Sosem kérdezik, miért tartom fontosnak, hogy olyan emberekről írjak, akik önmaguk elvesztésének határán mozognak - vagy annak a határán, hogy betekintsenek igaz valójukba
– írta On the Invisibility of Middle-aged Women című esszéjében Dorthe Nors, majd hozzátette, hogy annál gyakrabban kérdezgetik, miért ír olyan nőkről, akik hozzá hasonlatosak.
Könyveket írok középkorú, gyermektelen nőkről, akik az eltűnés küszöbén állnak, vagy mondhatni, annak a küszöbén, hogy elveszítsék a jogosultságukat az életre. Ha egy nőnek gyerekei vannak, mindig anya marad, de annak a nőnek, aki úgy döntött, nem szül, és már nem is fiatal és szexi többé, sokan értelmetlennek látják a létezését.
Nors felidézett egy rádióinterjút, ahol beszélgetőtársa a szokásos kérdéseket mantrázta, ám amint elnémult a mikrofon, elárulta, hogy hamarosan betölti a negyvenet, és köszönetet mondott, amiért a láthatatlan korosztályról ír, „mert túl sokan vagyunk, és elég gyakran olyan érzés, mintha nem is lennénk". Vallomásával pedig egy mondatban összefoglalta a hét könyvének választott nagyvárosi magánymese, a Nemzetközi Man Booker-díjra jelölt Tükör, index, kuplung egyik központi témáját. (A kisregény március végén jelenik meg a Park gondozásában – a szerk.)
Dorthe Nors tavaly debütált a magyar könyvpiacon Karateütés című kötetével, amelyben tizenöt sűrű, élesre csiszolt novellában mutatta be, hogyan élnek túl a dánok. Az új kötetben egyetlen nőre fókuszál: „Sonja középkorú, érett nő”, aki negyvenévesen úgy dönt, megtanul vezetni, ám akad némi gondja a sebességváltóval, ráadásul ő a legidősebb tanuló a csoportban.
Sonja megalázónak érezte, hogy egy tizennyolc éves fiú helyezi stabil oldalfekvésbe.
Az alaphelyzet akár a (női sofőrökről alkotott sztereotípiákból fakadó) helyzetkomikumot is előrevetíthetné, esetleg előhívhatná Kun Árpád Megint hazavárunk című regényének nyitójelenetét, a botladozó, csupastressz tanulóvezetőről, vagy egy kellően önironikus (!) és szókimondó (!!) stand-up előadást, átszexualizált autóalkatrészekkel és mindig a rossz irányba közlekedő gyalogosokkal. Ha viszont felidézzük az alcímet (avagy egy negyvenes nő vezetni tanul), akkor alattomosan bekúszik a tudatunkban Paula Vogel Pulitzer-díjas coming-of-age drámája, a How I Learned to Drive, és az asszociációk egyvelege kirajzolja, hogy mire is számíthatunk. Egy középkorú nő tragikomikus odüsszeiájára, önreflexióval, kontrollvesztéssel és útkereséssel. Vogel darabjában egy fiatal lány tanul vezetni a nagybátyjától, aki szexuálisan zaklatja őt, Nors kisregényében viszont senkin nem tesznek erőszakot. Mondanám, ha nem lenne féligazság.
Sonja Ballingból költözött Koppenhágába, ám a vidéki unalmat, kilátástalanságot és pusztulást nem a pörgős, nagyvárosi élet, hanem az urbánus magány váltotta. Az otthon ma már csak a gyerekkori magányt idillé színező emlékeiben létezik, amelyekhez a legnehezebb pillanatokban menekül.
Idefent a városban legelőször találnia kell az embernek egy csoportot, amelybe belesimulhat, még véletlen sem szabad kilógnia belőle, kaméleonná kell válnia, egyébként pedig minden kapcsolattól tanácsos menekülnie.
Utolsó kapcsolata a középkorú nők nemezise (copfos, huszonvalahány) miatt ért véget, barátságai működtetéséhez nem elég a közös múlt emlegetése, nővére pedig már a telefont sem szívesen veszi fel neki. Holt térben vergődik, mellékszereplő mások életében, senkinek sem fontos igazán. Eltűnése valószínűleg csak az autósoktatójának tűnne fel, neki is csak akkor, ha nem érkezne meg az egyik gyakorlati órára.
Hiányzik nekem valaki, akibe belekapaszkodhatnék, mint egy bogáncs. Lerázhatatlan szeretnék lenni, amilyenek a biológiai kapcsolatok, mert itt minden olyan, mint a teflon.
Magánya nemcsak az emberi kapcsolatainak minőségéből, valamint a nagyvárosok elidegenítő természetéből fakad, hanem abból is, hogy a világ egyik legmagányosabb foglalkozását űzi: műfordító. Vér és bél bestsellerkrimiket fordít svédről dánra, „élősködő (…) a nyugati kultúra irdatlan tetemén”.
Alig néhány emberrel kerül interakcióba a kisregényben, ám a kommunikációs nehézségek miatt ezeket az interakciókat leginkább a konfrontációs szorongás határozza meg, sőt, megakadályozni is képes. Másvalaki gondolatait ülteti át a saját nyelvére, ám amikor a saját gondolatait kellene szavakba öntenie, néma marad. Nem áll ki magáért, úgy érzi, a csinálásból csak baj lehet, ezért inkább meg sem próbálja; egy teljesen abszurd következményre hivatkozva még azt a levelet sem küldi el, amelyben bevallja nővérének, hogy mennyire magányos. Cselekvőképtelenségével pedig a másik ember kezébe helyezi az irányítást.
Nehéz olyan ruhát találni, amely pontosan ráillik valakinek az alakjára, de még nehezebb megtalálni a nyelvet, amely pontosan illik azokhoz, akiket szeret az ember.
Nors olyan hétköznapi epizódokkal érzékelteti hőse egyedüllétét, amelyekben legelőször egy számunkra fontos emberhez fordulnánk: amikor Sonjára rátör a szédüléses roham, egy idegen felajánlja, hogy segítséget hív, ám a nőnek senki sem jut eszébe, akinek a számát megadhatná; ahelyett, hogy koncertre menne a barátnőjével, egy idegen nőnek segít tájékozódni, aki akár ő is lehetne, ha anno Ballingban marad.
Interakcióinak két fő oka van: az egyik az egészségügyi állapotából következik, és ezoterikus-spirituális masszőrével, Ellennel történik, aki túl komolyan veszi a feladatát és meg akarja fejteni Sonját. Masszázsasztala egy pszichológus kanapéjaként funkcionál.
A másik ok az autóvezetői tanfolyam. Első oktatója, a karakán Jytte az autósoktatás helyett inkább saját gondjaival terheli, ám Sonja csak egy közvetítőn keresztül képes a tudomására hozni, hogy emiatt lecseréli őt. A második, a nős Folke a kelleténél többször talál rá alkalmat, hogy hozzáérjen, és a tanár-diák viszonyból fakadó hatalmát kihasználva még egy kis kirándulásra is ráveszi. Itt jön ismét a képbe Vogel drámája; bár Folke nem merészkedik tovább egy ölelésnél és némi flörtként (is) értelmezhető atyáskodásnál, mégis kontrollt gyakorol a nő felett, csakúgy, mint a darab Peck bácsija a fiatalkotú Li’l Bit felett. Egy kellemetlen jelenetben Sonjából végül kirobbannak a Folkéval szembeni ellenérzések, ám azáltal, hogy ilyen sokáig elfojtotta őket, tulajdonképpen saját magán tett erőszakot.
Nors létmetaforaként használja az autóvezetést, vagyis a helyváltoztatást, és az ebből fakadó szabadságot. (vö. Örkény: Mi mindent kell tudni) Prózája minimalista, ám mondatait szétfeszítik a sallangmentes közlés mögött munkáló kételyek, érzelmek, feszültségek, és a Sonja fizikai állapotára ráhúzható metaforák. Örökletes belsőfül eredetű szédülése, izomgörcsei és deformált boltozatú lábfeje a kontroll-, irány- és talajvesztést, a szorongást és az elidegenedést visszhangozza.
Itt kell megemlíteni a magyar címet, amelyben apró változtatásokat eszközöltek a dánhoz (és az angolhoz) képest. A Spejl, skulder, blinkből (Mirror, Shoulder, Signal) Tükör, index, kuplung lett, ami talán még erőteljesebbé teszi a központi metaforát. A Sonjához hasonló nők csak a tükörben nem tűnnek láthatatlannak, de a tükör az is, ami szembesíti őket saját körvonalaik halványodásával, az irányjelzés és a sebességváltás pedig nemcsak az autóúton okoz nekik nehézséget, hanem a saját életükben is.
„(…) Senki sem szökhet meg a saját életéből, még akkor sem, ha az univerzum legboldogabb vagy legszomorúbb helyén él is. De Dániában ezt nem kell kimondanod. Azt hiszem, ez néha kicsit boldogtalanná tesz minket” – nyilatkozta az Independentnek a világ legboldogabb országában élő Nors. A Tükör, index, kuplunggal ismét bebizonyította, hogy akkor sem fél kimondani az igazságot, ha őszinteségével csak boldogtalanságot generál.
