Kucses Éva néven született 1926. április 23-án Szegeden, első könyve ugyanakkor Kispál Éva név alatt jelent meg a Móránál. Ez volt a Csip-csup című kötet, egy ismeretterjesztő könyv a víz körforgásáról, amelyet eredetileg nem is ő írt volna. Ám akit megbíztak a könyvvel, sokat csúszott a kézirattal. A kiadó akkori igazgatója, Fazekas Anna a következővel fordult a fiatal szerkesztőhöz: „Ide figyelj, most már néhány éve itt dolgozol, figyellek, és szerintem te ezt jól meg fogod írni”. A jelenetet Janikovszky Éva 1985 decemberében egy Magyar Nemzet-interjúban elevenítette fel, és elmondta azt is, hogy vagy huszonöt változatot írt, mire végül leadta a huszonhatodikat, és az lett a befutó.
A Csip-csup megjelenése után nem volt megállás. A kiadóban Fazekas Anna és Vázsonyi Endre is arra biztatta, hogy próbálkozzon tovább az írással, még azt sem szabják meg, miről, kinek és mennyit, csak írjon: „Szóval engem, a ’vonakodót’
a szó szoros értelmében az írói pályára rugdostak,
s ezért születhetett meg az első két lányregényem” – mondta ugyanebben az interjúban Janikovszky Éva. Holott egészen fiatal korától kezdve írt: a Móra Kiadó épp tavaly ősszel jelentette meg egy kötetben kamaszkori naplóit, amelyről akkor azt írtuk, hogy már kihallani belőle az írói hangot (ITT beleolvashattok, ITT elolvashatjátok a margós beszámolónkat, IDE kattintva pedig visszahallgathatjátok az egész margós bemutatót).
Hiába írt azonban naplót már egészen fiatal kora óta, mégsem volt számára egyértelmű, hogy író lesz. A Magyar Nemzetnek ezt így fogalmazta meg:
„Soha eszembe, nem jutott, hogy könyvet írjak,
pedig már tizenegy éves korom óta firkáltam magamnak, mert mindig élt bennem, hogy leírjam a gondolataimat. De hát egy könyv; hogy jövök én ahhoz?”
Kellett tehát az elején a biztatás, a támogatás ahhoz, hogy megtegye az első lépéseket. 1960-ban megjelent a Szalmaláng (Janikovszky Éva ezt tekintette az első könyvének), majd rá két évvel az Aranyeső. Első világsikert aratott könyve, a Ha én felnőtt volnék 1965-ben jelent meg. Több mint 30 könyvét eddig 35 nyelvre fordították le, és a kiadási jogokat kezelő Móra szülinapos közleményében azt írta, hogy a kiadó a mai napig kap megkereséseket Argentínától Kínáig a Janikovszky-művek megjelentetésére. (Születésének 90. évfordulójára összeszedtük a kedvenc Janikovszky-könyveinket, IDE kattintva végigpörgethetitek őket).
Janikovszky Éva természetesen mozgott a gyerekek világában, az írásaiból is ez tükröződött. Élete legszebb, legnagyobb dicséretét egy kis faluban kapta, ahol elé állt egy nyolcéves kislány, és azt kérdezte tőle:
„Honnan tetszik tudni, hogy a gyerekek csak kicsik, de nem buták?”
Íróként és szerkesztőként rengeteg gyerekkel találkozott, sokan kiöntötték neki a szívüket vagy meséltek az életükről. Janikovszky Éva pedig figyelt rájuk, és ez a figyelem a gyerekkönyveiben is tükröződött. Ebből az odafigyelésből ugyanakkor nemcsak az idegen gyerekeknek, hanem a saját fiának is kijutott. A Magyar Ifjúság című lapnak 1977-ben felidézte, hogy fiatal anyukaként elkezdte figyelni a fiát, mi az, „ami érdekli őt, csak még életkoránál fogva nem tudja megfogalmazni hozzá a kérdéseit, de nyomoz, kutat utána, a maga módján”. Így születtek meg az Akár hiszed, akár nem, a Ha én felnőtt volnék és a Te is tudod című könyvek.
Janikovszky Éva 1964 és 1987 között a Móra Kiadó főszerkesztője volt. A Magyar Nemzet-interjúban szerkesztői sikerei között említette, hogy rá tudta beszélni Szabó Magdát, írjon gyerekeknek is (így született meg a Bárány Boldizsár és a Szigetkék). Büszke volt arra is, hogy rá tudta venni Fekete Istvánt egy olyan könyvre, amelyben állatok helyett gyerekek a főszereplők: „Soha nem fogom elfelejteni, amikor kéziratot kapok, azt mindig otthon olvasom el, mert bent a kiadóban nem lehet nyugodtan olvasni,
én pedig olyan olvasó vagyok, aki tényleg átadja magát a könyvnek
– szóval emlékszem, hogy éjjel egykor fejeztem be a Tüskevár kéziratát. Emelkedett pillanat volt, tudtam, hogy egy majdan klasszikussá váló regény kéziratát tartom a kezemben. De ugyanezt éreztem Szabó Magda Tündér Lalájánál, Lázár Ervin első mesekönyvénél, vagy Békés Pál Kétbalkezes varázslójának olvasásakor is”.
Janikovszky Éva íróként és szerkesztőként is fontosnak tartotta a könyvek képi világát. 1972-ben a Gyermekünk című folyóiratban is arról beszélt, hogy a gyerek ízlését a felnőtt társadalom alakítja, és a gyerek gyakran jobban érti vagy érzi, mit fejez ki egy-egy illusztráció, legfeljebb nem tudja az esztétikai ítéletét megfogalmazni. Janikovszky Éva már akkor arra panaszkodott, hogy a felnőttek egy része ragaszkodik saját gyerekkorának vizuális ízlésvilágához, és a szülők egy része idegenkedve fogadja a modernebb megközelítéseket: „Olyan kitűnő, nemzetközileg is elismert grafikusok készítik gyerekkönyveink illusztrációit, hogy méltán lehetünk büszkék eredményeinkre. A nemzetközi elismerés nem is maradt el. Engem mégis nyugtalanít, hogy itthon egy nem jelentéktelen felnőtt réteg teljesen értetlenül áll szemben ezzel a művészi grafikával (…). Én azt reméltem, hogy a szülők ízlésvilágában szükségszerűen bekövetkező fordulatra hamarabb kerül sor. Hogy a mai fiatal, kisgyerekes szülők – azok, akik sok más vonatkozásban már egy modernebb ízlésvilágot képviselnek – egy szép napon tömegesen jelentkeznek mint könyvvásárlók és egyértelműen a modern képeskönyvek mellett szavaznak”.
Janikovszky Évának szerencséje volt, mert Réber Lászlóval együtt zseniálisat alkottak (aki amúgy tavaly lett volna százéves). Réber minimalista, humoros rajzai külföldön is figyelmet keltettek, a kortársak közül elég Serge Bloch nevét említeni, aki bevallottan Réber miatt kezdett rajzolni. Janikovszky Éva az 1987-es Magyar Nemzet-interjúban azt mondta, hogy először saját maga készített rajzokat a szövegei mellé, hiszen akkor még nem tudta, hogy kiadója majd Réber Lászlót fogja felkérni az illusztrálásra. „De hála istennek, őt kérte fel!” – tette hozzá. Rébernek el sem mondta saját rajzos próbálkozásait, az viszont előfordult, hogy írás közben párszor egyeztettek, és ha úgy adódott, módosított is a szövegen. Egyszer például egy gyermekbálról szóló jelenetben a bohóc helyett Réber szívesebben rajzolt volna bálnavadászt: „én kihúztam a bohóc szót, és beírtam, hogy bálnavadász”. Réber és Janikovszky alkotói párosa annyira összeforrott egyébként, hogy maga az író is azt mondta, hogy már nem tudná más rajzokkal elképzelni a szövegeit.
Janikovszky Éva aktívan részt vett az irodalomszervezésben is. 1978-tól, azaz a megalakulásától kezdve egészen 1995-ig elnöke volt az IBBY (Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa) magyar bizottságának. Elnökségi tagja volt az UNICEF Magyar Bizottságának, 1991-től elnöke volt a Staféta Alapítvány kuratóriumának (a hátrányos helyzetű gyerekek továbbtanulásának biztosításáért), 1996-tól elnöke volt az Írószövetség Gyermekirodalmi szakosztályának. Tiszteletére, irodalmi munkásságának gondozására, szellemi hagyatékának ápolására jött létre a Janikovszky Éva Irodalmi Alapítvány, amely feladatának tekinti az olvasás-írás népszerűsítését is. A Janikovszky Éva Irodalmi díjat eddig hét alkalommal ítélte oda az alapítvány kuratóriuma.
Várhatóan az őszi Margó Fesztiválon mutatkozik be egy válogatás felnőtteknek szóló írásaiból, ennek érdekessége, hogy fia, Janikovszky János, a Móra Kiadó jelenlegi vezetője reflektálva édesanyja szövegeire saját gondolataival egészítette ki az írásokat. Érdekes amúgy, hogy 1977-ben a Magyar Ifjúságnak nyilatkozva az író felidézte, mit gondol akkor, amikor sokadjára nekiszegezik a kérdést: „Mondd, és felnőtteknek nem írsz?” Janikovszky Éva a következőképpen válaszolt:
„Ilyenkor számolok tízig, és a legszívesebben így válaszolnék: ’Én embereknek írok! Kis és nagy embereknek!’ De ez olyan patetikusan hangzik, hogy nem merem kimondani. Inkább azt mondom:
olyan gyerekeknek írok, akikből előbb-utóbb felnőtt lesz és olyan felnőtteknek, akik egytől egyig gyerekek voltak egyszer”.