„A szerelem ma nagyon nem divatos téma” – olvassuk Bánki Éva Villányi G. András Orpheusz szerelmei című kötetéhez írt ajánlójában. Bánki kiemeli még a mű zeneiségét, és azt írja, a kötet vékony ösvényt tapos ki a filozófiai esszé és a verses lélektani regény között.
Az Orpheusz szerelmei keleti és mediterrán versformákat és elbeszélésfajtákat idéz meg, közben végig végtelenül személyes marad. Ferencz Győző a mű kapcsán Pascal, Nietzsche és Kirkegaard gondolatait emlegeti, de szóba hozza Rousseau-t és Senecát is. Akárhogy is, ennek a könyvnek áradó ritmusa, zenéje van.
Villányi G. András: Orpheusz szerelmei (részlet)
Arra gondol, hogy közeleg a dolgok vége. Fehér habbal, sárkányfelhő képében érkező szökőár, háborgó mélysége százmilliókat nyel el egyszerre. Mit kell, mit lehet tenni ilyen korszakban? Nem emlékezik, oktatták-e megoldásra, válaszra efféle feladványra. Melyik iskola készítette volna fel ilyenre? Közvetett támpontot egyedül mesterei személyes példája nyújthat, amely sohasem tartozott a társadalom tantervi előírásaihoz. Lehet szépen elrendezett szavak, gondolatok csillogó gyöngysorába foglalni példákat, ám végül szinte kizárólag a tettek számítanak. A cselekvés csaknem tökéletes szimmetriája a retorika ívével. A bölcs tehet, viselhet bármit bárhogyan: ő arbiter elegantiarum, akinek mozdulatai,
jelenléte nem támaszt ellenkezést a lét egyetlen zugában sem.
Azért kell azt dalolni, és a saját hangján, mert a módja, hogy eltérő pozíciókból szemlélje az összefüggéseket. Terhüket próza cipeli, közben lírát vajúdik keserve. Az irdatlan sűrűben szerelem vezeti az önismeretig, a méltányos önszeretetig s a szépségig. Platón találkozása a Buddhával: Erósz és Karuná[1] bölcs dialógusban lel gyönyörűséget. Különösen a szavak közti csendben. Hallgatás közben válnak világossá egymás gondolatai.
Aki magát nem szereti, nem képes mások szeretetére sem – így tanította a Buddha és Lao-ce is. Mikor Mária Magdolna drága olajjal kente lábát, Jézus örömét lelte benne.
Mi a feladata, kötelessége képekkel, hangokkal, amelyek olykor lemeztelenednek számára? Mintha valakinek, aki hiába tanulmányozta hosszan egy ismeretlen élőlény szervezetét – amely érthetetlen, jobbára láthatatlan maradt –, egyszerre fölsejlik az erek, csontok és szövetek hálórajza. Egyrészt vágyja, hogy a látványt, amely nem ő, sem birtoka, ám átszűrődött lénye rácsain, megossza, mert felfedezte a tapasztalás kohójában. Ezzel arányosan mind kevesebb hajlandóságot érez, hogy részt vegyen a haszontalan társadalmi alakoskodás csiki-csukijában. Magával szemben elvárásait kivált a dalkészítés és annak etikuma alakítja. Aligha reménykedhet, hogy kora kegyeiben részesíti, s innét bontakozik ki az alkotói erkölcs kérdése. Érti, hogy a lényében rezgő, sejtjeiben megragadott valóságot kell énekelje. Ami sekély maradt, annak tilos hangot adnia.
Várni, hátha megérik!
Ám a létmorzsát, amely médiumul kiválasztotta, azon a sajátos skálán, olyan hangokkal kell kottáznia, amelytől alkalmasabbat képtelenség találnia. A tempót, dallamvezetést nem ő szabja, hanem a tapasztalat sajátosságai; látható és láthatatlan összefüggések. Nem alkotója a szimfóniának, pusztán virtuóz megjelenítője – fordító, aki egy ismeretlen jelrendszerből kottáz egy kevésbé ismeretlenbe. A munka inspirált leleményességet és alázatot követel. Végül és főképp meg kell alkotni az önkioltó szöveget, amely – tudatában lévén bármely állítás végességének – maradéktalanul lebontja tornyait és tüzérségét. Állítás–tagadás, mondás és hallgatás borotvaélén kell egyensúlyozni, sőt balettozni. A mesterség így válik művészetté. Puszta egyensúly a borotvaélen mesterség. Ugyanitt a balett: művészet.
Esztétikum és etikum elválaszthatatlanok.
A rengetegből álságos út nem vezet fény felé.
A nagyerdei lánynak fahéjillata volt, a bőre volt fahéj, a tekintete dió és borostyán. A szemérme szétválasztott mandula, és a bőre perzselt, mint cseresznyefatörzs a júliusi napon. Magába vonzotta meztelensége, a székek felborultak, elszaladt az asztal és a panelház zengett a gyönyörétől, mint a mennyek emeletei Gábriel harsonájától.
légszomj
kileheltelek
százszor ezerszer
ám szemembe mint
fény vagy árnyék
mindig visszatérsz
tüdőmbe ömlő
levegő vagy
mikor eljössz
légszomjam
ha mész
Az Angyal a márvány mintáinak mélységeiből kezd lassan, folyamatosan kinőni, szemben, a fürdőszobafalon. Végül rendes méretét ölti, bő lábnyi lehet, és oly keresetlenséggel válik el a faltól, ahogy baglyot látott közvetlen közelből ellebbeni, tökéletesen nesztelenül.
Az Angyal csöppet röpköd a helyiség éterében, mielőtt méternyire, szemmagasságban lebegve megállapodik előtte. Lassan kirajzolódik arca, amely eleinte egyáltalán nem volt. Hosszában félbevágott hófehér tojáshoz hasonlít. Reptében konfigurálódni kezd, először halványan, majd mind ragyogóbban világít a szeme. Az orr helyén arany csík szalad, és láthatóvá válik giocondai szája.
Mintha reflektorfényben, úgy támad az érzés, hogy a dolgok létezése képtelenség, ahogyan tapasztalja, aki velük, általuk s bennük él. Mi szükség volna akár teremteni ilyet, akár keletkeznie, vagy örökkön léteznie? A galaktikus kirakodóvásárhoz elég az elme anyag és tér nélkül. A megfoghatatlan és határtalan elme, melyben szüntelen folyik a múló képek vetítése.
A hegység sokmilliárd tonnája tavaszi szellő könnyűségével hullámzik.
A Szfinx kérdez. Misztérium minden, sejti a Dalnok; tudja, hogy kérdezés nélkül nem érthet. Kérdez hát, a kijelentő módtól tartózkodik. Művészete rejtelmes lénye dilemmájából sarjad; specialista: a kérdezés sámánja. A kijelentő módot engedi a pöffeszkedő balgáknak és a közvélemény otromba formálóinak. Véli, hogy kérdezésből mind letisztultabb kérdések felé vezet az ösvény, élesedő látomás felé, bár válasz aligha remélhető. Ha megesik, kizárólag személyre szóló: képtelenség átadni másnak. A kérdező nyelv a művészet, amely, mint a liturgia, rituális. Bár az istenek jelenésére az esély nullával határos, aligha tehet jobbat, mint hogy a szertartást celebrálja. Az ének a Dalnok tájékozódási próbája, mert ráébredt, hogy ismeretlen, félelmes tájra tévedt.
Mind világosabban látja: lehetetlen megértenie a miértjét és hogyanját az eseményeknek, cselekedeteknek, szavaknak, hallgatásnak és így tovább. Talán sosem értheti, mi vezetett eddig, ahová mostanra jutottak. Egyik elmélet annyit ér, amennyit a másik, elég egyszerű hipotéziseket felállítani pro és kontra. Felmerül, hogy van-e értelme kérdezésnek, ha útközben rájön, hogy a válasz rendre elmarad? Az elme hajlamos magát önállósítani, izgatottan dolgozni kezd, ahol arra semmi szükség,
közben nem reflektál arra, amerre fordulnia kellene.
Mindazonáltal e szerelem kapcsán kezdett gondolkodni események folyamatairól, kialakulásukról, azokkal való kapcsolatáról, arról, hogy a látszólag egyszerű „tények” egyáltalán nem tényszerűek, sem világosan látni vagy megérteni nem lehet összefüggésükben a szereplők kölcsönhatását. Sőt, belátja, hogy a döntései nem sajátjai, nemhogy képviselnék érdekeit, inkább gyakorta ellenükbe mennek. Saját maga nem áll megbízható ellenőrzése alatt annak, akire önmagaként igyekszik gondolni.
Szerelmük törött tengelyén a lét nemlétté, a nemlét létté de-formálódott.
Miért ereszkedik Hádészba? Tisztában kell lennie, hogy vállalkozása istenkísértő. Ennyire sem lantjában, sem éneke varázserejében nem bízhat, akit anya szült. Érti, hogy a világ alaptörvények mentén üzemel, amelyeket istenek sem képesek megszegni. Nem bátor igazán, de arcátlanul vakmerő! Ha hős lenne, eldobná életét, hogy a túlvilágon egybekeljen Eurüdikével. Esze ágában sincs feláldozni magát, ahogy előtte és utána tengernyi szerelmes. Ha megtenné, egy lenne a csalódott szívek seregében. A sokaság ellenérzést kelt benne. Az ő története példa nélküli, ismételhetetlen. Bebizonyítja a világnak, nevét eltörölhetetlenül bevési az egyetemes mítoszba olyként, aki megcselekedte a lehetetlent. Mert Univerzális Pojáca.
Álmába a Lányarc emlékét viszi. Szeméből borostyánt, arcáról anyajegyet.
Vágyak istene, Szerelem! Hozzád iparkodik élő és élni, születni vágyó.
Taj Mahal
Örök Eurüdikének
tenger kőből a Nőnek faragott
lassan enyésző emléket
Neked ismétlem szóból
mert szép vagy és múlandó
mint e fájó szerelemben én
hála és remény jele fal s torony
metafora mondat s minden kép
a legmagasabbtól elrugaszkodom
az elérhetetlen szó Himalájáról
a végtelenben átkarolj
[1] Karuná (करुणा, szanszkrit): együttérzés
