Natalija Vorozsbit drámaíró és forgatókönyvíró, ő rendezte a Donyec-medencében játszódó 2020-as Rossz utak című filmet is. Most a Guardiannek írta meg, milyen az, amikor az embernek pillanatok alatt el kell hagynia az otthonát.
Vorozsbit Kijevben élt egészen a háború kitöréséig, és amikor úgy döntött, hogy mennie kell, csak a legszükségesebbeket vette magához, pénzt és a személyijét. Magához vett még két gyűrűt (hiszen a könyvekben az emberek mindig ékszert visznek magukkal), de ott hagyta a keresztet a falon, meg az ikonokat, „hogy vigyázzák az otthonomat és a városomat”. Fotókat sem vitt magával, csak megöntözte a növényeket, bár fogalma sincs, meddig fognak majd kitartani.
„Hátrahagytam a szívemet”
– írja.
A nagymamája fényképe a polcon maradt, egy nemrég vett hidratáló pedig a fürdőszobában. Vorozsbit tudja, hogy az előtte álló útra kell összpontosítania, de közben azon morfondírozik, mit hagyott még hátra. A válasza az, hogy mindent, tényleg csak a legfontosabbakat vitte magával, az anyját, a lányát és a macskájukat. A férje és a lánya apja az országban maradtak – utóbbi író, és most azt írja, nagyon furcsa volt látni, hogy fegyvert tartott a kezében. Hátrahagyta még a barátait, egy félig elkészült filmet, és a városa utcáit is. A gesztenyefák hamarosan virágba borulnak, de ő nem lesz ott, hogy lássa őket.
„Mit csomagoljon az ember, ha máshol kell új életet kezdenie?
Milyen jogon vették el tőlem az életet, melyet már felépítettem?” – teszi fel a kérdést a drámaíró, hozzátéve, hogy senki sem érdemli meg, hogy kibombázzák, hogy menekülnie kelljen, vagy hogy meghaljon, csak azért, mert egy diktátor a pusztulását kívánja.
A társulata most márciusban nyitotta volna meg a saját színházát, szívüket-lelküket beleadták. És a pénzüket is persze – de ez már oda. Sosem tudták megnyitni, ezért valójában sosem létezett. De Mariupolnak volt színháza, bárki láthatja a bombázás előtt és utána készített képeket. A képekről nem lehet megmondani, hogy több száz ember óvóhelyeként szolgált a színház, melynek romjai alól eddig háromszáz áldozat holttestét húzták ki. Vorozsbit mindig felhívja rá a figyelmet, hogy ezek orosz bombák voltak, és orosz kezek nyomták meg azokat a gombokat, amelyek rájuk eresztették a bombákat. Azt írja, hogy már nyolc éve próbálják felhívni a világ figyelmét arra, hogy katonailag milyen fenyegetést jelent Oroszország, de csak február 24-e után hallották meg a hangjukat.
Április elsején a Royal Court színház ukrán drámaírók műveiből tart felolvasást, a fókuszban a háború áll majd. Vorozsbit szerint már belefáradtak ebbe az élménybe, és olyan dolgokról szeretnének írni meg filmet készíteni, amelyeknek nincs közük a háborúhoz. Szerinte viszont arra ítéltettek, hogy a fájdalom, a kétségbeesés, az igazságtalanság és a halál álljon alkotásaik fókuszában. Egyúttal viszont az emberi szellem nagysága, a hazaszeretet és a szeretet is. „Készen állunk. De először nyerni akarunk, hazatérni, meglocsolni a növényeinket. És szükségünk van a segítségetekre” – zárja a cikkét Vorozsbit.
