1999-ben bejárta a világsajtót a hír, hogy Stephen Kinget elütötte egy kisteherautó, és súlyos, életveszélyes sérüléseket szenvedett. Szerencsére felépült, a lábadozása idején pedig megírta, pontosabban befejezte az 1997-ben elkezdett, az írás műhelytitkairól szóló kötetét. A horror mestere közvetlen, humoros és könnyen érthető stílusban mesél arról, milyen is írónak lenni, és tippeket ad, hogyan fogjunk bele a szakmába. Példákon keresztül szemlélteti, hogyan zajlik nála az alkotás folyamata. Emellett olvashatunk hányatott gyerekkoráról, kezdeti visszautasításairól, alkoholproblémáiról, majd a Carrie jelentette áttörésről 1974-ben.
Stephen King: Az írásról - Értekezés a mesterségről (részlet)
MI AZ ÍRÁS?
Természetesen telepátia. Vicces, ha megfeledkezünk erről. Évekig vitatkoztak, hogy ez a jelenség létezik-e vagy sem, J. B. Rhine-hoz hasonló emberek a hajukat tépték, hogy hatásos vizsgálati módszert találjanak ki, amellyel el lehet különíteni a folyamatot, holott egész idő alatt ott volt az orruk előtt, mint Mr. Poe „ellopott levele”. Minden művészet bizonyos mértékben a telepátián alapul, de azt hiszem, ennek az írás a legtisztább példája. Talán előítéleteim vannak, de még ha így volna is, témánk az írás, azért vagyunk itt, hogy gondolkodjunk és beszéljünk róla.
Stephen King a nevem.
Ennek a résznek az első vázlatát 1997 decemberének egyik havas reggelén készítem az íróasztalomnál (amelyik a padlástér teteje alatt áll).
Sok minden jár az eszemben. Vannak köztük aggasztók (romló szem, még el sem kezdtem a karácsonyi bevásárlást, a feleségem éppen egy vírussal küzd), vannak kellemesek (kisebb fiunk váratlanul hazalátogat az egyetemről, egy koncerten Vince Taylor „Brand New Cadillac”-jét játszom a Wallflowers együttessel), de most minden fejre áll. Egy másik helyen vagyok egy alagsorban, ahol lámpák ragyognak, és élesek a képek. Évekkel ezelőtt építettem magamnak. Ez egy kilátó. Tudom, kicsit különös, némiképp ellentmondásos, hogy egy pincéből lásson messzire az ember, de nálam így működik a dolog. Ha ön épít magának kilátót, kialakíthatja egy fa csúcsán, egy felhőkarcoló tetején vagy akár a Grand Canyon szélén. Ez az ön kis piros kocsija, ahogy Robert McCammon írja egyik regényében.
Úgy terveztem, hogy ezt a könyvet 2000 nyarán vagy kora őszén jelentetem meg. Ha a dolgok rendjén mennek, akkor ön valahol mögöttem halad az idő sodrában... de igen valószínű, hogy a kilátóban van, és veszi telepatikus üzenetemet. Nem mintha ott kellene tartózkodnia; a könyvek egyedülálló, hordozható varázseszközök. Én rendszerint éppen hallgatok egyet, amikor a kocsiban ülök (mindig a teljes változatot; a rövidített hangoskönyvek pokoliak), és akárhova megyek, mindig magammal viszek egyet.
Az ember sose tudhatja, mikor van szüksége egy vészkijáratra:
kilométeres sorban az autópálya-kapunál, azokban a tizenöt percekben, amelyeket valami unalmas egyetemi épület előcsarnokában tölt az ember, miközben az indexet aláíró tanárra vár (akivel éreztetni kell, hogy öngyilkosok leszünk, ha megbuktat), a repülőtér várócsarnokában, mosodában egy esős délutánon, és ami a legborzasztóbb, egy orvosi rendelőben, amikor késik a fickó, és félórát kell várni, hogy jól megnyomorgassanak. Ilyenkor egy könyv életfontosságú. Ha a purgatóriumban kell időznöm, amíg eldől, ide vagy oda kerülök-e, azt hiszem, ott se lesz semmi bajom, amennyiben van kölcsönkönyvtár (amelyben valószínűleg nem lesz más, mint Danielle Steel- és motivációs könyvek – haha, de vicces formában vagy ma, Steve).
Így hát olvasok, ahol csak tudok, de a kedvenc helyem, és valószínűleg az öné is, egy olyan hely, ahol jó a világítás és a légkör.
Az én kedvenc helyem a dolgozószobám kék széke. Az öné talán egy lóca a verandán, egy hintaszék a konyhában, vagy éppen az ágyban könyököl. Ágyban olvasni maga a mennyország, feltéve persze, hogy kellően meg vannak világítva a lapok, és nem fenyegeti az a veszély, hogy a könyvre borítja a kávéját vagy a konyakját. Tegyük föl, a kedvenc vevőhelyén van, én pedig a kedvenc sugárzóhelyemen. Adjuk hát elő mindennapos szellemi gyakorlatunkat, amellyel nem csupán a távolságot, de az időt is le kell győznünk, bár ez nem jelent valódi gondot: ha még mindig olvasunk Dickenst, Shakespeare-t és (néhány jegyzettel megtámogatva) Hérodotoszt, akkor könnyű lesz áthidalni az 1997-et 2000-től elválasztó hasadékot. Íme, máris működik a telepátia! Észre fogja venni, hogy semmit sem húzok elő az ingem ujjából, és a szám meg sem mozdul. Nagy valószínűséggel az öné sem.
Nézze hát: itt egy asztal, vörös terítővel takarva. Rajta egy kisebb akvárium méretű ketrec. A ketrecben egy rózsaszín orrú, vörös szemű fehér nyúl. Mellső mancsai között sárgarépát tart, és elégedetten rágcsálja. A hátán világosan látható egy kék tintával írott 8-as szám.
Ugyanazt látjuk?
Ebben csak akkor lehetünk minden kétséget kizáróan biztosak, ha összejövünk, és összevetjük megfigyeléseinket, de én azt hiszem, ez a helyzet. Természetesen lehetnek eltérések: némely médium paprikavörös terítőt lát majd, mások skarlátszínűt, míg mások ezektől is eltérő árnyalatokat. (A színvak médiumoknak a terítő olyan szürke lesz, mint a cigarettahamu.) Egyesek madeirázott szegélyű terítőt látnak, mások simát. Díszítő kedvű lelkek adhatnak hozzá némi csipkét, és láss csodát: az én terítőm az ön terítője is!
Hasonlóképpen a ketrec is tágas teret hagy az egyéni értelmezésnek. Egyrészt, mert csak képzet társításokkal írható le, ami kizárólag akkor működik, ha ön és én hasonló szemmel látjuk a világot és mérlegeljük a dolgokat. A képzettársítások esetében könnyű felületesnek lenni, de a másik lehetőség az a fajta finnyás szőrszálhasogatás, amely minden örömet elvesz az írásból. Mert mi van, ha azt mondom: „az asztalon egy három láb hat hüvelyk hosszú ketrec áll, a szélessége két láb, a magassága tizennégy hüvelyk”?
Ez nem próza, ez használati utasítás.
Valamint a bekezdés nem közli, hogy miféle anyagból is készült ez a ketrec – drótháló, vasrács, üveg? –, de fontos ez? Mindnyájunk számára világos, hogy a ketrec olyan eszköz, amelybe be lehet látni; ami ezen túl van, nem számít. A legérdekesebb itt még csak nem is a répát rágcsáló nyuszi a ketrecben, hanem a hátára írt szám. Nem hatos, nem négyes, nem tizenkilenc egész öt tized. Egy nyolcas. Ezt látjuk, méghozzá mindnyájan. Nem mondtam önnek. Nem kérdezte. Ki sem nyitottam a számat, ahogy ön sem. Még csak nem is ugyanabban az évben vagyunk, nemhogy egy szobában… azt leszámítva, hogy mégis együtt vagyunk. Egymás közelében.
Az elménkben találkozunk.
Küldök önnek egy asztalt, amelyik vörös terítővel van letakarva, egy ketrecet, egy nyulat és egy kék tintával írt nyolcas számot. Ön vesz mindent, különösen azt a kék nyolcast. Telepátia volt. Nem az üveghegyeken túli mese; igazi telepátia. Nem fogom sokáig részletezni, de mielőtt továbbmennénk, meg kell értenie, hogy nem akarom becsapni, mert ez fontos.
Közeledhet az íráshoz idegesen, izgalommal, reménykedve, akár kétségbeesetten is – azzal az érzéssel, hogy sohasem lesz képes tökéletesen rögzíteni a papíron azt, ami az eszében és szívében van.
Közeledhet ehhez a művelethez ökölbe szorított kézzel, összehúzott szemmel, készen rá, hogy mindenkit seggbe rúgjon és torkon ragadjon.
Közeledhet azért, mert el akar venni egy lányt, vagy megakarja változtatni a világot. Bárhogy közeledhet, csak könnyedén nem. Hadd mondjam ki még egyszer: nem szabad félvállról közelíteni az üres laphoz.
Nem azt mondom, hogy mély tisztelettel, kérdezősködés nélkül; nem is azt, hogy politikailag korrekten, vagy humorérzékét félretéve (reméljük, Isten adott önnek humorérzéket). Ez nem népszerűségi verseny, nem erkölcsi olimpia és nem templom. De a fenébe is, írn nem ugyanaz, mint kocsit mosni vagy sminkelni. Ha komolyan veszi, akkor tárgyalhatunk. Ha nem tudja, vagy nem akarja, akkor ideje, hogy becsukja ezt a könyvet, és olvasás helyett csináljon valami mást.
Talán mossa le a kocsiját.
