A lelencházban színes golyókkal döntenek a gyerekek sorsáról

London, 1754. Hat évvel azután, hogy törvénytelen gyermekét, Clarát megszülte és a lelencházban hagyta, Bess Bright visszamegy lányáért, akit nem is ismer. Attól tart, hogy Clara nem is élte túl a csecsemőkort, de kiderül, hogy a kislányt valaki már örökbe is fogadta. Bessnek tótágast áll az élete, miközben igyekszik kideríteni, hogy ki fogadta örökbe Clarát - és miért.

Stacey Halls
A lelenc
Ford.: Simonyi Ágnes, 21. Század Kiadó, 2021, 318 oldal
-

Bess szállásától nem messze, London külterületén él egy fiatal özvegy, aki már egy évtizede nem hagyta el az otthonául szolgáló nagy, komor házat. Orvos barátja - aki a lelencházban dolgozik - rábeszéli, fogadjon pesztrát a lánya mellé. Az özvegy azonban nem biztos benne, hogy jó ötlet beengedni egy idegent az életébe. A múlt fenyegető árnyai azzal riogatják, hogy feldúlják gondosan elrendezett világát.

Stacey Halls: A lelenc (részlet)  

Kicsiny menetünk felment a borvörös szőnyeggel borított lépcsőn, és egy magas mennyezetű helyiségbe jutott. Egyszerre csak egy szoknya és egy bebugyolált csecsemő fért be az ajtón, így felsorakoztunk odakint, akár hölgyek a bálban. Az előttem álló nőnek barna bőre volt és a főkötője alatt fekete haj göndörödött. A kisbabája nyugtalan volt, többet sírt, mint a többiek, őt pedig, ahogy ringatta, ugyanolyan gyakorlatlanság lengte körül, mint valamennyiünket.

Azon tűnődtem, vajon hánynak lehet anyja, aki megmutatta neki, hogyan kell pólyázni és szoptatni.

Én vagy ötvenszer gondoltam a sajátomra aznap, többször, mint az elmúlt évben összesen. Régebben még éreztem őt a padlódeszkák nyikordulásában és az ágy melegében, de most már nem.

A terem falát, ahová beléptünk, zöld tapéta borította és a mennyezet alatt elegáns fehér gipszcsík szegélyezte. A kandallóban nem égett tűz, de a helyiség meleg volt és világos, a falakon arany keretbe foglalt képek és ragyogó fényt árasztó lámpások függtek. A mennyezet közepén egy csillár remegett. Ez volt a legszebb szoba, amelyben valaha álltam, és tele volt emberekkel. Azt hittem, csak magunk leszünk, legfeljebb még egy csapat dajka, akik elviszik az ott maradó babákat, de vagy húszan sorakoztak a falak mentén – többségükben nők, de biztosan nem dajkák –, akik legyezték magukat és kíváncsian mosolyogtak. Elegáns ruháikban érdekes látványt nyújtottak, és nagy érdeklődéssel figyeltek bennünket. Mintha a falakat díszítő festményekről léptek volna le: nyakukon ékszerek csillogtak, és abroncsos szoknyáik olyan élénk színekben játszottak, akár a tulipánok. Magasra feltűzött hajukat rizspor tette hamvassá. Néhány ezüstcsatos ruházatú, potrohos férfi is álldogált köztük – nem olyanok, mint Abe a lovak zabostarisznyájára emlékeztető, seszínű kabátjában. A férfiak szigorúbbnak tűntek, néhányan a mulatt lányt mustrálták, mintha eladó portéka volna. Kis poharakat tartottak a kezükben, én pedig ráébredtem, hogy számukra ez itt társasági összejövetel.

Még mindig véreztem. Clara pirkadat előtt született, és minden porcikám sajgott.

Még egy napja sem voltam az édesanyja, mégis olyan jól ismertem már, akár saját magamat:

az illatát, a halk szívverését, amely már bennem is dobogott. Már azelőtt, hogy vörösen és nyivákolva kihúzták belőlem, tudtam, milyen érzés lesz megfogni és milyen súllyal nehezedik majd a karomra. Reméltem, hogy befogadják, és reméltem, hogy nem. Abe barázdált arcára gondoltam, ahogy lesütött szemmel, kérges kezével tartotta nekem az ajtót. Ő volt a szobában az egyetlen apa. A többi lány nagy része egyedül jött, néhányan azonban magukkal hozták a barátnőjüket, a nővérüket, az édesanyjukat, akik boldogtalanul meredtek maguk elé. Abe nem nézett a szemembe, és nem beszélt sokat lassú, szomorú sétánk alatt a Black and White Courttól, ahol London központjában laktunk, de a jelenléte felért egy vállamra tett kézzel. Amikor odahaza a kabátjáért nyúlt és azt mondta, ideje indulnunk, kis híján sírva fakadtam a megkönnyebbüléstől; nem gondoltam, hogy elkísér.

A helyiség hirtelen elcsöndesedett, amikor a nagy kandalló előtt álló férfiak egyike beszélni kezdett. A hangja telten zengett, és olyan mély volt, mint a süppedős szőnyegek. A csillárt bámultam, mialatt elmagyarázta, hogyan zajlik a sorshúzás:

a fehér golyó azt jelzi, hogy befogadják a gyermeket,

a fekete azt, hogy nem, a piros pedig azt, várnunk kell, hátha valamelyik befogadott gyermek nem felel meg az orvosi vizsgálaton. Az odafigyelés minden energiámat felemésztette.

– Húsz fehér golyó van – folytatta a férfi –, öt piros és tíz fekete.

Megemeltem Clarát a mellemen. A falak mentén álldogáló emberek most még merészebben bámultak bennünket, azt latolgatva, hogy melyikünk lesz szerencsés, és melyikünk esélyes arra, hogy a kisbabáját az utcán hagyja meghalni. Ki közöttünk az, akinek nincs férje. Melyikünk szajha. Az egyik dajka elindult körbe a szobában, és egyenként elénk tartott egy vászonzsákot, abból kellett kivennünk a golyót. Mire hozzám ért, a szívem úgy dübörgött a mellkasomban, mintha csizmák taposták volna, de álltam közömbös tekintetét, miközben Clarát áttettem a másik karomba, hogy bele tudjak nyúlni a zsákba. A golyók simák és hűvösek voltak, akár a tojások. Egyiket a markomba szorítottam, így próbálva kitapintani a színét. A dajka türelmetlenül rázogatta a zsákot, nekem pedig valami azt súgta, hogy engedjem el a golyót és egy másikat vegyek ki, hát így tettem.

– Kik azok az emberek, akik minket néznek? – kérdeztem az asszonytól.

– Meghívták őket – hangzott unott válasza. 

Megmarkoltam egy másik golyót, majd elengedtem, és ő újból megrázta a zsákot.

– Mi célból? – kérdeztem halkan, tudva, hogy sok szempár szegeződik rám. 

Az ő fiaikra és lányaikra gondoltam, akik a Belgravia és Mayfair negyedben álló előkelő házaikban meleg takarók alatt, megfésülve, megmosdatva és tejjel jóllakottan fekszenek az ágyukban. Talán a mi nehéz helyzetünktől meghatva, lefekvés előtt bemennek a gyerekszobába, és röpke csókot nyomnak az alvó arcocskákra. Az egyik nő mereven bámult, mintha belém akarta volna szuggerálni, milyen színű golyót húzzak. Nagydarab teremtés volt, és egyik kezében legyezőt, a másikban kis poharat tartott. Hajába kék tollat tűzött.

– Ők a támogatóink. 

A dajka mindössze ennyit válaszolt, én pedig, érezve, hogy nem tehetek fel több kérdést, és tudva, hogy választanom kell egy golyót, tenyeremen mérlegelve egy másik mellett döntöttem. Kivettem, és a terem elcsendesedett.

A golyó piros volt. Várnom kellett volna még.

A dajka továbblépett a következő nőhöz. A többiek, szájukat feszes, ideges vonallá összeszorítva, igyekeztek kitalálni, miket húztak már ki és mik maradtak. A kapuban közölték velünk, hogy a csecsemőink két hónaposnál nem lehetnek idősebbek és egészségesnek kell lenniük. Sok baba beteges külsejű, éhes kis jószág volt, akiket az anyjuk megpróbált szoptatni. Némelyik legalább hat hónapos lehetett, és olyan szorosan be voltak pólyázva – hátha úgy kisebbnek látszanak –, hogy panaszosan fel-felsírtak. Clara volt mind közül a legapróbb és a legfiatalabb. Szemét ideérkezésünk óta csukva tartotta. Ha ezek voltak a legutolsó velem töltött pillanatai, nem tudott róla. Semmi egyebet nem akartam, csupán mellé kucorodni az ágyban, mint egy macska, és elaludni, azután majd a jövő hónapban visszajönni. Abe néma szégyenkezésére gondoltam. Szobáinkat a Black and White Courton ez sűrűn átitatta; bemocskolt, akár a szénfüst, és elkorhasztotta a gerendákat. Arra gondoltam, magammal viszem Clarát Billingsgate-be a halpiacra, felültetem apám standjára, és olyan lesz, mint egy hajó miniatűr orrszobra. Tengeren talált sellő, közszemlére téve Abraham Bright garnélarákárus standján. Kis ideig elábrándoztam, hogy magammal viszem munkába, s mialatt árulok, rákötöm a mellemre, hogy a kezemmel szabadon ki tudjam merni a garnélarákot a fejemen egyensúlyozott kalap formájú kosárból. Láttam utcai árusokat a mellükre szíjazott csecsemőjükkel, de mi történik akkor, amikor már nem akkorkák, mint egy cipó? Amikor már kövér kis jószágokká cseperednek, akiknek öklük, lábuk és üres, éhes szájuk van?

Egy, markában fekete golyót szorongató nő jajgatni kezdett. A gyermeke arca és az övé mint két egyforma, kétségbeesést tükröző, boldogtalan maszk.

– Nem tudom magamnál tartani – zokogta. – Be kell venniük, kérem! – Mialatt a gondozók nyugtatgatták, és mi, többiek – hogy segítsünk megőrizni a méltóságát – elfordítottuk a fejünket, akkorát ásítottam, hogy azt hittem, szétreped az arcom. Nem aludtam többet egy óránál tegnap éjszaka óta, amikor Clara megindult. Ma reggel Ned leült a babával a kandalló elé, hogy kicsit lehunyhassam a szemem, de olyan nagy fájdalmaim voltak, hogy nem tudtam aludni. Még most is sajgott mindenem, és reggel dolgoznom kellett. Nem sétálhattam haza este Clarával a karomban. Képtelenség lett volna. Viszont valamelyik küszöbön sem hagyhattam ott a patkányok zsákmányául. Kislánykoromban láttam egy trágyakupac tetején fekvő halott csecsemőt az út szélén, és hónapokig álmodtam róla.

A helyiség nagyon világos volt, én pedig nagyon fáradt, és egyszer csak arra eszméltem, hogy átvezetnek egy kis oldalszobába, majd felszólítanak, hogy üljek le, és várjak. Abe is bejött velem, és becsukta maga után az ajtót, kizárva ezzel a zokogó hangokat és a sherryspoharak csilingelésének zaját. Azt kívántam, bár ihatnék egy csésze meleg tejet vagy egy kis sört; nem tudtam, miként maradhatnék ébren.

Hirtelen felbukkant a semmiből egy dajka, és kivette Clarát a karomból, de én még nem voltam erre felkészülve,

túl hamar, túl hirtelen jött.

Közölte, hogy mégis van számára hely, mert az egyik nő egy minimum hat hónapos csecsemőt hozott, ami már túlságosan idős kor, és azt hitte, hogy nem tudnak megkülönböztetni egy két hónapos babát egy hat hónapostól? Az asszonyra és a gyermekére gondoltam, és szórakozottan azon tűnődtem, mi lesz velük, de azután elhessegettem a gondolatot. A dajka fodros főkötője ismét eltűnt az ajtónyílásban, és én kábulatomban olyan könnyűnek éreztem magam így, hogy nem tartottam Clarát a karomban, hogy akár egy fuvallat is ledönthetett volna a lábamról.

– Még egynapos sincs – kiáltottam a dajka után, de ő már elment. Hallottam, ahogy Abe megmoccan és megnyikordul a padló.

Most egy férfi ült előttem, és kövér lúdtollal írt valamit egy cédulára, én pedig erőlködtem, hogy nyitva tudjam tartani a szememet és a fülemet, mert beszélt hozzám.

– Az orvos megvizsgálja, nincs-e jele nála betegségnek…

Keservesen kinyitottam a számat.

– Ma reggel negyed ötkor született.

– …Ha gyenge egészség jeleit mutatja, nem vesszük be. A vizsgálat kideríti, nincs-e nemi betegsége, görvélykórja, azaz nem duzzadtak-e a nyirokmirigyei, nincs-e leprája vagy más fertőzése.

Kukán hallgatva ültem.

– Óhajt valamilyen emléktárgyat hagyni a feljegyzés mellé? – A hivatalnok végre rám nézett, sötét, komoly pillantású szeme ellentétben állt a fejéből meglehetősen komikus módon kisarjadó szemöldökével. 

Emléktárgy: igen. Erre felkészültem, hallottam ugyanis, hogy a babákat az anya által otthagyott azonosítók alapján tartják nyilván. Kihalásztam a zsebemből az enyémet, és letettem kettőnk közé a polírozott asztalra. A bátyám, Ned mesélt a lelencházról – a nem kívánt kisbabák számára a város szélén épített jótékonysági intézményről. Ismert egy lányt, aki, amikor bevitte oda a gyermekét, levágott egy négyszögletes darabot a ruhájából, és ott hagyta vele. 

– És ha az ember nem hagy semmit, és visszajön? – kérdeztem. –

Akkor lehet, hogy rossz gyereket kap vissza?

– A hivatalnok elmosolyodott, és közölte, hogy előfordulhat, de engem kirázott a gondolattól a hideg. Elképzeltem egy szobát, benne magasra tornyozott halomban az emléktárgyak, és a tetejére odahajítva az enyém. A férfi a mutató- és a hüvelykujja közé fogta, és szemöldökét ráncolva vizsgálgatta.

– Ez egy bálnacsontból készített szív. Pontosabban fél szív. A másik fele az édesapjánál van. – Dühösen elvörösödtem, a fülem skarlátvörösre gyúlt, mert tudtam, hogy Abe még mindig ott áll mögöttem szótlanul. Volt egy szék az enyém mellett, de nem ült le rá. Mindeddig mit sem tudott az emléktárgyról. Az egykoronás méretű, egyik oldalán sima, a másikon csipkézett holminak a jobb oldali fele volt nálam. Egy B betű volt belevésve, alatta pedig durvább vésettel egy C: Bess és Clara monogramja.

– Mire fogja használni? – tudakoltam.

– Feljegyzés készül róla, arra az esetre, ha mégis igényt tartana a kislányra. 627-es számmal fog bekerülni a főkönyvbe, mellé a mai dátum és az emléktárgy leírása. 

Belemártotta a tollat a tintába, és írni kezdett.

– Úgy írja le, hogy fél szív, ugye? – kérdeztem. Néztem, ahogyan a szavak kiáradtak a lúdtollából, de nem értettem őket. – Hátha van egy egész is, és nehogy összekeveredjenek.

– Fél szívként fogom leírni – felelte a férfi egészen kedvesen.

Továbbra sem tudtam, hol van a kisbabám, és azt sem, hogy fogom-e még látni, mielőtt elmegyek. De féltem megkérdezni.

– Érte fogok jönni, amikor idősebb lesz – jelentettem ki, mert hangosan kimondva igaznak hangzott. Mögöttem Abe felszisszent és a padlódeszkák megreccsentek. Erről még nem beszéltünk, de biztos voltam benne. Megigazítottam a szoknyámat. Sár- és esőcsíkok éktelenkedtek rajta – a nagymosás napján halvány ónszínű volt, mint az osztriga héja, a hónap többi napján piszkosszürke, akár egy macskaköves utca.

Az ajtóban megjelent a dajka, és bólintott. A karja üres volt.

– Felvételre alkalmas.

– A neve Clara – mondtam, és éreztem, hogy eláraszt a megkönnyebbülés.

Néhány hónappal ezelőtt, amikor a hasam még kicsi volt, a Szent Pál-székesegyházat övező előkelőbb utcák egyikén, ahol az emeletes házak az égig nyúlnak és helyért lökdösődnek a nyomdákkal és a könyvkereskedőkkel, láttam egy mélykék ruhába öltözött, elegáns nőt, aki ékszerként ragyogott. Fényes, szőke haja volt, és egyik dundi, rózsaszín kezével egy ugyanolyan szőke fürtös gyermek kezecskéjét fogta. Néztem, ahogy a kislány ráncigálta az édesanyját, az asszony pedig megállt és lehajolt, nem törődve azzal, hogy szoknyája a földet súrolja, és fülét a kicsi ajkához tartotta. Egyszer csak széles mosoly terült el az arcán. „Clara, te nagyon vicces vagy!”, mondta, és ismét kézen fogta a lányát. Amikor elhaladtak mellettem, megsimogattam növekvő hasamat, és elhatároztam, hogy ha lányom lesz, Clarának fogom nevezni, mert akkor egészen kicsit olyan leszek, mint az az asszony.

– Ha eljön az ideje, meg lesz keresztelve, és új nevet kap – közölte a férfi szenvtelenül.

Tehát csak számomra lesz Clara, más számára nem. Még a saját maga számára sem. Merev háttal ültem, és hol összeszorítottam, hol kiengedtem az öklömet.

– De ha más neve lesz, honnan fogják tudni, melyikük ő, amikor érte jövök?

– Valamennyi csecsemő csuklójára ráerősítünk érkezésekor egy ólomlapot, amelyen szerepel a nyilvántartásban szereplő azonosítószáma.

– 627. Megjegyzem.

Szemügyre vett, és a szemöldöke zord ráncba szaladt.

– Ha megváltoznak a körülményei, és valóban jelentkezik a gyermekéért, ki kell fizetnie a gondozása díját.

Nyeltem egyet.

– Az mit jelent?

– A költségeket, amelyeket a menhely visel az ellátása idején.

Bólintottam. Fogalmam sem volt, miféle költség lehet ez, de úgy véltem, hogy nem kérdezhetem meg. Vártam. A tollhegy sercegett és a szobában valahol egy óra ketyegett türelmesen. A tintának ugyanolyan színe volt, mint az esti égboltnak a férfi háta mögött lévő ablakban; a függönyöket nem húzták be. A tollszár úgy táncolt, mint valami különös, egzotikus lény. Eszembe jutott a testes nő odakint, hajában a kék tollal, és az, ahogyan bámult.

– Az emberek a teremben – szólaltam meg. – Ők kik?

A férfi fel sem pillantva válaszolt:

– Az igazgatótanácsi tagok feleségei és az ismerőseik. A tombolaestek pénzt szereznek az intézménynek.

– De muszáj megnézniük a beadandó kisbabákat? – firtattam. 

Tudtam, hogy a hangnemem itt nem megfelelő; ki is váltott a hivatalnokból egy sóhajt.

– A nőket nagyon meghatja. És minél meghatottabbak, annál többet adományoznak. 

Néztem, ahogy a papír végére ért, és cikornyásan aláírta. Hátradőlt, hogy hagyja megszáradni.

– Mi fog történni vele, amikor elmegyek?

– Az újonnan felvett gyermekeket dajkaságba adjuk vidékre, ott fognak élni. Ötéves koruk körül térnek vissza a városba, és a lelencházban laknak, amíg készen nem állnak arra, hogy dolgozzanak.

– Mit dolgoznak?

– A lányokat szolgálói munkára készítjük fel, és megtanítjuk őket kötni, fonni és ruhát foltozni – olyan házimunkákra, amelyek vonzóvá teszi őket a munkaadók szemében. A fiúk a kötélverő üzemekben dolgoznak, halászhálókat és zsinegeket készítenek, így készülnek fel a tengerészéletre.

– Clara hová fog kerülni? Melyik vidékre?

– Az attól függ, hol van számára hely. Lehet, hogy közel lesz, például a Hackney kerületben, de az is lehet, hogy messze, például Berkshire-ben. Nem áll jogunkban elárulni, hol kap elhelyezést.

– Elköszönhetek tőle?

A hivatalnok ráhajtogatta a papírt a bálnacsont szívre, de nem pecsételte le.

– Legjobb elkerülni a szentimentalizmust.

Jó estét, kisasszony, és önnek is, uram.

Abe odalépett hozzám, és felsegített a székről.

Hírlevél feliratkozás
Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

Csányi Vilmos szerint az internet kiváló dolog, de lehet, hogy az emberiség még nem eléggé érett rá

Csányi Vilmos etológusnak pár hete jelent meg Drága barátaim, kedves majmok! – Emberi és állati egypercesek című kötete, amelyben szót ejt a vírusjárvánnyal kapcsolatos hiedelmekről éppúgy, mint emberi rítusokról és evolúciós bolondságokról. Olvass bele!

...
Beleolvasó

A manhattani pornómozi gépészének filmjei a teljes filmipart felforgatják

1977 nyara. A manhattani pornómozi gépésze titokzatos csomagot talál az ajtaja előtt. Olvass bele Lichter Péter Kubrick-akció című regényébe!

...
Beleolvasó

A Nobel-díjas Mario Vargas Llosa megírta a guatemalai katonai puccs ördögi részleteit

A Nobel-díjas Mario Vargas Llosa új regénye, a Vad idők megmutatja, hogyan döntötték meg Guatemalában 1954-ben az Egyesült Államok segítségével a megválasztott kormányt? Olvass bele!

SZÓRAKOZÁS
...
Szórakozás

A Kiváló dolgozók szembesít minket a gondoskodás valódi arcával 

A gondoskodás szó hallatán csupa kellemes, szeretetteljes, melegséget árasztó érzés juthat eszünkbe és ennek talán így is kellene lennie, ha minden rendben volna. Boross Martin, az Örkény Színház színészei és tíz szociális szférában dolgozó szakember viszont nem hagyja, hogy homokba dugjuk a fejünket.

...
Szórakozás

Három nő és a 90-es évek legbrutálisabb maffiája

Három nő, három megrázó monológ, amik egymás váltva mesélnek arról a dunaszerdahelyi időszakról a kilencvenes években, amikor a maffia uralta a várost és a környéket. 

...
Szórakozás

Gimesi Dóra hőse legszívesebben egy kis tengeri uborka lenne az akvárium fenekén

Greta Thunberg svéd aktivista élete ihlette Gimesi Dóra darabját, az Emma csöndjét, amely fantasztikus elemekkel, csodálatos bábokkal egyszerre mesél a társas magányról, a környezetvédelemről, az ember és természet közötti harmóniáról. 

...
Szórakozás

Háy Jánosnál egyáltalán nem fontos, mire gondolt a költő

A Katona József Színház Háy János szövegeiből készítette el Kocsis Gergely főszereplésével, Tárnoki Márk rendezésében a Szavalóverseny című műsorát, ami klasszikus értelemben nem előadás, de apránként adagolva vicces és okos is.

...
Szórakozás

A Mákkirályfi után elgondolkodsz, neked melyik szered világítana ilyen szép zölden

A szerhasználat és a függőség kérdéseit járja körül a pécsi Escargo Hajója preventív darabja, ami 11-17 éves kamaszokhoz szól. A randizás feszültségei, a humorba csomagolt hiányok mindennapos helyzetei között a Mákkirályfi minimalista eszközökkel, ötletesen mutatja be a függőség ezer arcát és alattomosságát. 

...
Szórakozás

A Természetes fény lassú és sötét, mint a háború

A Berlinalén Ezüst Medvét kapott Nagy Dénes első nagyjátékfilmje, amit Závada Pál Természetes fény című regényéből forgatott.

...

A mansfieldi kastélyban Austen nem félt egy unortodox hősnőt a középpontba tenni [Az Austen-projekt]

...

Knausgård, Sally Rooney és A Zöld Lovag [10 perc Könyves]

...

Hitler, a Harcom, Knausgård és a fordítás (Beszélgetés Patat Bence fordítóval)

...

Az Értelem és érzelem az ellentétek regénye [Az Austen-projekt]

Még több olvasnivaló
...
Kritika

Az Afázia rendhagyó sci-fi az emberiség és a magyarok jövőjéről

Baráth Katalin a Dávid Veron-sorozat sikerei után 2016-ban thrillerrel jelentkezett, majd öt évvel később nyelvészeti sci-fit írt Afázia címmel. A lakhatatlan Földet elhagyó űrmagyarok (moyerek) legfőbb kincse a megőrzött beszédképesség a hálón függő, valamint a csak képekben kommunikáló népek között. Ez a nyelv azonban fegyver és drog is, mellyel vissza is élnek az űrháborúban. 

...
Kritika

Az egykori 56-os menekült a gazdasági csodát kóstolgató NSZK-ban nyomoz

Immár a negyedik regényben tér vissza Csabai László hőse: Szindbád ezúttal a Nyugat-Németországban nyomoz, a múlt azonban nemcsak az útjába vetődő németeket éri utol, hanem a főfelügyelőt is.

...
Kritika

Kőhalmi élvezi a klímakatasztrófát

Egy maciméz a főszereplője Kőhalmi Zoltán második regényének, Az utolsó 450 évnek. A vad, sőt bátor ötletből egy nagyon szórakoztató sci-fi bontakozik ki, ami csak azért nem nevezhető disztópiának, mert simán alakulhat így a klímakatasztrófa. Szekunder szégyenérzet: azon nevetünk, hogy tönkretesszük a bolygónkat. A hét könyve okos és vicces sci-fi, ami hibái ellenére óriási vállalás volt.

...
Nagy

Anyák és felnőtt gyermekek a közelmúlt legizgalmasabb európai regényeiben

Kreatív Európa című új sorozatunkban az európai kortárs irodalom remekeiből válogatunk, hogy bemutassuk, hányféle értékes hang szólalt meg könyvről könyvre az elmúlt években.

...
Nagy

Háy János: Az ábrázolt sorsok igazságát kell képviselni

Háy János új regénye, a Mamikám egy magányos, idős néni és egy fiatal cigány nő barátságának történetén keresztül beszél a mai magyar vidékről, az előítéletekről és a kitörési pontok hiányáról. Háy Jánossal a könyv szellemi és érzelmi tétjeiről, szociográfiai hátteréről és nyelvezetéről beszélgettünk. Interjú.

...
Nagy

Lem imádta az édességet, de az internetről megvolt a véleménye

Születésének 100. évfordulója alkalmából összegyűjtöttünk Stanislaw Lemről olyan érdekességeket, amelyek mentén az életútja és a munkássága előtt is tiszteleghetünk.