2024 novemberében került a mozikba az Óz, a csodák csodája / Óz, a nagy varázsló című film és könyv előzménytörténetét feldolgozó Wicked. A film Gregory Maguire regényei, illetve ezek Broadway változata alapján készült. A mélyebb témákat is sejtető, de összeségében színes, látványos, zenés-táncos mozi sok gyerekben is felkeltette az érdeklődést a történet iránt. Ráadásul 2025 novemberéig kell várnunk, hogy megérkezzen a mozikba a folytatás, így logikus módon sokan az eredeti regényhez fordultak. Maguire munkája azonban távol áll az 1939-es film mesevilágától, ahogy arról korábbi cikkünkben is írtunk.
Évekkel azelőtt, hogy Dorka és a kutyája lezuhannának Óz birodalmába, egy másik lány lép a színre. A zöld bőrű Elfabára egyáltalán nem vár könnyű sors Óz ínséges földjén, ahol a babonák és a mágia sem képesek felülkerekedni az árvizeken és éhínségen, vagy megoldani az ország varázslatos lakói közti, egyre veszedelmesebbé váló feszültségeket. Elfaba bekerül a Siz Egyetemre, ahol a sziporkázóan népszerű Glinda veszi a szárnyai alá, és Óz legígéretesebb fiataljainak szerencsés körében találja magát.
Ám ez az Óz nem mesebeli utópia. A Varázsló titkosrendőrei mindenkit megfigyelnek, a beszélő és lélekkel rendelkező Állatokat száműzetéssel fenyegetik. Elfaba az Állatok mellé áll, még ha ezzel fel is kelti a titokzatos Varázsló figyelmét és pusztító haragját, és kockára teszi egyetlen esélyét a szerelemre.
A Boszorkány a fantasy irodalom modern klasszikusa, mely egyszerre provokál és gondolkodtat el, újraértelmezve a jó és gonosz örök szembenállását.
Gregory Maguire: Boszorkány (részlet)
A GONOSZSÁG GYÖKERE
A gyűrött ágyon megszólalt a feleség:
– Azt hiszem, ma lesz a napja. Nézd, mennyire leszállt!
– Ma? Az olyan lenne, mint te: perverz és kellemetlen – ugratta a férje. Az ajtóban állt, és kifelé nézett, át a tó, a földek, az erdős lankák fölött. Éppen ki tudta venni Kákabadur kéményeit, melyek reggeli füstöt eregettek. – Lelkészi szolgálatom szempontjából a lehető legrosszabb pillanatban. Hát persze.
– Nincs sok választásunk – ásított a feleség. – Legalábbis úgy mondják. Amikor a test így megnő, átveszi az irányítást. Ha nem tudsz alkalmazkodni hozzá, drágám, legalább ne akadályozd! A saját útját járja, és már semmi nem állíthatja meg. – Felkönyökölt, hogy átlásson a pocakja felett. – Olyan érzés, mintha a saját túszom lennék. Vagy a babáé.
– Gyakorolj némi önuralmat. – A férfi odament, és segített neki felülni. – Vedd úgy, hogy lelki gyakorlat. Az érzékek felügyelete. Testi és erkölcsi mértékletesség.
– Önuralmat? – nevetett a nő, az ágy széle felé araszolva. – Nincs min uralkodnom, nincs énem. Egy parazita gazdateste vagyok. Tényleg, hol az énem? Hol hagytam el azt a vénséget?
– A kedvemért! – A férfi hangja megváltozott; komolyan gondolta.
– Frex, ha a vulkán ki akar törni, nincs pap a világon, aki lecsendesíti az imájával.
– Mit gondolnak majd a paptársaim?
– Összesereglenek, és azt mondják:
Frexspar testvér, engedted a feleségednek, hogy megszülje az első gyermeketeket, amikor egy közösségi problémát kellett volna megoldanod? Ez roppant tapintatlan tőled!
A vezetői képesség hiányát jelzi. El vagy bocsátva.” – Az asszony most csak heccelte, mert a férjét senki nem bocsáthatta el. A legközelebbi püspök is túl messze volt ahhoz, hogy odafigyeljen egy unionista lelkészre a hátországban.
– Akkor is rettenetes időzítés.
– Szerintem az időzítésért félig te vagy a hibás, Frex.
– Azt mondják, de nem is tudom.
– Nem is tudod? – nevetett a nő, hátravetve a fejét. A vonala, amely fülétől a torka alatti bemélyedésig futott, egy elegáns ezüstkanálra emlékeztette Frexet. Még a reggeli ziláltságában, hordónyi hasával is fenségesen szép volt. Haja fénylett, akár a nedves tölgylevelek a napfényben. Frex hibáztatta, amiért kiváltságosnak született, és tisztelte az erőfeszítését, hogy ezen felülkerekedjen. Mindeközben pedig imádta.
– Úgy érted, hogy nem tudod, te vagy-e az apa? – ragadta meg az ágy támláját Melena. Frex megfogta a másik karját, és felsegítette. – Vagy általában a férfiak nemzőképességét vonod kétségbe?
Úgy állt, mint egy mamut, mint egy mozgó sziget. Csigalassan kivánszorgott az ajtón, és csak nevetett-nevetett a gondolaton. Még az árnyékszékről is behallatszott a kacagása, miközben Frex nekilátott, hogy felöltözzön a napi spirituális küzdelemhez. Megfésülte a szakállát, beolajozta a fejbőrét. Haját a tarkóján összefogta egy csontból és marhabőrből készült csattal, mert ezen a napon az arckifejezésének már messziről látszania kell. Nem lehet kétség a szándéka felől. Szénporral sötétebbre színezte szemöldökét, lapos orcájára pedig piros viaszt kent. Az-
tán kirajzolta a száját.
A jóképű pap több bűnbánót vonz, mint a ronda.
A konyhaudvarban Melena szinte lebegett, nem a terhesség normális gravitációjától, hanem mintha felfújták volna, mintha hatalmas ballon lenne, mely a porban húzza a tartóköteleit. Egyik kezében serpenyőt tartott, a másikban pár tojást és né- hány szakállas metélőhagymát. Dalolt magában, de csak kurta szakaszokat. Nem a férjének szólt.
Frex nyakig begombolta ünnepélyes öltözékét, kamáslijára felcsatolta a szandálját, aztán elővette a rejtekhelyről – az egyik komód alól – a jelentést, melyet egy paptársa küldött Három Korhadt Fa faluból. A barna lapokat beledugta a széles selyemövébe. Azért rejtette el a felesége elől, nehogy az asszony vele akarjon tartani – és élvezze, ha szórakoztató, vagy szenvedjen a borzongástól, ha rémisztő.
Frex nagy levegőt vett, hogy felkészítse tüdejét a napi szónoklatra. Melena egy fakanállal habarta a tojást a serpenyőben. A tó túloldaláról kolomp hangja szállt. A nő nem is hallotta; vagyis hallott valami mást, valamit a saját testében. Dallamtalan hang volt, álomzene, aminek csak a hatására emlékszik vissza az ember, de a dallamára és a hangjaira nem. Úgy vélte, hogy a benne lévő gyerek az, aki boldogságában dúdolgat. Daloló gyermek lesz.
A házból kihallatszott Frex is, aki rögtönzött, bemelegített, gyakorolta gördülékeny érveit, és saját igazáról győzködte magát.
Hogy is van az a dal, amit Dadus énekelt neki sok-sok éve a gyerekszobában?
Reggel születik Búval érkezik;
Jöjjön ha délben Búbajtól szépen;
Kibújik este Bú lesz a vége;
Éjféli gyermek Reggel is éled.
Szeretettel, örömmel gondolt vissza rá. A bú az élet természetes vége, mégsem hagyunk fel a gyerekszüléssel.
„Nem, te csinos, elkényeztetett leányzó – visszhangzott Dadus hangja Melena elméjében (szokás szerint diktatórikus modorban). – Világos, hogy igenis felhagyunk a gyerekszüléssel. Csak akkor szülünk, amikor még annyira fiatalok vagyunk, hogy nem tudjuk, milyen komor az élet vége. Aztán, amikor teljes egészében átérezzük (márpedig mi, nők, lassan tanulunk), undorodva kiszáradunk, és véget vetünk a szaporodásnak, ahogy kell.”
„De a férfiak nem száradnak ki – vetette ellen Melena –, ők a halálukig folytathatják.”
„Mi lassan tanulunk, ők viszont egyáltalán nem tanulnak.”
– Itt a reggeli – kotorta a tojást egy fatárnyérra Melena. Az ő fia nem lesz olyan ostoba, mint a legtöbb férfi. Úgy fogja felnevelni, hogy dacoljon a bánat terjedésével.
– Társadalmunk válságba jutott – szónokolt Frex. Ahhoz képest, hogy elítélte a világi élvezeteket, elegánsan evett. Melena szerette nézni az ujjak és a villák arabeszkjét. Gyanította, hogy férje az erényes aszketizmus mögött titokban igenis vágyik a könnyű életre.
– Társadalmunknak minden egyes nap egy nagy válság. – Pimasz módon a férfiak szavaival válaszolt. Férje, a drága butuska, meg sem hallotta hangjában az iróniát.
– Keresztúthoz értünk. Fenyeget a bálványimádás. A hagyományos értékek válsága. Az igazság ostrom alá került, az erény elfelejtődött.
Frex nem hozzá beszélt, a tirádáját gyakorolta a várható erőszakos, mágikus látványosság ellen. Frex énje egy része is a kétségbeeséssel kacérkodott, ám a legtöbb férfivel ellentétben ő ezt a munkája javára fordította. Melena körülményesen leült a padra. Fejében egy egész kórus dalolt szavak nélkül. Ez minden terhes nőnél így lehet? Szívesen megkérdezte volna a kotnyeles asszonyokat, akik majd délután eljönnek, és félénken zsémbelnek az állapota miatt, de nem merte. Képtelen volt megszabadulni a szép akcentusától, amit azok affektáltnak tartanak; ráadásul nem szívesen mutatkozott volna tudatlannak ilyen fontos kérdésben.
Frex felfigyelt a szótlanságára:
– Dühös vagy, amiért ma magadra hagylak?
– Dühös? – vonta fel a szemöldökét, mintha a fogalom ismeretlen lenne számára.
– A történelem a kis egyéni életek falábán vánszorog, ugyanakkor a nagyobb, az örök erők egy pontba tartanak. Egyszerre mindkettőt nem tarthatod szem előtt.
– Nem biztos, hogy a gyermekünknek „kis élete” lesz.
– Ez most nem a vita ideje. El akarod vonni a figyelmemet szent feladatomtól? A gonosz jelenlétével kell szembenéznünk Kákabadurban.
Nem tudnék többé a tükörbe nézni, ha nem szállnék vele szembe. – Komolyan gondolta, és Melena ezért a hevességért szeretett bele; de persze utálta is érte.
– Fenyegetések mindig jönnek. Lesznek ezután is. – Le akarta zárni a vitát. – A fiad viszont csak egyszer születik meg, és ha ezt a vízi háborút idebent jól értelmezem, akkor ma.
– Lesznek még gyerekek.
Melena elfordult, hogy férje ne lássa a haragot az arcán. Dühét azonban nem tudta elfojtani. Talán erkölcsi hiányosság a részéről. (Általában nem aggódott erkölcsi hiányosságok miatt; az, hogy a férje lelkipásztor, két embernek is elegendő vallásos gondolattal látta el a házat.) Morcos hallgatásba merült. Frex kelletlenül csipegette reggelijét.
– Az ördög – sóhajtott. – Az ördög közeleg.
– Ne mondj ilyet a saját gyereked születése napján!
– A kákabaduri kísértésre értettem! És ezt te is tudod, Melena!
– A szavak azok szavak, és ami kimondatott, az kimondatott! Nem kell, hogy csak rám figyelj, de kicsit azért rám is! – Úgy dobta a serpenyőt a falnál álló padra, hogy jó nagyot csattant.
– Hát ez kölcsönös – replikázott Frex. – Szerinted én mivel nézek ma szembe? Mivel győzzem meg a nyájamat, hogy fordítsanak hátat annak a züllött bálványimádásnak? Valószínűleg vesztesként jövök majd haza. Te talán gyereknek adsz ma életet. Rám csalódás vár. – Mégis büszkén mondta mindezt:
egy nagyobb erkölcsi ügy érdekében elbukni nem szégyen. Hogy lenne ehhez mérhető egy gyerekszülés vére, mocska, zaja?
Végül felállt, hogy induljon. A tó felől szél támadt, szétzilálta a konyhai füstoszlopok tetejét a távolban. Akár az egyre szűkülő spirálban lefolyó víz, gondolta Melena.
– Légy jó, szerelmem – mondta Frex, noha már tetőtől talpig felöltötte szigorú templomi kinézetét.
– Jó – sóhajtott Melena. A baba megint megnyomta belül, ki kellett sietnie az árnyékszékre. – Légy szent! Gondolok rád, hátgerincem, mellvértem. És igyekezz nem meghalni!
– A Névtelen Isten akarata – mondta Frex.
– És az enyém – vágta rá szentségtörőn Melena.
– Az akaratodat arra használd, ami megérdemli. – Férje immár lelkipásztor volt, ő pedig a bűnös; ezt a felállást Melena nem túlságosan élvezte.
– Isten veled – köszönt el, és inkább az árnyékszék bűzét és a megkönnyebbülést választotta, mintsem ott álljon integetve, ahogy férje nagy léptekkel elindul az úton Kákabadur felé.
