belépett. Berti halkan beszélt, nesztelenül lépkedett, ami máskor nem igazán volt rá jellemző. Zebulon szörnyen aggasztónak találta ezt, és távolról, görcsbe rándult gyomorral követte. Négy évvel korábban ő fedezte fel Edgár úr holttestét a fodrászszalonja kőpadlóján, mellében a hajvágó ollójával, és hónapokba telt, mire sikerült túltennie magát ezen. Megismétlődik a rémálom? Szimóna… halott? Feldarabolták? Kampóra akasztva lóg egy szekrényben, mint Kékszakáll egyik felesége? Párnát nyomtak az arcára, és megfulladt? Leütötték, többször lesújtottak rá egy porszívóval? Zebulon képzelete meglódult.
Átmentek a kicsike nappalin. A helyiségben rend honolt. A kávézóasztalon egy mogyorótörő és egy tálka a mogyoróhéjakkal. Egy hokedlin minitévé, a tetején műsorújság. A falon két könyvespolc tele könyvekkel és utazások során készült fotókkal. Zebulonnak volt ideje futó pillantást vetni rájuk, és látta, hogy az egyik, amelyiket szépen bekereteztek, a travelkás csoport tagjait ábrázolja. Az idegenvezetőjük, Roxána készíthette. Szimóna, a legmagasabb közülük, a többiek mögött állt mosolyogva.
– Itt, a dolgozószobában… – suttogta Berti, állával mutatva az irányt.
– Szerinted feltétlenül fontos, hogy én is… – kezdte mondani Zebulon, aki alig állt a lábán.
– Menj csak. Nem mozdítottam el a helyéről…
Ez az utolsó mondat már semmi kétséget nem hagyott Zebulonban. Az ájulás környékezte, egy fájdalmas-szánalmas iiiihhhh tört elő belőle. A barátja mellett ellépve bemerészkedett valamennyire a dolgozószobába, és meglátta, amire a legkevésbé sem számított: a nagy semmit. Kérdőn hátrafordult.
– Az íróasztalon, Zeb… A levél.
Zebulon odament. Az íróasztalon is szép rend volt. Balra, oldalra tolva a kikapcsolt laptop a vezeték nélküli egérrel. Jobbra egy ceruzatartó, amelyben ceruzák, tollak tárultak szét színes virágcsokorként. És a kettő között, jól látható helyen két A4-es, kézzel teleírt papírlap. Az iromány egy „Kedves Berti”-vel kezdődött. Zebulon megint hátrafordult.
– Elvileg nekem szól, de elolvashatod, Zeb.
Szimóna apró betűkkel írt, és percekbe telt, mire Zebulon az íróasztal előtti széken ülve elolvasta mind a négy oldalt. Amikor visszarakta a lapokat az asztalra, kénytelen volt levenni a szemüvegét, hogy megtörölgesse a szemét. Tudta magáról, hogy ha Berti nincs ott, legalább kétszer elsírta volna magát olvasás közben.
– Szegény, ó, a szegény pára, de sajnálom – mondta, ahogy felállt. – Megértem, hogy felkavart a dolog.
Berti még mindig a dolgozószoba ajtajában állt, egyik tenyerét a hasára tapasztva. Falfehérből zöldesbe ment át az arca.
– Igen – nyögte –, ráadásul csörögefánkot ettem az előző ügyfélnél. Ott hagytak nekem egy egész tállal, és megdézsmáltam, miközben a kazánt javítottam.
– Sokat ettél?
– Igen. Úgy rémlik, tizenhetet.
Támogatott tartalom.
