Kardos Júlia, a keszthelyi rendőrség nyomozója éppen túl van élete ügyén. Boldognak és elégedettnek kellene lennie, mégis az egyik gimnáziumi barátjától kölcsönkapott siófoki luxusapartmanban tölti a napjait, és igyekszik számot vetni a múltjával és még inkább a jelenével. Amikor holttestet találnak a Balatonban, Júlia mindent megtesz, hogy a végére járjon a dolgoknak. Pedig az ügy nem hozzá, hanem egy fiatal rendőrtiszthez kerül, aki először magabiztosan vág bele a nyomozásba, később azonban elbizonytalanodik. Vajon elfogadja Kardos segítségét? Elfogadhatja-e egyáltalán? Mert mi van, ha Júlia esetleg érintett az ügyben? És mi van, ha épp ő a kulcs a megoldáshoz?
Szlavicsek Judit: Hullámsír (részlet)
2019. szeptember 30., hétfő reggel
Felriad.
A borongós idő megmaradt, a víz és az ég szürkéje szinte egybeolvad a horizonton.
Meglepődik, hogy a kanapén ébredt. Aztán lassan emlékezni kezd. Bár ez túl erős megfogalmazás a chardonnay-függöny mögött derengő néhány emlékfoszlányra. Hogy miért chardonnay, maga sem érti. A rizling a megszokott. Néhanapján királyleányka. Esetleg furmint. Ha minden kötél szakadt, akkor cserszegi. Chardonnay soha. De miután vasárnap reggel megérkezett Siófokra, és elment a közeli Lidlbe, hogy feltöltse a sterilen üres lakás hűtőjét, mégis azt vette meg.
Egy egész kartonnyit. Majd miután bepakolt négy zacskó durumlisztes spagettit, kellő mennyiségű üveges bolognai szószt, néhány paradicsomot, tejet, szeletelt toastkenyeret, sonkát, sajtot és egy saját márkás margarint, visszakanyarodott még egy kartonért. Ki tudja, meddig marad itt. Ne kelljen leszaladgálnia.
A bor vásárlása az évek során nem lett különlegesebb feladat a friss tej beszerzésénél. Egyszer egy kollégája, még Pesten, röhögve mesélte egy karácsonyi munkahelyi bulin, hogy ha az ember iszik, jó, ha tart egy macskát. A macskaalom jól kitölti a szatyrot, amelybe az üres üvegeket pakolja, így azok nem csapnak zajt, amikor leviszi a szemetet a lépcsőházban. Arról, hogy a zugivásnak egyéb, szemmel látható jelei is vannak, a borgőzös kolléga nem tett említést. A többiek pedig megtették neki azt a szívességet, hogy ők sem hozták szóba. Júliának nem volt macskája. Akkor még nem. Csak utána lett. Miután Keszthelyre költözött. A fekete perzsát egy menhelyről hozta, csendes volt, odaadó, sárga szeme felizzott, ahányszor csak Júlia megsimogatta. Azóta a magány is könnyebb lett kicsit, és az üres üvegek sem csörögtek annyira.
A macskát persze nem hozhatta magával. Egy full panorámás balatoni apartman nem az a hely, ahová az ember macskával költözik be. Kardos Júlia kollégája, Horváth hadnagy nem örült a felkérésnek, igaz, senki nem kérdezte, mit szól hozzá. A főnöke megkérte, hogy naponta egyszer ugorjon fel, öntsön friss vizet, bontson egy alutasakost, töltse fel a száraztápos edényt, és pucolja ki a macskaalmot. Aztán, amint végzett, töltsön legalább tíz tartalmas percet a macskával: vegye ölbe, simogassa, és megnyugtató hangon beszéljen hozzá. Horváth kínban volt, mert az istennek sem akart eszébe jutni, hogy hívják a főnöke macskáját, de képtelen volt megkérdezni tőle. Majd kísérletezik. Hátha hallgat valamire az a szerencsétlen. Két éve dolgoztak együtt, és a nő ez idő alatt nem beszélt másról a magánéletéből, csakis a macskájáról. Bár jobban figyelt volna!
Júlia felül a kanapén, lefejti magáról a plédet, beletúr a hajába, és valami megmagyarázhatatlan okból érzi, hogy
egyedül van.
A telefonján megnézi az időt: tíz múlt kilenc perccel. A lakás üres. Lassan körbejár a helyiségekben, de a férfinak, aki előző éjjel olyan nagylelkűen kielégítette, hűlt helye.
A hálószobában két dolog emlékeztet arra, hogy tényleg itt járt, és nem csak a nő bortól fűtött álmában szerepelt. A teste lenyomata a franciaágy bal oldalán a moher ágytakarón és az éjjeliszekrény alatti konnektorba dugott telefontöltő. Halványan rémlik, hogy egy sporttáskával érkezett, de mostanra minden eltűnt a lakásból, akárcsak ő.
Júlia csak áll a töltőt bámulva, mintha az bármiről tudhatna, aztán eszébe jut: a Facebookon látta, hogy a férfi nemrég teljesítette a budapesti félmaratont. Tudta, hogy hajdanában is futott, most mégis meglepte a poszt, amint a férfi diadalittasan befut a célba. A képre persze özönlöttek a lájkok meg a szívecskék, Júlia is nyomott rá egy ölelős lájkot, de ugyanazzal a lendülettel ki is törölte. Gyűlölt nyomot hagyni az online felületeken, bár rendszeresen csekkolta az üzenőfalát. Egyszer egy internetes cikkben kukkolónak nevezték az ilyeneket, az ő fajtáját. Emiatt néhány percig csapnivalóan érezte magát, aztán ott folytatta, ahol abbahagyta. Jólesett látnia, hogy másnak legalább van élete.
Arra a meggyőződésre jut, hogy a férfi biztosan futni ment. Az ilyen negyvenes palik el nem eresztenék a fiatalságot, a sport pedig pont azt nyújtja nekik, amire az egójuknak szüksége van: adrenalint, zajos sikert a közösségi médiában és a sérthetetlenség hamis illúzióját.
Felmerül benne, hogy a férfi talán rögtön utána indulni akart Pestre, és már levitte a holmiját a kocsiba. Nyúl a telefonjáért, hogy küldjön neki Messengeren egy üzenetet, aztán félbehagyja a mozdulatot. Mi van, ha megbánta, ami tegnap éjjel történt, és semmiképp sem akart ott lenni, mire Júlia felébred? Annyi minden lehet. Elhatározza, hogy leáll az agyalással. Átmegy a tágas amerikai konyhába, ahonnan ugyanúgy premier plánban látszik a Balaton, mint a nappaliból, és bekapcsolja a kávéfőzőt. Két kávéval, két Advillal és egy gyors zuhannyal később még mindig egyedül van. Aztán – mielőtt alaposabban átgondolhatná és elvethetné a képtelen ötletet – a bőröndjéhez megy, és előkotorja az aljáról a futónadrágot és a softshell dzsekit, amelyet indulás előtt vett az egerszegi Decathlonban. Útban Siófokra eldöntötte, hogy reggelente futni fog a parton. Majd ma elkezdi.
A pszichológus szerint – akit néhány hónapja hirtelen ötlettől vezérelve felkeresett, hogy aztán az első alkalom után többé ne keresse – a sport jótékonyan hat a depresszív állapotokra. Nem, nem depressziós. Ezt a férfi többször is hangsúlyozta. Csak kimerült. Burn out, mondta affektáltan, mintha a hangzatos angol kifejezéstől az ólmos fáradtság és a magányos esti piálások mindjárt kellemesebbnek tűnnének.
Júlia copfba köti a haját, a homlokába húzza a baseballsapkát, beteszi a fülest, a telefonján elindítja a nemes egyszerűséggel Dalok című lejátszási listáját, és vet egy pillantást az előszobatükörbe, hogy megállapítsa, magabiztos, sportos negyvenes nőnek fest-e.
Az eredmény nem egyértelmű.
Meglepi az arcába csapó hideg szél. A part menti sétány kong az ürességtől. Júlia hosszan elnéz mindkét irányba. Ameddig a szem ellát, új apartmanházak pöffeszkednek közvetlenül a part mentén, a tavat bámuló üvegtábláikat sárgára színezi a szürke felhők közül hirtelen előbukkanó nap.
Fogalma sincs, merre induljon. És azt sem tudja, minek. Ha a férfi után ered, bármerre legyen is, esélytelen, hogy utolérje. Úgy dönt, inkább sétál, mint hogy kinevettesse magát. Egy ideig tétován álldogál, átugorja a lejátszási listán Norah Jonest: ezen a reggelen végképp nincs szükség az önsajnálatra. Az éjjel volt egy orgazmusa, és jelenleg a férfit keresi, aki eljuttatta odáig. Ehhez sokkal inkább a Prodigy illik.
Hangosabbra állítja a zenét, és elindul az Ezüstpart szállodasora irányába. Sétatempóban megy, és a megfelelő első mondaton gondolkozik, ha végre megtalálja a férfit.
A motoros a semmiből bukkan fel. Öreg Simson, rajta testes nyugdíjas, hátán keresztbe vetve horgászbotok. Alig fér el Júlia mellett a keskeny aszfaltcsíkon, miközben megelőzi. A zenén átüt a motor rekedt tülkölése, Júlia nagyot ugrik, mert a bottartó táska teteje nyakon vágja. A férfi hátrakapja a fejét, kétségbeesetten kapaszkodik a kormányba, hogy a hirtelen kanyarból újra egyenesbe kerüljön, és nyilvánvalóan kiabál valamit. A nő nem hallja mit, igaz, a szavaknak nincs is jelentősége.
Vesz néhány mély lélegzetet, hogy visszaigazítsa a pulzusát, aztán alig ötven méterrel távolabb egy lezárt vécéépülethez ér. Hiába a luxustársasházak néhány méterrel feljebb, a szocreál betonkocka a Tuto lakattal lezárt vasráccsal időtálló része a látképnek. Alig pillant oda, már tovább is halad. Majd önkéntelenül lassítja a lépteit, és megáll.
Mereven bámulja az aszfaltot, aztán visszafordul, és a szemét végigjártatja a piszkosfehér épületen.
Valami más. Valami van. Ott.
Határozott léptekkel visszamegy, és körbejárja a vizesblokkot. Fellép egy lépcsőfokot a bejáratnál. A vasrács mögött a női mosdó ajtaját nyitva felejtették. Három fehér mosdókagyló ódivatú fajanszlábakon, koszlott cementpadló. Teljesen normális minden.
Aztán, épp amikor a Rolling Stones végez a „Don’t Stop”-pal, és marad néhány másodperc, míg Cecilia Krull negédes hangján belekezd a „My Life Is Going On”-ba, meghallja. Először azt sem tudja, mit. Valami nem olyan, mint szokott. Előkotorja a dzsekije zsebéből a telefonját, és leállítja a zenét.
A nádas felől jön.
A hullámok a nádas előtt. Más a hangjuk. Nem olyan, mint kicsivel arrébb. Máshogy érnek partot, talán azért. Talán az útjukba akad valami. Valami, amit előbb érnek el.
Odamegy, pedig nem akar. Csak viszi a lába, függetlenül attól, ő akarja-e. Aztán már látja. A férfit, aki az éjjel annyit adott neki. A férfit, aki arccal lefelé lebeg a sekély vízben. A hullámok újra és újra a vörös sziklákhoz csapják, a halántékát nézi, amint újra és újra egy hegyes csúcshoz verődik, a húst nézi, ahogy a szétnyílt bőr láthatóvá teszi, a vörösesszőke haját, ami a koponyájához tapad, mint egy túl szoros úszósapka. Aztán megnézi lejjebb is.
A térdig letolt farmert és a hatalmas fekete műfalloszt, ami az ánuszából mered ki.
Figyelmezteti magát, hogy nem hányhat. Ő nem. Hisz rendőr.
Életvédelmi nyomozó.
Nyitókép: Máté Péter
