„Az ember a városban egyedül lehet a tömegben, és ami a várost várossá teszi, az éppen az, hogy az ember a fejében lévő furcsaságot elrejtheti a tömegben.”
Nem a Furcsaság a fejemben az első Pamuk-könyv, melyben a városlakók mellett Isztambul játssza a főszerepet, de talán az első olyan regénye, amelyben 2006 irodalmi Nobel-díjasa nem az értelmiségiek vagy a nagypolgárság képviselői, hanem kizárólag a névtelenek és a nincstelenek szemén keresztül láttatja a várost. Hőse, az egyszerű falusi sorból a városba költözött Mevlut, akinek jószándéka és naivitása az évek múlásával sem kopik, miközben körülötte az ügyesek és az ügyeskedők vagyonokat halmoznak fel, a város pedig hónapról hónapra formálódik, változik, bár utóbbi karakterét továbbra is azok az apró részletek adják, melyek fölött lakói rendszerint átsiklanak. A Furcsaság a fejemben a hét könyve.
Isztambult az ötvenes években nagyjából egymillióan lakták, számuk a rákövetkező évtizedekben radikálisan nőtt, jelenleg olyan 14 millió körül mozog. A hatvanas-hetvenes években főként az anatóliai vidék szegényei özönlöttek a nagyvárosba, jobb megélhetést, könnyebb előrejutást, vagy egyszerűen csak boldogulást keresve. Sokan úgy tervezték, hogy csak néhány évet töltenek a városban, fizetésüket hazaküldték falun maradt családtagjaiknak, ők pedig többedmagukkal lomokból összetákolt gecekondukban, viskókban húzták meg magukat. Mások egy idő után rájöttek, hogy soha nem fognak már hazatérni falura: az ügyesebbek és az ügyeskedők kipofozták a gecekondujaikat, ráépítettek még egy-két emeletet, majd beköltöztették az egész családjukat. Mustafát azonban a hatvanas évek végén csak a fia, Mevlut követi Isztambulba, így most már ketten árulják a joghurtot és a bozát a város utcáin. Utóbbi egy kölesből készült, enyhén alkoholos ital, amelynek állítólagos alkoholtartalma örök kérdés a fogyasztók körében:
„Van benne alkohol, csak kevés. Az oszmán időkben azok hangoztatták, hogy nincs benne alkohol, akik be akartak csípni, aztán nagy nyugalommal ledöntöttek tíz pohárral is, hogy berúgjanak. De miután a köztársaság kikiáltása után Atatürk engedélyezte a rakıt meg a bort, a bozaivásnak semmi értelme nem volt már, és hetven éve meg is szűnt.”
Mustafa és Mevlut még évtizedekig járja a város macskaköves utcáit, eldugott sikátorait: kiáltásaikra kitárulnak az ablakok, az emberek leeresztik a kosaraikat, vagy behívják lakásaikba a bozaárust. Miközben unokatestvérei mind feljebb és feljebb törnek, Mevlut egész életében hűséges marad a bozához, és esténként még akkor is az utcákat rója, ha éppen pincérként, üzletvezetőként vagy parkolóőrként alkalmazzák. Mégse tud kitörni („(…) én becsületes vagyok. Én nem hazudok, nem árulok hitvány árut, és nem cselekszem tiltott dolgokat csak azért, hogy házam legyen, vagy hogy a lányomnak nagy lakodalmat rendezzek.”), ez azonban nem jelenti azt, hogy boldogtalan lenne. A legnagyobb szerelemben él feleségével és két gyerekével, ami csak azért furcsa, mert Mevlut eredetileg a nő húgába szeretett bele.
Orhan Pamuk: Furcsaság a fejemben
Fordította: Tasnádi Edit, Helikon Kiadó, 2016, 533 oldal, 3999 HUF
Tulajdonképpen egy futó találkozás volt az egész, egyetlen pillanat, ami épp elég volt arra, hogy megbabonázza a nő tekintete, akinek azután éveken keresztül küldözgette szerelmes leveleit. Csakhogy az üzenetek – véletlenül vagy szándékosan? – nem nála, hanem a lány nővérénél, Rayihánál landoltak. Mevlut erre csak azon az éjszakán jött rá, amikor megszöktette a nőt, és a kendőt félrehúzva egy teljesen másik szempár tekintett vissza rá. Az unorthodox kezdést azonban happy end követi: Pamuk teljesen felborítja, ezzel egyidejűleg pedig megfordítja a szerelmes történetek bevett menetét. A kezdeti lángolást követő kijózanodás itt már a kapcsolat első pillanataiban megtörténik, hogy azután a fiatalok suta tétovasággal, majd egyre nagyobb önbizalommal fedezzék fel egymást, és éljenek boldogan haláluk napjáig.
Mevlut nem egy aktor, nem az a típus, aki mindenképpen rajta akarja hagyni a kézjegyét a környezetén, vagy aki mindenképp meg akarja győzni a körülötte élőket a maga igazáról. Sokszor hagyja magát sodorni az árral, megelégszik azzal, amit elé hoz az élet. Nincs markáns politikai meggyőződése, és nem foglal akkor sem állást, amikor szélsőségesen bal- vagy jobboldali véleményekkel találkozik. Sokszor valószínűleg épp ez menti meg. Mevlutnál ugyanakkor mindez nem választás kérdése, ő egyszerűen élni és túlélni akar. A világ eseményei (Ciprus török megszállása, a Tiennanmen téri tüntetés, a csernobili katasztrófa, 9/11) csak szűrten jutnak el hozzá, a belpolitikai változásokhoz igyekszik alkalmazkodni. A város életét átszövő korrupcióval nem tud mit kezdeni, és még akkor sem ragadja meg a lehetőséget, amikor befolyásos ismerősei segíteni próbálnak neki.
Mevlut mégsem lúzer: elégedett és megelégedett azzal, amit az élet kínál neki, egyfajta változatlan sziget abban a városban, amely örökké mozgásban, és ezáltal változásban van. Mevlut szemén és személyén keresztül Pamuk ezúttal a külvárosi utcákba viszi el olvasóit, a regény karakteres hátterét pedig éppen ezek az aprólékos részletességgel bemutatott városrészek adják, ahol a Mevluthoz hasonló – a regényekben többnyire arctalan és névtelen, csak a városi tömeg statisztaszerepét betöltő – emberek sokasága él. Mevlut eggyé válik a várossal, a tömeg pedig lehetővé teszi, hogy időről időre csak saját magára, a saját gondolataira tudjon koncentrálni.
Mevlutban azonban sokkal több van, és több van Isztambulban is: nem csak egy felfoghatatlan sebességgel növekvő metropolisz, hanem egy olyan közösségi tér, ahol az évszázadok alatt örmények, görögök, törökök, zsidók és szír keresztények éltek egymás mellett. Ahol a nagypolitika változásai egy csapásra komplett negyedeket néptelenítettek el, hogy azután új lakók jöjjenek, akik persze megint a maguk arcára kívánták formálni a környéket. A kis étkezdéket, borbélyüzleteket és fűszereseket utazási és ingatlanirodák foglalták el, az évek múlásával pedig a reklámoktól megbűvölt emberek már viszolyogtak attól, hogy az utcai árustól vásároljanak. Aki mégis rászánta magát, azt sem inkább a boza íze, hanem egyfajta melankolikus nosztalgia hajtotta, ami mindenkinél más lehetett. Valaki a régi idők, más a gyerekkora után áhítozott. Érdekes mód Mevlut talán az egyetlen, akit nem érint meg a nosztalgia: még ha lépten-nyomon rácsodálkozik is a városban végbemenő változásokra, elfogadja ezt is.
Pamuk nem akart hőst kreálni belőle: Mevlut egyszerre senki, mindenki és bárki. A szűrő egyértelműen az ő személye, de az ő és ezzel a város (legyünk igazságosak, inkább városnegyed) történetét nem lehetett volna csak az ő elbeszéléséből kibontani. Pamuk emiatt egyfajta fragmentált elbeszélői módot választott, melyben az egyes jelenetek szereplői mind elmondhatják saját verziójukat ugyanarról az eseményről, és kiegészíthetik, elferdíthetik, saját részigazságaikkal tölthetik fel azt. Mindez fellazítja egy kicsit a szöveget, a szubjektív megszólalásokat pedig Pamuk E/3. személyű narrációja fogja össze és keretbe. A nosztalgiától teljesen ő sem mentes: míg azonban a város változásait ő is elfogadni látszik, sokkal inkább úgy tűnik, mintha az egyszerű sorból származó, ám világéletében becsületes Mevlut, ezzel pedig a népmesék jóravaló szegényembere iránt érezne egyfajta nosztalgiát. Egy olyan embertípus iránt, aki a megszámlálhatatlan kísértés ellenére is végig önmaga tudott maradni, holott minden vágya az volt, hogy feloldódjon abban, amiből a kísértések, az ebből fakadó örömök és kudarcok eredtek: a városban.
