Shannon Chakraborty új fantasyjének főhőse, Amína asz-Sziráfi az Indiai-óceán hírhedt kalózaként túlélt ármánykodó zsiványokat, bosszúszomjas kalmárhercegeket, számos férjet és még egy démont is, hogy most visszavonultan élhessen anyaként a családjával, mentesen mindentől, aminek akár a leghalványabb köze lehet a természetfölöttihez.
Amikor azonban egy olyan munkát ajánlanak neki, melyre egyetlen rabló sem mondhat nemet, Amína lelkesen tér vissza egykori életéhez régi legénységével. Egy eltűnt lányt kell megtalálniuk, cserébe pedig akkora gazdagságra tehet szert, hogy egyszer s mindenkorra biztosíthatja vele családja jövőjét. Ám minél mélyebbre ássa magát, annál világosabban látszik, hogy jóval több van ebben a munkában és a lány eltűnése mögött, mint amennyit elárultak neki.
Shannon Chakraborty, a Dévábád-trilógia szerzője tengereken játszódó, varázslatokkal és veszedelmekkel teli új regényében kalózokról és bűbájosokról, titkos és tiltott ereklyékről és ősi rejtélyekről mesél. A történetben egy nő eltökélt célja, hogy megragadja az utolsó lehetőséget a dicsőségre, és saját maga írja meg a legendáját.
Shannon Chakraborty: Amína asz-Sziráfi kalandjai (részlet)
Isten a tanúm, az egész soha nem történt volna meg, ha nincs az a két bolond Szalálában. Ők ketten meg a térképük.
Tessék? Mi az, hogy „egy történetet nem így kell kezdeni”? Életrajzzal? Életrajzot akarsz? Hát mit gondolsz, kinek a krónikáját hallgatod, talán a mekkai nagymuftiét? Az én népem nem lelkesedik úgy a származási kérdésekért, mint a tiéd. Még csak igazi Sziráfik sem vagyunk.
Az apám apja – egy ománi árva, aki kalóznak állt – egyszerűen felvette a nevet, mert tetszett neki.
Neked talán nem?
Hol is tartottam? A bolondoknál meg a térképüknél. Tudom én, tudom jól, hogy a kincskeresés izgalmasnak hangzik. Elvégre elveszett városok romjaira építjük az otthonunkat, és elfeledett királyok vízbe merült palotái fölött hajózunk. Mindenki hallott már történetet arról, hogy ez vagy az hogyan talált egy korsót tele szászánida érmékkel, amikor a földjén szántott, mindenki találkozott már gyöngyhalásszal, aki smaragdhalmokat látott csillogni a tenger fenekén. Azt mesélték, Egyiptomban annyira népszerű a kincskeresés, hogy a kincsvadászoknak céheik is vannak, és mindegyik őrizgeti a maga titkait… Habár aki megfizeti az árát, annak talán akad valaki, aki hajlandó tanácsokat adni. Még akár térképet is felkínálhatnak! Olyan nagy vagyonhoz vezető útmutatót, hogy még elképzelni is nehéz.
Térképeket egészen könnyen lehet hamisítani – ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni. Még azt is elmondom, hogyan csinálják: csak egy kis darab pergamen és némi idő kell hozzá. Folyadékkal kezelik, hogy sötétebb legyen és besárguljon, de az ilyen folyadékok többségéhez sajnálatos módon vizeletre van szükség, a legjobb pedig a denevér epéje. Figyelni kell a térkép rajzolásakor: legalább annyira részletesnek kell lennie, hogy néhány helyszín és tájékozódási pont felismerhető legyen. (A legjobb, ha a balekot ellentétes irányba küldik, mint amerre a térkép készítője menekülni szeretne.) Valamilyen ábécéből át kell venni néhány jelet. A hamisítók között népszerű a héber, mert ahhoz misztikus dolgokat szoktak kapcsolni, de szerintem egy régi szabeus sírról származó felirat sokkal rejtélyesebb betűket tartalmaz. Aztán össze kell gyűrni, kirojtozni a peremét, égetni bele egy-két lyukat, vékony réteg lakkmézgát kenni rá, hogy megfakuljon az írás… és azzal kész is.
Előállt a „kincses” térkép, hogy eladhassuk annak, aki a legtöbbet kínálja.
A térkép, amely aznap éjjel volt annál a kettőnél, egyáltalán nem olyannak tűnt, mint amit a legtöbbet kínáló licitálónak szoktak eladni. Habár titkolni igyekezték, akárcsak a szándékukat – mintha olyan gyakorta akarnának az emberek az éjszaka közepén ősi romokhoz látogatni –, elég volt egyetlen pillantás, hogy kiderüljön, a térkép tűrhető munka volt, talán egy komoly szándékú ifjú bűnöző gyakorlásképpen készített papirosa.
De az efféle gondolatokat megtartottam magamnak. Kapóra jött, hogy felbéreltek, evezzek ki velük. Halászgatás közben, véletlenül jött a munka. Minden bizonnyal kitűnő jelölt lehettem a feladatra, amelyet nekem szántak: magányos helyi nő, aki már nem éppen fiatal, és szinte biztosan túlságosan is tompa, hogy érdekelje, mivel is foglalatoskodnak. Elmondtam, amit ilyenkor kell, figyelmeztettem őket, hogy a romok között állítólag gúlok járnak, az öbölt pedig dzsinnek átkozták el, de a két fiatal férfi biztosított róla, hogy tudnak ők gondoskodni magukról. Mivel sok hosszú éjszakát töltöttem már a környéken halászgatva, és a természetfölötti legkisebb szellője sem érintett meg, nem is igazán aggódtam.
Tessék? Hogy ez „naivnak tűnik”? Emlékszel még, hogyan is találkoztunk, te képmutató? Elég a szájalásból, és egyed a pörköltödet! Itt nagyon jó a szalta, te meg alig vagy vastagabb annál a tollnál a kezedben. Ha még egyszer közbeszólsz, Dzsamál, már kereshetsz is egy másik nákúdzát, hogy őt zaklasd történetekért.
Szóval. Vissza ahhoz az éjszakához. Egyébként nagyon kellemes este volt. Még a csillagokat is látni lehetett, ami ritkaság kharíf, a nyári monszun idején, ami ködfátyolt szokott teríteni ránk. A hold megvilágította a romos erődöt az öböl túlsó oldalán:
málladozó téglák maradtak csak a régóta elhagyatott városból, ami a helyiek szerint valamikor nyüzsgő kikötő volt.
A világnak ebben a részében mindig is nagy volt a gazdagság: a rómaiak régen Arabia Felixnek, Áldott Arábiának neveztek minket, mert volt tengerünk, voltak megbízható kereskedelmi útvonalaink, és jól jövedelmező tömjénfaligeteink is. A helyiek arról is beszéltek, hogy itt rejtőzött a halott város kincseskamrája, még mindig dugig arannyal, mert egy földrengés után maguk alá temették a romok. Feltételeztem, hogy ez a történet csalogatta ide az ifjakat, mígnem az egyikük még az öbölben nagyot csettintett a nyelvével úgy, ahogy az öszvért szokás megállítani.
– Itt állj meg! – utasított a kölyök.
Gyanakodva mértem végig a körülöttünk hullámzó sötét vizet – nem voltunk még a part közelében. Napközben gyönyörű szokott lenni ez a hely, vonzotta a flamingókat és a delfineket. Amikor megfelelő volt a szél és a dagály, a víz a gyerekek és az enni kijövő családok örömére gejzírként fröccsent fel a sziklák közül. Viszont apály idején, az ilyen szélcsendes éjszakákon a hullámok szelíden törtek meg a parton, s a kitartó, nyugtató zúgást és a sziporkázóan fehér tajtékot követve alig lehetett különbséget tenni a tenger és a part között. Ha a fiúk úgy gondolták, hogy kiúsznak az alig látható, homokos partra, akkor még ostobábbak voltak, mint gondoltam. Pedig azt hiszem, elég világos voltam, hogy mennyire ostobának tartottam őket.
– Még nem értünk a romokhoz – hívtam fel a figyelmüket.
– Itt már jó lesz.
Fejüket összedugva ültek kis csónakom másik végében, térdükön a kiterített térképpel. Az egyikük olajlámpást tartott a kezében, hogy megvilágítsa, a másikuk egy égő szárítottjázmin-csokrot.
– Nem értem – dünnyögte az egyik. Egész éjszaka így, pusmogva vitatkoztak.
Habár az akcentusuk ádeninak hangzott, nem tudtam a nevüket. Eléggé színpadias módon közölték még az elején, hogy nem árulják el, inkább fizetnek még egy dirhemet, és mivel igazából nem érdekelt, a ráadás fizetség örömteli meglepetés volt.
– A térkép szerint ez az a hely… – A fiú az ég felé bökött, és én megsajnáltam, mert soha nem láttam még olyan csillagtérképet, aminek valami köze lett volna a térképükön szereplő feliratokhoz.
– Azt mondtátok, a régi városba akartok menni – intettem a domb felé… Illetve próbáltam inteni, csakhogy időközben sűrű köd ereszkedett le az öblöt tápláló, a monszun nyomán bőséges vizű patakot hozó vádiból. Körülvett minket, és már sem a romokat, sem a dombot nem lehetett látni. A szemem láttára nyelte el a partot, és már úgy tűnt, mintha végtelen, ködbe boruló síkon lebegtünk volna.
Az ifjak egyáltalán nem törődtek velem.
– Elmondtuk a szavakat – magyarázta az olajlámpásos. – Nálunk van a fizetsége is. Itt kellene lennie.
– De még sincs itt – felelte a másik. – Megmondtam, hogy úgy kellene…
De már nem érdekelt, bármit kellett is volna tenniük. Az egész éjszaka a tenger irányából érkező enyhe szél egyetlen lélegzetvételnyi idő alatt, minden átmenet nélkül megszűnt; mozdulatlan, állott lett a levegő.
Megdermedtem, és veríték csurgott végig a gerincem mentén.
Tengerész vagyok, semmire nem figyelek annyira, mint az időjárásra. Felemeltem egy szálat rojtosodó köpenyemből, de semmiféle szél nem mozdította. A köd összezárult, és olyan fullasztó csend kísérte, amitől a csónak alján kopogtató víz mennydörgéssel felérő zajt csapott.
Akadnak a világon helyek, ahol haragos, veszélyes vihar érkezéséről szólnának az efféle jelek, de azok a forgószelek, amelyek néha lecsaptak errefelé, nem szoktak ennyire váratlanul jönni. A víz még mindig szelíd volt, sem az árapály, sem az áramlat nem változott, és mégis… rossz érzés volt a hasamban.
Az evezőimért nyúltam.
– Szerintem mennünk kellene.
– Várj! – kelt fel az egyik ifjú, és izgatottan kalimpálni kezdett a ködben. – Látod azt az árnyat a tenger habja felett?
Hunyorogva meredtem a sötétbe, és láttam, hogy az bizony maga a tenger habja. A szemem már nem volt a régi – ez volt az ára, hogy éveken át csillogott felém a napfény az óceán felől –, úgyhogy éjjelente nehezen vettem ki, pontosan mi is van előttem. De a fiúnak igaza volt. Nemcsak a köd kúszott közelebb, hanem a tenger habja is, ami olyan magasra halmozódott, hogy még a csónakomat is elnyelhette volna. Egyre közelebb ért, és látni lehetett, hogy vörösessárga árnyalata van.
Rothadó hús és kibelezett hal undorító bűze terjengett a levegőben.
– Add oda a nőnek a fizetséget! – követelte az olajlámpás fiú. – Gyerünk!
– Nem érdekes a fizetség, csak ülj vissza! – szóltam rá, ahogy a másik ifjú a köpenyébe nyúlt. – Nem…
Előhúzta a kezét, és egy nagy karneolrögöt tartott benne, mire két dolog történt nagyon gyorsan:
Az egyik, hogy rájöttem, az nem az én fizetségem.
A másik, hogy akinek viszont a fizetsége volt, behúzott minket a ködbe.
A karneolos kölyöknek még kiáltani is alig maradt ideje, mire ráborult a tajték, és elnyelte őt: végignyalt a nyakán és a mellkasán, mohó szerető módjára karolta át a derekát. Üvöltés tört elő belőle, de halandó szájból nem lett volna szabad ilyen ordításnak felhangzania. Inkább dagály morajának, sirályok halálrikoltásának tűnt.
– Kálid! – A másik fiú döbbenetében elejtette a lámpást, és ezzel kialudt az egyetlen fényforrásunk.
De szerencsére – szerencsére? – fénylett a látszólag életre kelt és talán ellenséges tengerhab. Halványan ragyogott, de ahhoz eléggé, hogy megvilágítsa a farkasként fogát vicsorító Kálidot, aki rávetette magát a társára.
– Nem leszek a tiétek – sziszegte a másik fiú torka után tapogatózva.
– Elátkozunk titeket! Elemésztünk titeket! Lángokba vetünk titeket!
A másik ifjú igyekezett kiszabadulni.
– Kálid, kérlek! – fulladozta, ahogy beterítette őket az immár vérvörös tengerhab. Agyarakkal teli szívókorongok nyíltak a felszínén, mintha valami polipszörny csápjai lettek volna.
Szeretném azt mondani, hogy nem tétováztam. Hogy a halálos veszélyben forgó ifjak láttán azonnal cselekedtem, és nem töprengtem el egy pillanatra sem, vajon a rosszindulatú tengerhab nem elégszik-e meg azzal, hogy felfalja őket, míg engem és a csónakomat békén hagy. De hazugság lenne. Tétováztam. Aztán viszont cifrát káromkodtam miattuk, felkeltem, és a késemért nyúltam.
