B+
Doris Lessing: A fű dalol, Ulpius-ház Kiadó, Budapest, 2007
Néha úgy tűnhet, hogy a stockholmi Nobel-bizottság mintha minden évben a világ olvasóinak meghökkentésére pályázna és szándékosan keresztül akarná húzni számításainkat. Idén sem a szokványosan felröppenő nevek valamelyike nyert az irodalmi szekcióban, hanem a 2004-es Jelinek után ismét egy hölgy diadalmaskodott, ráadásul két évvel a drámaíró Pinter után újfent angol nyelven.
Ami azonban nálunk hangos meglepetés, az Nyugat-Európában már rég nem olyan bámulatba ejtő szenzáció. Gondoljunk csak az egyébként írországi születésű brit nemzedéktárs, Iris Murdoch esetére: a huszadik század egyik legnagyobb írónője még mindig csak egy másfél órás rossz játékfilmből ismerős hazánkban. Az idei irodalmi Nobel-díjas, Doris Lessing sem járt sokkal jobban, bár az elmúlt évtizedekben a rapszodikus magyar könyvpiac legalább három regényét kiadta.
Valószínűleg egyike vagyok ama keveseknek, akik a világháló segítségével élőben kísérték figyelemmel október elején a várva-várt bejelentést. Így aztán sikerült alig félórával a díj nyilvánosságra hozatala után egy internetes antikvárium virtuális polcáról leemelnem Lessing első regényét magyar fordításban, amely még 1972-ben jelent meg idehaza, A fű dalol címmel. Három nap múlva kézbesítette részemre a futárszolgálat. Most azonban szabad a vásár: az Ulpius-ház kiadó, ahogy tavaly is hamar lecsapott Orhan Pamukra, most futólépésben újranyomatta az idén díjazott írónő két regényét, köztük a fent említett kötetet is.
Bevallom, szimpatikusak voltak azok a képek, amelyeket közvetlenül a díj odaítélése után az idős írónőről készítettek, aki londoni lakásának lépcsőjén üldögélve fogadta az újságírókat keresetlen háziköntösben, ahogy egy egyszerű angol háziasszony – minthogy nyilván az is: kedves nagymama és kiváló prózaíró egyben. Ennek ellenére mégis kissé elhamarkodottnak tartottam gyors vásárlásomat és őszintén féltem megismerkedni az évtizedekkel korábban lefordított regényével. Ám ilyen kellemes meglepetésben már jó ideje nem volt részem, Doris Lessing regénye ugyanis, A fű dalol, kétségtelenül briliáns darab.
Mint az tudható, az írónő angol szülők gyermekeként Perzsiában, a mai Iránban született és ifjúkorának egy részét Dél-Afrikában, egész pontosan a brit kolóniához tartozó Zimbabwéban töltötte. Női hőseinek sorsdrámái miatt feministának is bélyegezték, ő azonban kezdettől fogva tiltakozott e skatulya ellen. Bár első kötete, A fű dalol, Dél-Afrikában játszódik és egy nő, nevezetesen Mary a főhőse, kár arra gondolni, hogy a faji és nemi megkülönböztetés a fő témája. A társadalmi háttér és a szociális konfliktusok persze szépen látszanak a háttérben, leplezetlenül megjelenítve a feketék elnyomását és a nők másodrendű helyzetét a férfiakkal szemben, Lessing művének azonban mindez legfeljebb csak a felszíne és semmi köze a politikailag elkötelezett, társadalmi vagy ideologikus regényekhez. Sokkal inkább a legkiválóbb angol írónők – Woolf, Murdoch – lélektani vonulatához tartozik.
A regény csaknem sima krimiként indul. Gyilkosság történik egy afrikai farmon: egy néger szolga megöl egy fehér asszonyt. A tett oka ismeretlen, a hatóság csak találgat, indítékul az anyagi haszonszerzést jelöli meg. Ez persze nem igaz. A szöveg ezután a múltba fordulva elképesztő lélektani precízióval meséli el a főhős, Mary sorstragédiáját, aki a társadalmi konvencióknak engedelmeskedve összecsomózza életét egy mulya, élhetetlen farmerrel. A regény lényegében kettejük házasságának és egzisztenciális küzdelmeinek története, míg valahol mélyen felsejlik Mary pszichózisa, amely végül a teljes elmeösszeomlásba sodorja. Az asszony részben persze a kíméletlen társadalmi normák áldozata, de több is annál: a rejtélyes éghajlattá lényegített és elviselhetetlen afrikai hőség kínozza, miközben önmaga sötét démonaival viaskodva elkerülhetetlenül beteljesül végzete, amely az egyszerre vonzó és fenyegető néger szolgában ölt testet. Lessing mindamellett, hogy pontos lélekrajzzal ábrázolja hőseit, a regény cselekményét egy tudatállapot misztikus régióiba tolja, s olyan orfikus víziót tartogat olvasóinak, amilyenben csak a legnagyobb katartikus regények részesíthetnek minket.
Tavaly, amikor az Ulpius-Ház a Nobel-díjas Pamukot is rögvest magáévá tette, a máskor külcsínben precíz és minőségi kiadó kontár munkát végzett.
JAVÍTÁS: Orhan Pamuk könyvei közül az Ulpius A fehér kastélyt 2000-ben, Az új életet 2003-ban, Hó címűt 2005-ben jelentette meg. A Nobelt 2006-ban kapta.
A díj hatására kapkodva nyomta ki újra az eddig megjelent Pamuk-műveket, amelynek következménye az lett, hogy olvasáskor a ragasztott kötetek lapjaira hulltak. Ha giccshatáron egyensúlyozó regények megérdemelnek keménytáblás, fűzött kiadást, talán egy friss irodalmi Nobel-díjast is részesíthetnének ebben a máskor természetes megtiszteltetésben. Most valami hasonló eljárástól féltem és félig-meddig beigazolódott a sejtelmem. Bár Lessing kötete ezúttal nem hullik lapjaira és a borítója sem utolsó kompozíció, a hatalmas betűméret és a mesterségesen megvastagított lapok egy ifjúsági regény formátumát idézik, tehát a friss kitüntetettnek most is egy középszerűen ragasztott, némileg gyermeteg küllemű magyar kiadással kell beérnie. Arról nem is beszélve, hogy ehhez képest milyen drága. Eredetileg ez a regény egy kétszáz oldalas, diszkréten sovány kötetben is elférne, a baromira felsrófolt árhoz azonban egy felduzzasztott kiadás kellett.
