A 19. és 20. században a nők teljesen más helyzetben éltek, mint manapság. Az oktatás, az egészségügy és a társadalmi megítélés sokkal kevesebb teret engedett nekik, sőt a férfiak irányítása alá sorolta őket. De vajon mi volt a szerepe a szüzességnek a házasság előtt? Hogyan orvosolták akkoriban a meddőséget? És mit jelentett az, ha valaki lányból asszonnyá vált? Szécsi Noémi Lányok és asszonyok aranykönyve egy átfogó és részletes művelődéstörténeti látlelet a századfordulón élő nők világáról, kulturális és társadalmi helyzetéről. Megismerhetjük belőle az erkölcsi szabályok és a gyakorlati gondolkodásmód kapcsolatát, a férfiak és a nők egymáshoz való viszonyulását és általában véve a nők helyzetét.
Szécsi Noémi nevét regényíróként is ismerhetjük, de gyakran foglalkozik nőkre fókuszáló művelődéstörténettel. Első regénye a Finnugor vámpír volt, azóta pedig számos másik prózakötete jelent meg, mint például a Rohadt állatok, az Egyformák vagytok vagy a Kommunista Monte Cristo. Régen minden lánynak jutott férj című könyve szintén művelődéstörténettel foglalkozik, erről interjúban is beszélgettünk vele. Legutóbb az Ezt senki nem mondta! podcast vendége volt.
Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve (részlet)
„Főkelléknek tekintjük a szüzességet”
A lány legfőbb értéke
1899. szeptember 18-án egy fiatal nő különös kéréssel állított be Hugonnai Vilma doktornő Szabóky utcai magánrendelésére. A 21 éves K. Mariska azzal tűnt ki a többi, gyomoridegességgel, vérszegénységgel, tüdőbajjal, esetleg férjüktől elkapott nemi betegséggel érkező asszony közül, hogy nem gyógykezelést, hanem egy tanúsítványt szeretett volna. Azt is előadta, hogy miért. „Kérője akadt, kinek fejét telebeszélték, hogy nem tiszta már, érintkezett mással, ezért bizonyítványt kér, hogy virgó” – írta be rendelési könyvébe a hivatalosan még csak két éve praktizáló, de szülésznőként már több évtizedes tapasztalattal rendelkező doktornő, aki minden bizonnyal nem volt álszent szakmai kérdésekben.
Tudta: az, hogy a szűzhártya ép-e avagy sem, orvosilag megállapítható – ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy egy fiatal nő számára ez nem pusztán anatómiai kérdés.
Később visszatérünk a vizsgálat eredményére, mindenesetre Mariska joggal félt a kérő elvesztésétől, hiszen a szüzesség volt az egyik legfontosabb tényező, amely egy fiatal nő értékét meghatározta a házassági piacon. Ahogyan egy férfiaknak szóló házasodási kalauz fogalmaz: „A leányoknál főkelléknek tekintjük a szüzességet” – a hangsúlyból pedig az is kiderül, hogy a férfiakra ugyanez nem érvényes. A nőktől elvárt szüzességnek természetesen megvoltak a maga szimbolikus és gyakorlati okai az elmúlt évezredek során. A 19. század végén még mindig gyakorlati jelentőséggel bírt, hogy amennyiben egy férfi szűz nővel köt házasságot, az nem lehet várandós más gyerekével – hiszen hatékony fogamzásgátló eszközök hiányában biztosra csak így mehetett. Ugyancsak bízhatott abban, hogy az ilyen lány nem szenved semmiféle nemi betegségben, amelyek némelyike akár halálos is lehetett. Ugyanakkor a szüzesség jelképes értéket is hordozott, az „érintetlen” lányban az ártatlanság és tisztaság megtestesítőjét látták, és a szűzkultuszra fogékonyak számára ebben a minőségében képviselt vonzerőt.
Tulajdonképpen a lány és az asszony státusza között is a szexuális beavatottság volt a meghatározó különbség, többek közt ebből adódtak az asszonyok egyes szabadságjogai.
Elvben egy lánynak házasságkötéséig őriznie kellett testi-lelki szüzességét – ebben persze az őt körülvevők (főképpen az idősebb nők) is részt vettek egyes szabályok betartatásával. „Jól nevelt lányok” nem mozoghattak egyedül, csakis anyjuk, más családtagjuk vagy egy erre kijelölt személy, egy gardedámként működő ismerős, komorna vagy végső esetben cseléd társaságában; és csak ellenőrzött körülmények között, bál vagy egyéb társasági események alkalmával ismerkedhettek vagy tarthattak fenn kapcsolatot a másik nem tagjaival. Levelezésbe is legfeljebb csak akkor bocsátkozhattak a kiszemelttel, ha már jegyben jártak vele, minden egyéb üzenetváltás a „titkos levelezés” helytelenített kategóriájába tartozott.
Természetesen a hétköznapi élet nem mindig esett egybe a szabályokkal, ilyen esetben találhatta magát szemben a fiatal lány és családja a „rossz nyelvekkel”, azaz az erkölcsi szabályokat betartató közösséggel. Talán a szüzességéről bizonyítványt kérő Mariska is okot adott valamivel arra, hogy ismerősei gonosz pletykákat sugdossanak a kérője fülébe. Meglehet, csak egyedül látták az utcán, vagy éppen egy férfival bizalmasan beszélgetve, esetleg járt hozzá valaki, akiből nem lett vőlegény, és idővel elmaradt a háztól… Mindazonáltal a kérés nyílt jellegéből következően Mariska alsóbb osztálybeli leány lehetett, középosztálybeli körökben aligha merészelt volna ilyesmivel előállni valaki – a férjhez adandó lány szüzességét magától értetődőnek vették.
Az ártatlanságra akár csak a nem kellőképpen szende viselkedés vagy beszédmód is árnyékot vethetett.
Bródy Sándor kisregényében Hanna, a fiatalasszony már azon is megbotránkozik, hogy mennyire jól értesült a férfiak és nők testi kapcsolatát illetően Renée, aki pedig még lány:
„– Hát maga tudja?
– Nincsenek-e bátyáim, nem voltak-e nevelőnőim? Még a bonne-om is, emlékszem, a József-téren… Aztán minden hónapban új szobalányunk van; mennyit tudnak ezek!
– És maga mennyit! Többet, mint egy asszony. Nem szégyenli magát!”
Egy másik regényben viszont azt is láthatjuk, ahogy a lányok és asszonyok beszélgetése a társaságban eleve elkülönülten zajlik, eltérő témáik miatt. Mikor egy tapasztalt asszony arra okítja a mézesheteit élő fiatalasszonyt, hogyan tanítsa meg a férjét a hálószobája ajtaja előtt „kunyorálni”, egy szigorú anya azzal kergeti el a nagy nevetésre odasiető, kíváncsi (szűz) lányait: „Takarodjatok, nem lányoknak való.”
A teljes tudatlanságot megőrizni persze rendkívül nehéznek bizonyult, különösen ha a fiatal lánynak közlékeny nőrokonai, esetleg férjezett lánytestvérei, barátnői akadtak. Sokan úgy tartották, hogy a személyzet különös elszántsággal mételyezi az ártatlan leánylelket, mintha csak örömüket lelnék benne!
Természetesen a 19. század végén is sokan hozakodtak elő azzal az örökzöld panasszal, hogy az ifjúság egyre inkább ki van téve a világ szennyének, egyre zsengébb korban szembesül az erkölcstelenséggel.
Még maga Mikszáth Kálmán is felszólalt egy tárcájában a lánylelkekig felcsapó mocsok ellen, mikor azokat a felelőtlen anyákat ostorozta, akik magukkal viszik a színházba serdülő lányaikat – a fehér batisztruhás lányok ugyanis a páholyban ülve olyasmiket hallanak, amitől még asszonyként is pirulniuk kellene. A színházban megszerezhető tudás a nemi élet titkairól elsősorban az ún. szalondarabokban rejlett, ahol egymás után tűntek fel bukott nők, házibarátok és törvénytelen gyermekek, kiknek mibenlétét csak a szexualitás kérdéseinek segítségével lehetett megfejteni. Például egy olyan népszerű és sokat játszott darab is, mint A kaméliás hölgy (akkoriban Gauthier Margit címmel szerepelt a magyar színpadon), gondolkodóba ejthette a tudatlan fiatal lánykát, hogy vajon mi is az a kitartott nő? Mit kínálhat egy nő cserébe azért, hogy palotát, szép ruhákat, ékszereket kapjon a férfiaktól?
A klasszikus repertoáron túl olyan kortárs darabok is akadtak, amelyek kifejezetten a korabeli erkölcsöket taglalták. Ibsen Kísértetek című darabja az örökletes nemi betegséget állította a cselekmény központjába, noha a dráma szövege nem szembesíti a közönséget a zavarba ejtő „szifilisz” kifejezéssel. Annál közvetlenebb utalással szolgált az a bulvárdarab, amit 1896 áprilisában mutatott be a Nemzeti Színház. A már a darabválasztásért is kritizált műintézmény joggal számított kasszasikerre, de az eredeti regénycímért nem vállalta a felelősséget. Így a francia bestsellerszerző, Marcel Prévost Les Demi-vierges, vagyis „Félszüzek” című művéből adaptált színdarab címe magyarul Századvégi lányok lett. A színikritikus szerint a darabban sem merték az ominózus „félszűz” szót kiejteni (legfeljebb franciául!), pedig ez lett volna a szerző kizárólagos eredeti leleménye, hogy egyetlen szóban meghatározza a kor leányainak erkölcsi állapotát. „Nézetem szerint a mű nem elsőrendű, majdnem azt mondhatnám, még másodrangú sem. De a Félszűz elnevezés a legtalálóbban és legfestőibben jellemezte azt a modort és szójárást, mely a mai fiatal leányok nevelésében uralkodik.”
Mit is művelnek ezek a félszüzek? A történet szerint tisztában vannak a házasélet tényeivel, szabadosan fecsegnek társaságban a férfiak és nők dolgáról, kijátsszák „őrzőiket”, titokban férfiakkal randevúznak azok lakásán, és ott mindent megtesznek, csak „azt” nem…
Testileg még tartogatják szüzességüket a nagy partira, de lelkileg már nem ártatlanok.
A darab főszerepét, a húszéves párizsi Maudot az akkor 36 éves, kétgyermekes, második házasságában élő Márkus Emília játszotta, a Nemzeti Színház uralkodó naivája. Így hát nem csupán a címváltoztatással, de az ő személyével is elnyomták valamelyest a darab pikantériáját: vélhetőleg a közönség illetlennek találta volna, ha egy fiatal lány, és nem egy tapasztalt asszony játssza a frivol szerepet. Magáról a könyvről is úgy tartották: lányokról szól ugyan, de csak asszonyoknak szabad olvasni.
A színház mellett a könyvek jelentették a megmételyezés legfőbb eszközét. Ahogyan az több közvetett forrásból tudható, a kíváncsiak lexikonokat, értelmező szótárakat lapozgattak, az orvosi könyvekben pedig megtalálhattak mindent – pikáns részletek nélkül, sokkoló tényszerűséggel, rajzolt ábrákkal, latin elnevezésekkel.
A századforduló körül több, a szexológia úttörőjének számító szerző könyve megjelent már magyar fordításban is.
Richard von Krafft-Ebing osztrák, Auguste-Henri Forel svájci, Iwan Bloch német orvos művei az életből és a praxisukból vett esetek anekdotikus kitárgyalásával akár a pornográfia iránt érdeklődőket is lebilincselően, részletekbe menően és nagy terjedelemben tájékoztatták az emberek legintimebb magánügyeiről. Ha ezekből a – tényeket latin kifejezésekkel elfedő – könyvekből bármelyik is egy ártatlan lányka kezébe került, a lelki szüzesség kívánatos mértékét mindenképpen elveszítette, hiszen tisztába jött azzal is, ami a házastársi egyesülésen, sőt a férfi és nő kapcsolatán túl van, és egyáltalán nem csak az utódnemzésre irányul.
Krafft-Ebing munkája olyannyira fogalommá vált, hogy neve valósággal a „szexuális perverzitások” szinonimájaként jelent meg a korabeli lapokban. Ha például egy újságíró két nő kapcsán azt emlegette, hogy ügyeik „Krafft-Ebing könyvének oldalaira kívánkoznak”, akkor a tájékozott olvasó sejthette, hogy azok a bizonyos nők leszbikus kapcsolatban állnak egymással. Egyébként a Grazban működő idegorvoshoz magyar betegek is rendszeresen jártak, nem véletlen, hogy Krafft-Ebing világhírűvé vált, magyarul több fordításban is megjelent műve, a Psychopathia sexualis (1886) lapjain egy magyar esetet is leír példaként az egyik „rendellenes nemi érzésre”.
Ami az olvasmányokat illeti, leginkább erkölcsrontónak mégis az ún. „sárgaborítékos” könyveket, az erotikus ponyvát tartották, amelyek zöme Franciaországból érkezett vagy francia eredetet mímelt.
Párizs számított a könnyű erkölcsök fővárosának, ahol „minden” megtörténhetett.
„– Micsoda, te már francia regényeket olvassz? Vajjon tud róla az édesanyád, hogy ilyesmikkel szórakozol?
– Egyéb se kellene, mint hogy anyuci a regényeimről tudna…” – zajlik a párbeszéd egy felháborodott fiatalasszony és egy kíváncsi lány között Szomaházy István regényében. A „francia regény” valóságos fogalom volt, ami a szerelmi témájú, többnyire pikáns tartalmú könnyed művekre utalt. Nem mindegyik volt kifejezetten szexuális témájú, de rendszerint merész szerelmi történeteket kínált.
Fotó: Oláh Gergely Máté / Park Kiadó