Az elmúlt évtizedekben rengeteg új ismeretre tettünk szert a szervezetünk élettani folyamatait szabályozó hormonokról, illetve arról, hogy ezek működési zavarai hogyan hatnak testi és mentális jóllétünkre, sőt olykor viselkedésünkre és személyiségünkre is. A szélesebb nyilvánosságban azonban továbbra is sok féligazság és téveszme kering, miközben számos meglepő és lényeges felismerés mindmáig nem épült be a köztudatba. Max Nieuwdorp a téma élenjáró kutatójaként számos tudományos felfedezést és esetleírást felvonultatva, színes és érthető stílusban kalauzolja el az olvasót hormonrendszerünk láthatatlan mechanizmusai között.
Max Nieuwdorp belgyógyász, endokrinológus, az amszterdami Universitair Medische Centra tanszékvezetője. Vendégkutatóként dolgozott a Kaliforniai Egyetemen is. Jelenlegi kutatásai a hormonális működés, az emésztőrendszer és lakói, valamint az egész szervezet egészsége közti kölcsönhatásokra összpontosítanak.
Max Nieuwdorp: Hormonok (részlet)
Fordította Bérczes Tibor
Örök élet
Noha ma már tudjuk, hogy a hormonok nagyon sok mindenre képesek, a velük kapcsolatos közbeszéd leginkább egyetlen aspektusra összpontosít: az élet meghosszabbításának lehetőségére, illetve arra, hogyan lehetne elérni, hogy az élet az idők végezetéig tartson. 1939-ben Aldous Huxley angol tudós (igen, bizony, a Szép új világ írója) És múlnak az évek címmel könyvet írt, amelyben alaposan kigúnyolta a Kaliforniában (az akkori lakóhelyén) tapasztalható örök fiatalság utáni sóvárgást. A könyv főszereplője, Jo Stoyte milliomos, aki retteg a haláltól, és minél tovább szeretne élni. Azt a megbízást adja dr. Obispónak, hogy derítse ki, mit tehet ezért a tudomány. Obispo azt javasolja – egy bizonyos Gonister gróf naplói alapján, aki kétszáz évvel korábban dühödt kísérleteket tett arra, hogy megtalálja az örök élet forrását –, hogy Stoyte fogyasszon minél több pontybelsőséget és -béltartalmat (lényegében egyfajta székletterápiát tanácsol), mert annak kedvező hatása lehet. A regény végén Stoyte és Obispo felkeresik Gonistert, aki még mindig él. De hogyan… A gróf egy pincében lakik, és úgy viselkedik, mint egy majom.
Jo Stoyte végül úgy dönt, hogy mégsem veti magát alá ennek a kezelési módnak.
Különös, hogy néhány évvel azelőtt, hogy Huxley befejezte volna regényét, maga is kutatta, miért élnek a pontyok olyan sokáig (Huxley azt hitte, hogy több mint száz évig). Könyvében leírja azt a kezelési módot, amikor pontyürüléket ültetnek be az emberbe, hogy ily módon vigyenek át bizonyos hormonokat a halból belé.
Napjainkban Aubrey de Grey brit-amerikai gerontológus a (növekedési) hormonokra épült „örökélet-evangélium” sokat idézett apostola. Az emberi halhatatlanság iránti érdeklődése (és hogy ezzel kapcsolatban mit tanulhatunk más állatfajoktól) nyilván nem új, sőt ősrégi jelenség. De Grey azt hirdeti, hogy az Ószövetség szereplőihez hasonlóan, mi is ezer évig élhetünk, ha szerveinket kellő gyakorisággal karbantartjuk. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a testsejteket idővel őssejtekkel helyettesítjük. Az elmúlt két évtizedben De Grey kutatásai erre összpontosítottak.
Az egyik olyan anyag, amelybe köz-tudottan számottevő vagyona egy részét fekteti, a melatonin nevű hormon.
Az örök élet keresésének egyik első leírása az időszámításunk előtti tizenkettedik századból származik. Gilgames félisten, Dél-Mezopotámia királya, miután tanúja volt legjobb barátja, Enkidu szenvedéseinek és halálának, elhatározta és életcéljává tette, hogy meg-találja a megfiatalító elixírt. Mivel rettegett, hogy barátja sorsára jut, felkeresett és megkérdezett jó néhány bölcset, hogy a véget hogyan kerülheti el. A tanácsadók egyike Utnapistim volt – „aki megtalálta az életet” – a legrégibb özönvíztörténet főhőse, aki leginkább Noéra hasonlít, és maga is halhatatlan, mert viszonya van az élet istennőjével. Utnapistim elmondta Gilgamesnek, hogy az örök élet az óceán fenekén található. Gilgames vállalkozása ugyan kudarcba fulladt, de példája követőkre talált.
Körülbelül harminc évvel ezelőtt egy német biológushallgató, Christian Sommer az északolasz tenger vizében élő planktonokat kutatva tett egy véletlen felfedezést. A vízi szörnyekben apró csalánozókat talált, de amikor beért a laboratóriumba, azt látta, hogy ezek az állatok alakot váltottak. Lassan, de biztosan visszatértek primer állapotukba, mintha egy pillangó hernyóvá változott volna. Ma már tudjuk, hogy itt a Turritopsis dohrniivel, a „halhatatlan csalánozóval” van dolgunk. Egyelőre ez az egyetlen olyan ismert állatfaj, amely mi-után sikeresen „felnőtté” vált, vissza tud térni eredeti állapotába, majd ismét képes rá, hogy egészségesen felnövekedjék. Mindez valamilyen testi vagy környezeti stresszre adott válasz. A belső késztetések egyike pedig, amely e csalánozónál beindítja a fordított életciklus folyamatát, az, hogy elér egy bizonyos életkort, mégpedig az öregkort. Hármat találhatnak, hogy vajon mely szereplők lépnek itt színre. Hát persze hogy a hormonok! Mert akár hiszik, akár nem, nagyon úgy tűnik,
hogy a csalánozónál a folyamatot szabályozó fiatalító hormonokat a növekedési hormonjainkhoz hasonló anyagok irányítják.
Vajon olyan öreg lesz mindenki, mint a Mikulás?
Az elmúlt ötven évben Hollandiában harminc százalékkal nőtt a várható élettartam, ami majdnem tíz évet jelent. Míg 1970-ben egy újszülött fiú még csak 70,9, egy lány pedig 76,5 évet remélhetett, 2021-ben ez az életkor 79,7 illetve 83 évre nőtt. A jövőben egyre kevésbé beszélhetünk népesedési piramisról. Egyre több ember éli meg az öregkort, és nem csak Hollandiában. A várakozások szerint 2050-ben a világban annyi lesz a hatvanöt év feletti ember, mint a tizenöt év alatti. Ez elsősorban a javuló életkörülményeknek köszönhető, amelyek egyre jobban csökkentik a fiatalkori elhalálozás kockázatát.
Ez egyébként nem azt jelenti, hogy korábban senki sem érte meg az öregkort, csak ennek jóval kisebb volt az esélye. A maga rekordnak számító 122 évével a Homo sapiens még jócskán le van maradva Mikulás tekintélyt parancsoló életkorától. És ismerünk jó néhány olyan állatfajt, amely akár négyszer ennyi ideig is élhet. Míg nekünk be kell érnünk a megfiatalodásról szóló történetekkel – gondoljunk csak a Benjamin Button különös élete című filmre vagy Virginia Woolf Orlando című regényére, egy fiatal költő csodálatos élettörténetére, aki három évszázadon át tartó élete alatt férfiból nővé változik át –
a halhatatlan csalánozó számára ez a világ legtermészetesebb dolga.
Kutatások bizonyítják, hogy az ember még reménykedhet további életévekben. Ez a tudat kihat az öregségről és a halálról alkotott fel-fogásunkra is. Noha a tudósok és a Föld lakóinak többsége a halált az élet elkerülhetetlen részének tartja, mások (mint Aubrey de Grey) úgy vélik, hogy az ember esetében is lesz mód rá, hogy visszafordítsuk az öregedési folyamatokat, és ily módon meghosszabbítsuk az életet. A jövőben az öregség a kezelhető „rendellenességek” kategóriájába tartozhat majd. Ez a gondolkodásváltás arra ösztönözte a kutatókat, hogy úgy keressék fiziológiánk határait, ahogy egy élsportoló edz azért, hogy javítson egyéni rekordján. Most, hogy egyre több az idős ember, a társadalom fenntarthatósága szempontjából is nagy jelentősége van annak, hogy legidősebb polgártársaink egészségesebbek legyenek, mert akkor minél későbbre tudják kitolni a fiatalabb generációktól való függőségüket.
Az, hogy olyan kort éljünk meg, mint Hénok és Matuzsálem az Ószövetségben, még nagyon nem karnyújtásnyira van, de e tekintetben komoly változást hozna, ha (többek között) jobban értenénk a hormonokat. Az előző fejezetben kiderült, hogy tévút, ha egyszerűen csak fogjuk magunkat, és pótoljuk a hormonális értékeket. De szorgalmasan folynak a kutatások, tesztelik a hipotéziseket, és egyre javulnak az eredmények. A tudósok egyre világosabban látják, mi történik időskorban a hormonok szintjén. Úgy tűnik, hogy ebben az életszakaszban átszerveződik a hormonális főhivatal.
Ma már azt is tudjuk, hogy az, aki mindezt igazgatja, az agyunk mélyén rejtőzik.
Hara hacsi bun me
Ahelyett, hogy a hormonális szinteket a kamaszkori értékekre pumpálnánk fel, inkább azon töprengjünk, hogyan válhatnának egészségesebbekké az emberek. Az egyszerű üzenet úgy szól, hogy úgy, ha nem esznek túl sokat, és megbarátkoznak az öregség gondolatával. Az étrendünkkel aktívan befolyásolhatjuk az öregedés folyamatát, mégpedig azáltal, hogy étvágyunkat csak nyolcvan százalékban elégítjük ki. Ilyen tekintetben példát vehetnénk a Japán déli részén található Okinava térségében lakó emberekről, akiknek az a jelszavuk: hara hacsi bun me (négyötödéig töltsd meg a hasad). Ezzel a maguk humoros módján azt akarják mondani, hogy tízből nyolc falat szolgálja az embert, az utolsó kettő pedig már csak az orvosnak hajt hasznot. Alacsony kalóriatartalmú, de nagyon tápláló étrendjükkel a „kék zóna” népességébe tartoznak, azaz a világnak abba a részébe, ahol a várható élettartam és egészség az átlagnál jóval magasabb. Az alacsonyabb inzulinkoncentráció mellett az okinavaiaknak több tesztoszteronra hasonlító (mellékvesehormon) DHEA van a vérükben. Ez a szteroidhormon normál körülmények között a fiatal felnőtteknél éri el a maga csúcspontját, majd drámai módon lecsökken, hogy aztán a hetven és nyolcvan év közötti nyugati időseknél az egykori értékek mindössze húsz-harminc százaléka legyen, ami jól jelzi az illető biológiai életkorát. A DHEA nagyon aktív az agyunkban is, ahol az idegsejteket táplálja. A kutatók, akik a DHEA és az okinavai lakók egészsége között meglévő feltűnő összefüggést vizsgálták, abban reménykedtek, hogy ily módon megtalálják annak módját, hogyan támogathatnák egészségünket. De sajnos, a többlet-DHEA nem fékezi le a hormonális öregedést. Tehát hiába növeljük a vérben lévő DHEA koncentrációját, ettől még nem leszünk egészségesebbek. Nagyon úgy tűnik, hogy ezeknek az egészséges japánoknak a hormonszintje azért olyan magas, mert sokat mozognak, és valamivel kevesebb kalóriát esznek, ez a két tényező pedig serkenti a DHEA termelődését.
Tehát itt az egészséges öregedés következményével és nem az okával van dolgunk.
Egyszóval, azok a hagyományos módszerek, amelyek „tablettákkal pótolják azt, amiből a test hiányt szenved”, egyelőre nem bizonyultak hatékonyaknak, azaz nem tolták ki későbbre a hormonális öregedést. Mivel hormonrendszerünk szerkezete rendkívül bonyolult, nem valószínű, hogy egyetlen anyag képes lenne arra, hogy későbbre tolja ki, sőt esetleg még vissza is fordítsa az öregedés folyamatát. De ez nem veszi el az eltökélt kutatók kedvét attól, hogy tovább keressék az élet-elixírt. És mielőtt ez az egyetlen felhájpolt anyag újabb érzelmi hullámokat kelt, bizonyára megjelennek még a színen újabb elméletek.
Ami tény, hogy ebben az életszakaszban a nyugati idős emberek testében a hormonok szintjén rengeteg a történés. A nők szőrösebbek, ráncosabbak és basáskodóbbak lesznek, a férfiak kopaszabbak, lágyabbak és valamivel komorabbak. Bár a nők és a férfiak a hormonok tekintetében közelednek egymáshoz, számos egyéb tekintetben megmaradnak a különbségek. A legfontosabb végkövetkeztetés pedig ismét csak az, hogy hagyjuk, hogy a hormonális körben zajló változások a maguk útját járják, és ne piszkálgassunk bele ebbe a bonyolult rendszerbe.
(X)
