„Vajon a pszichológiának van-e bármi keresnivalója Noé bárkáján?” – merül fel Solveig Roepstorff izgalmas és hiánypótló kötetében. A dán szerző szerint nagyon is van, sőt még azon is munkálkodhatunk együttes erővel, hogy ne juttasson minket a klímaváltozás arra a bizonyos bárkára. Nem kerülgethetjük azonban tovább a tényt, hogy a válságot az ember okozta, így annak megoldása, illetve mérséklése is a mi felelősségünk.
A szorongás fokozása helyett a szerző az optimista felfogásban hisz, és igyekszik megmutatni, hogyan hagyhatjuk magunk mögött a bénultságot, és törekedhetünk cselekvésre. A Klímapszichológia nemcsak érdekes és informatív olvasmány, hanem égető szükség is van az általa közvetített tudásra.
A dán szerző Az optimista klímapszichológus címmel tart előadást 13:15-kor, 13:45-kor kerekasztal-beszélgetésben vesz részt (Mit tesz az egónk az ököszisztémával?) Reidar Müller geológus, Bart István klímapolitikai szakértő, Gálhidy László erdő programvezető és Molnár Csaba biológus, tudományos újságíró társaságában, 15:15-kor pedig Litkai Gergely beszélget vele a könyvéről. Jegyek itt, részletes program itt.
A Futurotheca főtámogatója az Erste, mert ha ismered önmagad és a világot, könnyebb hinni a jövődben. Higgy magadban! Az Erste már hisz benned.
Solveig Roepstorff: Klímapszichológia (részlet)
A klímapszichológia azzal foglalkozik, hogyan tudunk megváltozni és alkalmazkodni a klímaválság jellemezte élethez, illetve hogy miként mérsékeljük a lehető legnagyobb mértékben hozzájárulásunkat a klímaválsághoz, és hogyan hozzuk helyre az általunk okozott károkat. Ehhez pszichológiai értelemben dolgoznunk kell magunkon, hogy jövőbeli magatartásunk ne ártson a Földnek.
Ez a megközelítés sokat segíthet nekünk abban, hogy megtaláljuk a helyes irányt és kapcsolódni tudjunk önmagunkhoz, a Földhöz és a klímaválsághoz.
Mit segíthet nekünk megérteni a klímapszichológia?
A klímapszichológia alaptétele, hogy a klímaválságot az ember okozta, és hogy a mi felelősségünk, hogy a lehető legnagyobb mértékben elősegítsük a válság megoldását és mérséklését. Ezt a felelősséget nem háríthatjuk át másra, például nem bízhatunk csupán jövőbeli technológiai megoldásokban vagy csodákban. Ezek soha nem fognak a kellő mennyiségben rendelkezésre állni.
Magunkba kell néznünk, és időt kell szánnunk arra, hogy átgondoljuk saját magatartásunkat.
A klímapszichológia szerint, ha csökkenteni akarjuk a széndioxid-kibocsátásunkat, nem úszhatjuk meg, hogy – mind egyénként, mind társadalomként – változtassunk az életmódunkon. Bár a globális szén-dioxid-kibocsátás visszafogását számos bonyolult strukturális akadály nehezíti, és bár ezeknek összességében csak kis része kapcsolódik az egyéni magatartáshoz, a bennünk lévő pszichológiai akadályokkal is foglalkoznunk kell, ha mérsékelni akarjuk a klímaválságot.
Gus Speth amerikai környezetvédő elmondása szerint régen úgy gondolta, hogy a Földet fenyegető legnagyobb veszélyt a biológiai sokféleség csökkenése, az ökoszisztémák összeomlása és az éghajlatváltozás jelenti.
Abban bízott, hogy a tudomány a következő 30 évben el tudja majd hárítani ezeket a fenyegetéseket.
Idővel azonban revideálnia kellett ezt az elképzelését: „Tévedtem. A legnagyobb környezeti problémákat az önzés, a mohóság és a közöny jelenti, és ezek kezeléséhez szellemi és kulturális átalakulásra van szükség. Mi, tudósok nem tudjuk, hogy ezt hogyan lehetne elérni.”
BEVEZETÉS
Az éghajlati kutatások területén sok a bizonytalanság, mivel az ezzel kapcsolatos kérdések folyamatosan változnak. A tudományos tervezésben számos „wicked”, azaz „ördögi” problémával kell szembenéznünk. Az egyszerűség kedvéért én komplex problémának nevezem, amely fogalom egy olyan sokrétű, változékony és ellentmondásos kihívásra utal, amelynél soha nem érjük el azt a pontot, ahol elegendő információ áll a rendelkezésünkre. A megoldások folyamatosan változnak, és nem tervezhetünk olyan szereplőkkel, akik hátráltatják a végső cél felé tartó lineáris folyamatot.
A klímaválság „alapvetően komplex probléma”, amelyre számos különböző színtéren kell megoldást találni.
Nagy kihívást jelent a különböző szakterületek, ágazatok és érdekelt felek összefogása, hogy együtt dolgozzanak egy közös, folyamatosan változó célért. Ezért aztán teljesen érthető, hogy az átlagemberek, köztük választott politikusaink, nehezen tudják megoldani a klímaválságot. Ehhez innovációra, együttműködésre, rugalmasságra, újratervezésre és holisztikus gondolkodásra van szükség. Ráadásul olyan léptékben, amely mellett az 1969-es holdraszállás is csak egy átlagos irodai munkanapnak tűnik.
Tizenhat éve dolgozom pszichológusként, és bár számos szakmai eszköz áll rendelkezésemre, hogy megértsem és megmagyarázzam az emberi magatartás ellentmondásosságát és különlegességét, hamar rájöttem, mennyire nehéz felfogni, mit tesz velünk és az életünkkel a klímaválság. Ezekre a kérdésekre egyáltalán nem volt könnyű válaszolni azzal a szaktudással, amelyet rendszerint csak úgy előrántok a zsebemből.
Ez a könyv azon a kutatómunkán és azokon a felismeréseken alapul, amelyekkel a kertünk elsorvadását követő években szembesültem.
Középpontjában nem az én személyes történetem áll, hanem inkább azok az általános pszichológiai jelenségek, amelyek a klímaválsággal kapcsolatban mindannyiunkat érintenek.
Akkor, 2018 nyarán feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon a pszichológiának van-e bármi keresnivalója Noé bárkáján, a válaszom pedig az, hogy igenis van. Sőt, abban is segíthet, hogy elkerüljük azt a helyzetet, hogy újra egy bárkára legyen szükségünk.
A pszichológia jelentős mértékben hozzájárulhat a klímaválság szempontjából lényeges magatartási tényezők feltárásához, és segíthet megmagyarázni, hogy viselkedésünkkel miért és hogyan járulunk hozzá az éghajlatváltozáshoz. Segíthet annak a szembetűnő paradoxonnak a vizsgálatában és megmagyarázásában is, hogy köztudottan cselekednünk kell a klímaválság ellen, ugyanakkor túlságosan gyakran éppen, hogy nem cselekszünk.
Nem nézünk szembe a klímaválsággal a katasztrófa mértékéhez illő komolysággal.
Miért kritikus fontosságú az adagolás?
A klímaválság az életünket fenyegeti, emlékeztet minket a jelentéktelenségünkre és törékenységünkre, tehát a halál egyfajta metaforájának tekinthető. A klímaválság, akárcsak a halál, mindenkit érint, akár tudatában van ennek, akár nem. Irvin D. Yalom professzor, amerikai pszichoterapeuta és pszichiáter a halálhoz való viszonyunkkal foglalkozik a Szemben a nappal – A haláltól való rettegés legyőzése című könyvében. Epikurosz filozófust felidézve hangsúlyozza, hogy a halál mint az élet alapvető feltétele mindig jelen van:
„Csakhogy a halál viszket. Szünet nélkül viszket; szakadatlanul bizsereg, finoman, alig hallhatóan kaparászik egy belső ajtón, a tudat felszíne alatt. Rejtve, álcázva, a legkülönfélébb tünetek formájában szivárog át, számtalan aggodalmunk, megpróbáltatásunk, konfliktusunk forrásaként.”
A halállal foglalkozni olyan, mintha belenéznénk a napba: egy pillanatig bírjuk, aztán el kell kapnunk a tekintetünket.
Ugyanez igaz a klímaválságra is: ha foglalkoznunk kell vele, az adagolás döntő fontosságú. Ezt idegen szóval dózisnak nevezzük, amely a görög „doszisz” szóból származik, amely ajándékot jelent, és a mennyiségek elosztásáról szól.
A mennyiség és az adagolás nem egyszerű kérdés a klímaválsággal kapcsolatban, mivel a „megfelelő mennyiségű” információ eléggé nehezen megfogható. Tudjuk, hogy: 1) azok, akik a klímaválsággal kapcsolatban keresik az információkat, nagyobb tehetetlenséget tapasztalnak, és hajlamosabbak a problémákat teljes egészében a kormányra hagyni; 2) azok, akik előzetesen nem sok információval rendelkeznek, hajlamosak elkerülni a negatívabb információkat. A klímaválságról olvasva tehát könnyen nyomasztó tehetetlenséget érezhetünk. Azok viszont, akik nem rendelkeznek ismeretekkel a témáról, kerülik a tájékozódást.
A filmekből, a televízióból és a hírekből ismert apokalipszis-forgatókönyvek nem késztetik cselekvésre az embereket.
Erőteljes képeik ellenére semmiképpen sem hasznosak, éppen ellenkezőleg: a kutatások szerint az apokalipszis-forgatókönyvek bénulttá és reményvesztetté tesznek bennünket. Vagyis az, hogy képesek leszünk-e reagálni a klímaválságra és cselekedni, nagymértékben függ az adagolástól és attól, hogyan közelítünk a témához.
Caroline Hickman brit pszichoterapeuta, kutató és klímaaktivista szerint kevésbé hatékony, amikor csak ismertetik velünk a klímaválsággal kapcsolatos tényeket, mint amikor a kapott információkra elkezdünk reflektálni, ideértve azt is, hogy a tények esetleg kellemetlen érzéseketváltanak ki belőlünk.
Sokak külön energiát fordítanak arra, hogy távol tartsák maguktól a klímaválsággal kapcsolatos ráeszméléseket, pedig felszabadító dolog lehet a bimbózó felismeréseket, érzéseket és testi reakciókat alaposan megvizsgálni. Erre azonban csak úgy kerülhet sor, ha megfelelő az adagolás, és olyan ütemben történik, hogy a lehangoló információk nem kezdenek el rögtön nyomasztani bennünket. Azt, hogy a megfelelő adagolás eltalálása korántsem egyszerű feladat, a könyvben a klímaválság és a pszichológia közötti összefüggés vizsgálata során is meg fogom állapítani.
Ez a könyv nem a fenntartható életmódról szóló útmutató, és nem is a legújabb éghajlatkutatási eredmények összegzése.
Nem tartalmaz erkölcsi parancsokat, és nem kíván pellengérre állítani bizonyos szokásokat, viselkedésformákat, sem azok hiányát. Fontos hangsúlyozni, hogy a könyvben ismertetett reakciók és hozzáállások egyike sem helytelen. A cél nem az, hogy azokat, akik egy konkrét (éghajlatbarát) magatartást tanúsítanak, jobb embereknek tituláljuk, mint azokat, akik máshogyan (az éghajlatot jobban terhelve) viselkednek. Ugyanakkor bár nem szégyenítünk meg senkit, nem ígérhetem, hogy a könyvben bemutatott fogalmak némelyike nem lesz kissé nyers és kiábrándító.
Fotó: Maria Sattrup