A titokzatos könyvlistán szereplő kötetek fájdalmat enyhítenek, életeket változtatnak meg

Ha ​esetleg szükséged lenne rá – így kezdődik az a titokzatos könyvlista, amely sokkal több mint olvasnivalók gyűjteménye. Elveszett, magányos, tanácstalan lelkek megmentője és összekötője az a nyolc történet, amely szerepel rajta. A könyvlista című regény főszereplője Mukesh, a frissen megözvegyült, idős úr, aki néhai felesége egyik könyvét viszi vissza a könyvtárba, valamint az ott dolgozó fiatal lány, Aleisha, akinek nemrég akadt a kezébe a különleges könyvlista. De vajon ki írhatta? És milyen célból? Vajon mi köti össze a listán szereplő könyveket? Kiváncsiságból belefog az egyik kötetbe, az oldalakat falva pedig rájön, hogy a történet segít enyhíteni a fájdalmán. Amikor a könyvtárba tétován betoppanó Mukeshnek is a kezébe adja a könyvet, varázslat mintha megsokszorozódna. A listán szereplő könyvek olvasása végül szoros barátsággá fűzi a kapcsolatot Mukesh és Aleisha között, ám még ennél is többet kapnak a történeteknek köszönhetően: az összetartozás érzését, és a tudatot, hogy nincsenek egyedül a világban. Az indiai származású, Nagy-Britanniában élő Sara Nisha Adamset a nagyapjával való kapcsolata inspirált arra, hogy megírja a regényt, amely Magyarországon Höhn Darinka fordításában a Libertine Könyvkiadó gondozásában jelent meg. A NIOK-ban A könyvlista az októberi közös könyv.

Sara Nisha Adams: A könyvlista (részlet)

6. fejezet

 

ALEISHA

 

Megkönnyebbülés volt ma elhagyni a házat, még akkor is, ha Leilah úgy viselkedett, mintha minden rendben lenne – a már makulátlan konyhát takarította ki a legkisebb zugig. Aleisha végigsétált a főúton, a kóválygó embereket kerülgette, nem vett tudomást a kamutelefonokat áruló férfiakról, elhaladt a stadion mellett, amely meccsek, koncertek és egyéb programok híján ebben a napszakban szinte üresen állt. Mint mindig, most is nagy volt a forgalom. Dudáltak az autók. Érezte a kipufogógáz szagát, hányingere lett tőle.

Elhaladt az egykor fehér, mára a szmogtól megszürkült sorházak és a márványban pompázó hindu templom mellett, amelynek előudvarában rengetegen gyülekeztek, fiatalok és idősek: hevesen gesztikulálva beszélgettek, őszinte öröm ült az arcukon. A szemközti falon üldögélve nézte őket egy darabig, közben a körmét piszkálta. A beszélgető férfiak közül néhányan piros-sárga zsinórt hordtak a csuklójukon. Az idős úrra gondolt, akivel a könyvtárban találkozott. Ő is éppen ilyen karkötőt viselt, a lány emlékezett rá. A tömeg szétszéledt, Aleisha pedig a Stonebridge Park állomásra gyalogolt. Égette a bőrét a nap.

Dél körül lehetett. A peronon bolyongó emberek céltalannak tűntek. Néhányan – a váltott műszakban dolgozók – a munkahelyükre tarthattak, Aleisha együtt érzett velük. Mások valószínűleg hozzá hasonlóan lézengtek, terv vagy úti cél nélkül, csak mert ezen a túlságosan meleg, izzasztó napon semmi mást nem lehetett csinálni.

Egyszerre felfigyelt valakire, egy srácra. A fején téli sapkát viselt… Ebben a melegben?! Biztosan majd megsült. Gondosan ápolt borostaréteg fedte az arcát. Élénkzöld szeme, átható tekintete volt. Aleisha elnézte egy ideig. Az élénk színű pólója nagy volt rá, a farmerjára lógott. Lazán felszállt a metróra, látszott rajta, hogy nem érdeklik mások. Aleishát a fiú, bár nem tudta megmondani, miért, kíváncsivá tette. Ő is felszállt, bár azt sem tudta, hová megy a metró, amíg be nem mondták a hangosbemondón a végállomást: Elephant and Castle. A srác széttárt lábbal ült két ülés között – csak mert megtehette.

Elővette a telefonját, az ülésen elterpeszkedve görgetett a képernyőn. Már csak kis ideig volt térerő: a Bakerloo-metróvonalon közlekedő szerelvény hamarosan a föld alatt folytatta az útját. Aleisha is elővette a telefonját, és feloldotta a képernyőzárat, anélkül, hogy odanézett volna. A telefonja felett balra bámult a fiú irányába.

Végigsimította a kezét a haján, és lejjebb csúszott az ülésen, a tekintetét még mindig a fiúra szegezve. Most a srác is felnézett, és egy röpke pillanatra összetalálkozott a tekintetük – semmiség, jelentéktelen esemény.

Aleisha gyorsan lenézett a telefonjára: ideges volt, nem tudta, mit csináljon. Megnyitotta a Tindert. Soha nem használta az alkalmazást úgy, ahogy kellene. A barátaival ellentétben – akik látszólag minden idejüket a Tinderen ütötték el, és minden második este mással volt randijuk – Aleishának nem volt ideje arra, hogy srácokkal találkozgasson, randikra járjon, vagy egyéjszakás kalandokba keveredjen. De időnként,

amikor szerette volna elhitetni magával, hogy valaki más életét éli,

és azt csinálhat, amit akar, találomra jobbra-balra húzott embereket.

Vajon ez a srác is fent van Tinderen? És ha Aleisha véletlen automatikusan balra húzta? Vagy ami még rosszabb… jobbra?!

Most gyorsan bezárta az alkalmazást, és a zsebébe dugta a telefont. Pánikba esett. De a fiú a telefonján görgetett, ügyet sem vetett Aleishára. Nem törődött vele. Aleisha végigsimította a kezét a farmerja zsebén, és az anyagon keresztül érezte, ahogy sugárzik a meleg a telefonjából.

Megint felnézett, a tekintete lassan végigsiklott az egész kocsin, majd megállt a felette lévő metrótérképen, mintha csak úgy nézelődne. Hogy végképp bebizonyítsa, mennyire nem érdekli a fiú, előhúzta a Ne bántsátok a feketerigót! a táskájából…

Már a Queen’s Park megállónál jártak, és még senki sem szállt le, mind az öten ott ültek, ki-ki a saját megállójára várva. Aleisha elkezdett olvasni, a szemét a könyvre szegezte, és azon törte a fejét, hol is hagyta abba, amikor hirtelen megcsörrent a telefonja.

Aidan volt az.

– Igen? – mondta. Zavarban volt, suttogott. A fiú ránézett, Aleisha pedig remélte, hogy nem vörösödött el.

– Vissza kéne jönnöd, Leish – mondta Aidan.

– Mi?

– Haza tudnál jönni úgy egy órán belül?

– Miért? Te nem vagy otthon?

– De. Csak gyere haza, ha tudsz. Nekem… – megállt.

– Mi az, Aidan?

– Szükségem van rád – mondta halkan.

Aztán letette a telefont. Aleishának azonnal elkezdett szorítani a mellkasa. Ma reggel úgy tűnt, hogy Leilah jól érzi magát. A körülményekhez képest jól.

Aidan utoljára akkor mondta a kishúgának, hogy szüksége van rá, amikor az apjuk lelépett otthonról, és Aidan kétségbeesetten próbált megszabadulni az összes holmijától. Aleisha akkoriban nem értette, miért kell eltüntetni otthonról minden apróságot, ami az apjukra emlékeztette őket.

Ez volt az a nyár, amikor Aidan ideiglenesen otthagyta az egyetemet, ahol közgazdaságtant tanult, „csak amíg el nem rendeződnek a dolgok”. Gyerekkorukban mindig azt játszották, hogy Aleisha egy kifejezetten mogorva vásárló Aidan bicikliboltjában. A lány évekig meg volt róla győződve, hogy a bátyja tényleg megcsinálja majd a képzeletbeli bicikliboltot (és a konyhafiókból összeszedett evőeszközöket adja el alkatrészek és szerszámok gyanánt). De a dolgok nem rendeződtek el, és Aleisha

nem volt biztos benne, hogy valaha el fognak.

„Szükségem van rád”, egyre csak ez zsongott a fejében. A metró megállt, ő pedig utoljára ránézett a srácra, majd kilépett a peronra, amelynek a túloldalán már ott állt a másik szerelvény, készen a hazaútra. Oldalra billentette a csípőjét, és a telefonjára pillantott, igyekezett elhitetni az egész világgal, hogy éppen ez volt a terve, minden a lehető legnagyobb rendben van. Hogy normális életet él.

Hátrafordította a fejét, remélte, hogy vethet még egy utolsó pillantást a fiúra. De a szerelvény addigra már elindult.

 

 

A házuk küszöbén állt, felnézett az ablakokra, és figyelmesen fülelt, hátha érkezik egy jel, bármilyen apró jel, hogy mire számíthat, amikor belép az ajtón. Nem hallott mást, mint egy néhány utcányira köröző helikoptert. A szél finoman a hajába kapott. Mielőtt összeszedhette volna a bátorságát, hogy elővegye a zsebéből és a zárba dugja a kulcsát, megszólalt a csengőhangja, mire ő ijedten összerezzent. Nyílt az ajtó, és a bátyja várta a másik oldalon, a füléhez szorítva a telefont.

– Hát itt vagy, Aleisha – mondta sietősen, és elvette a fülétől a mobilját. – Miért ácsorogtál odakint?

– Nem tudom. Csak most értem ide. Szóval mi történt?

– Ööö… el kell mennem itthonról.

Aidan a semmibe bámult Aleisha válla felett, aztán lenézett a saját lábára, majd fel a plafonra – bárhová, csak Aleisha szemébe nem.

– Hová mész? – Aleisha fürkésző tekintettel vizsgálta a bátyját, próbálta megérteni, mi folyik itt.

– Dolgozni. Itthon tudsz maradni? – kérdezte Aidan meg sem moccanva.

– Miért? Anyu miatt? – Aleisha figyelmesen nézte a bátyja arcát, valamilyen nyom után kutatva, amely felkészíthetné őt arra, mi vár rá, milyen állapotban van Leilah. – Azt hittem, nem dolgozol ma délután.

Aidan most a kocsikulcsra meredt.

– Hát, úgy volt… csak az utolsó pillanatban behívtak. Figyelj, nagyon sajnálom, de nem akartam egyedül hagyni, és muszáj elmennem itthonról.

Aleisha előrelépett egyet, de Aidan meg sem mozdult, hogy utat engedjen neki. Valamit titkolt előle.

– Anyu jól van?

Próbált nyugodt maradni, de nem tudta kiverni a fejéből Aidan szavait: „Szükségem van rád.”

– Igen, Leish, igen, sajnálom, tényleg jól van. Csak, tudod,

olyan ez az időszak, mint egy hullámvasút…

és el kell intéznem néhány dolgot. És nem tudtam, hová mentél, még egy üzenetet sem hagytál.

Aleisha egy pillanatra mintha pánikot, stresszt, fájdalmat látott volna felvillanni a bátyja tekintetében… de gyorsan elhessegette a gondolatot. Aidan soha nem pánikol, ugye? Annyi mindenre kellett odafigyelnie, de hármuk közül ő volt az, aki mindig kézben tartotta a dolgokat. Jeremy bácsi mindig azt mondogatta: „Ez a fiú az egész világ súlyát cipeli a vállán, és mégis olyan méltóságteljesen teszi!” Igaza volt.

– Akkor beengedsz? Vagy csak titkos jelszóval léphetek be?

– Ja, igen, bocsi – Aidan arrébb lépett, felkapta a táskáját a lépcsőről, és kisétált. Megpróbált mosolyogni, de még mindig volt valami kifürkészhetetlen a tekintetében.

Aleisha ledobta a táskáját az előszoba padlójára.

– Oké. Akkor később találkozunk.

Ő maga is hallotta, milyen nyugodtan ejti ki a szavakat, pedig legszívesebben Aidan arcába ordította volna: „Ne játszd ki a szükségem van rád kártyát, ha minden rendben van!” El akarta neki mondani, mennyire megijesztette. Kedve lett volna kiabálni vele, üvöltözni.

– Kicsit hamarabb végzek ma – mondta Aidan. Most, hogy a házból kilépett a járdára, a hangja máris könnyedebben csengett, a szeme felragyogott. Aleishának korábban sosem tűnt fel ez a szembeötlő különbség. – Nyolckor végzek, és jövök. Hívj, ha szükséged van bármire, jó?

– Aha…

– Kárpótlásul hozok egy pizzát, vagy amit akarsz. Bocs, ha tönkretettük a mai terveidet – kiabált hátra, fél lábbal már az autóban.

Aleisha tudta, hogy Aidan azért beszélt többes számban – a mi-n saját magát és Leilah-t értve –, mert tudta, a húga így nem lehet mérges rá, hiszen ő „csak az anyjuk érdekében” cselekedett.

Utálom a pizzát! – kiabált vissza.

Integetett a bátyjának, majd besétált: óvatosan lépkedett előre, remélve, hogy az anyja még mindig ágyban van. De Leilah a kanapén ülve nézett egy külföldi csatornát, ahol mindenki más nyelven beszélt.

– Anyu – szólalt meg Aleisha, amilyen lágyan csak tudott. – Miért ezt nézed?

Leilah hallgatott, úgy tűnt, mintha nem lenne képes válaszra. Végül vállat vont, és azt motyogta:

– Megnyugtat.

Aleisha a tévére pillantott – valami drámai szappanopera ment, harsogó zene és csábító tekintetek kíséretében. Most egy nő szúrós pillantása sütött épp a képernyőről.

– Mi nyugtat meg benne?

Leilah üveges tekintettel bámulta a tévét, mintha semmit sem fogna fel a műsorból.

– Kérsz egy csésze teát?

– Nem, köszi.

Leilah ajkai cserepesek és enyhén szürkés árnyalatúak voltak. Vékony izzadságréteg fedte a homlokát, a felső ajka felett apró vízcseppek gyűltek össze.

Aleisha tudta, hogy a mai nap egy hullámvölgy.

Jó ideje ez volt az első igazi hullámvölgy. Aidan mindig tudta, hogy mire kell ilyenkor odafigyelni. Aleisha most azt kívánta, bárcsak ne ment volna el ma reggel, de Aidan ragaszkodott hozzá, mert Aleishával ellentétben ő meg tudott birkózni a helyzettel, és ezt a fiú tudta jól. Hiányzott neki a bátyja, ide-oda kapott, nem tudta, mit tegyen, hogy Leilah biztonságban érezze magát, nem tudta, mit mondjon, mivel segítsen a saját anyján. Nem számított, mi mindenen mentek már keresztül az évek során, amikor Leilah ilyen állapotban volt, vadidegenként tekintett Aleishára.

A konyhában két kézzel a konyhapultra támaszkodott, majd elővette a kedvenc bögréjét. Az apja vette neki egy karácsonyi vásáron. Kézzel volt festve, legalábbis ez állt az alján. Egy angyalt ábrázolt. Szőke, kék szemű. Egyértelműen nem Aleisha volt az. Kisebb korában szerette azt hinni, hogy az apja szemében így nézett ki: egy szőke, kék szemű kis angyal volt világos, bársonyos bőrrel.

Miközben forrt a víz a teáskannában, Leilah kikiabált:

– Kérek egy teát!

Aleisha a plafonra emelte a tekintetét, és gyorsan elmosta az anyja kedvenc Star Wars-os bögréjét. Már napok óta a mosogatóban állt, sötét, gyűrűszerű, vastag kávéfoltok borították.

Miután felforrt a víz, ráöntötte a teafilterekre, és élvezettel nézte, ahogy bebarnul, ahogy a filterek kieresztik a színüket, majd mindkét bögrébe öntött egy kis tejet.

Óvatosan a nappaliba vitte őket, figyelt rá, hogy egyetlen csepp se folyjon ki. Élete végéig hallgathatná, ha rendetlenséget csinálna.

Halkan letette a bögrét a Leilah melletti asztalra, és kikapcsolta a tévét. Leilah szokatlanul hamar álomba merült, és most alig hallhatóan horkolt.

Aleisha leült a vele szemközti székre, és nézte őt egy darabig. Hallotta a ház mellett bicikliző gyerekeket, a kintről beszűrődő káromkodást, az egymással nevetgélő anyukákat és az előttük gördülő babakocsik kerekének nyikorgását. Felsóhajtott, majd hirtelen felugrott, amikor észrevette, hogy világít a telefonja – bejövő hívás: Apu. Felvette, és kiment a szobából, óvatosan behajtva maga mögött az ajtót.

Három hete hallott utoljára Dean felől. Először a zöld, majd a piros gombra csúsztatta az ujját. Úgy beszélgessen Deannel, hogy Leilah ott fekszik a másik szobában? Úgy érezte, azzal elárulná. De ha most a piros gombra koppint, lehet, hogy Dean soha többé nem hívja fel. Már új élete volt, új gyerekei, új felesége.

Volt elegendő kifogása, hogy miért nem telefonál.

Mindig azt mondta: „kincsem, olyan elfoglalt vagyok.”

– Halló? – suttogta a száját eltakarva. Mindent megtett, hogy az apja ne hallja a reménykedést a hangján. Csak egy egyszerű beszélgetésre vágyott, semmi többre.

– Szia, édesem!

Az apja hangja vidám volt, fülsüketítően boldog – Aleisha cseverészést hallott a háttérben.

– Szia, apu, hol vagy?

– Ó, csak itthon, a gyerekek néznek valami filmet. És te hol vagy? Miért suttogsz?

– Ó, csak itthon. Anyu alszik.

– Mmm… minden rendben veletek? Hogy van Aidan?

– Sok dolga van, dolgozik. Anyu mostanában nincs túl jól. Az utóbbi időben nem vállalt el semmilyen tervezői munkát. Próbáljuk megtenni a tőlünk telhetőt.

Aleisha imádta nézni, amikor az anyja grafikai munkát végzett, néha még azt is, ahogyan festett. Ám amikor Leilah úgy érezte magát, mint most, mindennel felhagyott. Eltette szem elől a számítógépét, összecsomagolta az anyagait, és minden új megbízásra nemet mondott. Aleisha és Aidan számára mindig ez volt az első jel, hogy valami nincs rendben.

– Aleisha, ha egy kicsit kiszakadnál, tudod, hogy bármikor szívesen látunk, itt is maradhatsz egy kicsit, ha szeretnél. Jó lenne újra találkozni! Most nyári szünet van, ugye?

– Végeztem a vizsgáimmal, igen. De most dolgozom. Talán majd legközelebb, egy csendesebb időszakban. Most igyekszem sokat olvasni, készülni az egyetemi jelentkezésre. Jog… nehéz lesz bekerülni. Aidan azt akarja, hogy szorgalmasan tanuljak.

A falat bámulta, elképzelte, ahogy az apja a mindig ragyogóan tiszta házában ül, a tökéletes gyerekei meg a tévé előtt nevetnek, viccelődnek. Vajon az új házban mennyire nyomasztó a légkör?

– Persze, megértem. Jól teszed, drágám. Örülök, hogy komolyan veszed.

Most megállt, Aleisha kacagást hallott a háttérben. Valaki az apját hívta.

– Apu?

– Ne haragudj, Aleisha, mennem kell. Bocs, hamarosan megint felhívlak, jó? Tényleg! Oké? Ha bármikor kedved támadna eljönni, szívesen látunk!

– Tudom – felelte Aleisha.

– Jól van, drágám, szeretlek – ezzel letette, meg sem várta Aleisha válaszát.

– Szia – mondta, de ezt már senki nem hallotta. Kétségbeesetten próbálta elterelni a figyelmét a körülötte lévő néma csendről, elkezdte görgetni a híváslistáját.

Aidan. Aidan. Aidan. Otthon. Otthon. Kyle. Dev. Kyle. Otthon. Aidan.

Aztán megnyitotta a kontaktokat, és Rachel neve mellett rákoppintott a Hívás gombra. Ahogy hallgatta a tárcsázás hangját, szinte azt remélte, hogy az unokatestvére nem fogja felvenni. Nem nagyon tudta, mit mondjon neki. De azok után, hogy beszélt az apjával, hallotta a hangját, érezte a nyugodtságát, Aleisha feleslegesebbnek érezte magát, mint valaha.

– Helló, uncsitesó! – szólalt meg Rachel csiripelő hangon.

– Szia! – válaszolt Aleisha, nem bírta leplezni a bánatot hangjában. – Jól vagy?

– Sajnálom, szívem, de éppen a barátaimmal vagyok a városban. Visszahívhatlak később?

– Semmi baj, persze – felelte Aleisha színlelt könnyedséggel, nem akarta, hogy Rachel rosszul érezze magát, amiért normális életet él. – A héten beszélünk valamikor, oké? Érezd jól magad!

Letette a telefont, és sóhajtott egy nagyot. Úgy tűnt, az egyetlen társa az elkövetkezendő órákra az anyja halk horkolása lesz.

 

 

Leilah ott ült mellette, a feje a vállára dőlt, békésen aludt. Aleisha egy pillanatra erős késztetést érzett, hogy felrázza az anyját, felébressze, és az arcába kiabálja: „Anyu, mondj valamit! Beszélgessünk!” De amilyen gyorsan jött a vágy, olyan gyorsan el is illant.

Kivette a telefontokjából az olvasmánylistát, kihajtogatta a sarkait, a kezében tartogatta, majd lassan elővette a táskájából a Ne bántsátok a feketerigót! példányát.

Valaki energiát fektetett ebbe a listába,

gondosan állította össze. Mi volt ezekben a könyvekben? Miért éppen ezeket választotta? A lista szerzője vajon tudta, hogy a kis cetli egy nap mások olvasmánylistája lesz?

Ránézett a könyvre, és egy kicsit elszégyellte magát, mert eszébe jutott, milyen zavarban volt, amikor először kinyitotta – mintha a könyvtárban mindenki őt figyelné, mintha azon tűnődnének, mit csinál, és miért játssza el, hogy egy igazi könyvmoly. De most egyedül volt. Itt senki sem ítélkezett felette.

Visszahajlította az oldalakat a gerinc mentén, és elkezdett olvasni, először bizonytalanul, halkan ejtve ki a szavakat, mintha az irodalomórán olvasna fel, de aztán elengedte magát, és beállt a neki kényelmes tempóra, elidőzve egy-egy szó felett. Néhány sor elolvasása után mindig felnézett, hogy ellenőrizze, van-e arra utaló jel, hogy Leilah fel akar kelni, de az anyja meg sem mozdult. Érezte, hogy a könyvnek köszönhetően egyszerre két világban lehet jelen: az egyik a saját valósága, az anyja mellett, az otthonukban, ahol fülledt levegő keringett a forró nap után, a másik pedig két gyerek világa, Scouté és a bátyjáé, Jemé, akik egy Maycomb nevű városkában éltek, Alabamában, az utcán játszottak, hülyéskedtek, élték a gyerekek felhőtlen életét.

Aleisha bármit megtett volna, hogy újra gyermeki szemmel nézhessen a világra:

akkor még az élet nem tűnt olyan véresen komolynak, a félelmetes szomszédok szórakoztatók voltak, és a család jelentette az otthont. Már az első oldalakból látni lehetett, hogy bár Scout rossz fényt vetett Jemre, Jem kitartott a húga mellett.

– Anyu – Aleisha Leilah felé fordult, aki még mindig lehunyt szemmel pihent. – Mit gondolsz Scoutról és Jemről? Emlékeztetnek valakire? – a lány válaszra nem várva mosolygott. A kandallópárkányon álló fényképet nézte: ő és Aidan, hét- és tizenöt évesek lehetnek, átölelik egymást (Leilah utasítására, aki a fényképezőgép mögül irányította a jelenetet), arcukon színlelt undor. Elmosolyodott.

Aleisha később Scout és Jem apjával is találkozott, akit a narrátor, Scout csak Atticusnak hívott… ezzel hangsúlyozta a fontosságát. Az „apa” túl általános kifejezésnek tűnt Atticus esetében. Ügyvéd volt: bölcs, kedves, igazságos. Aleisha megint Leilah felé fordult, és szélesen vigyorgott.

– Anyu! Ügyvéd! – suttogta. – Méghozzá, úgy tűnik, elég menő a kisvárosban, ahol laknak.

Scout szemével látta Atticust: termetes, erős, tiszteletre méltó férfi. Emlékezett rá, hogy egyszer, régen ő is ilyennek látta az apját. Furcsa, hogy amikor véget ér a gyerekkor, a szüleink egyszerű emberekké zsugorodnak, akik ugyanúgy tele vannak félelmekkel és aggodalmakkal, mint mi.

– Anyu – mondta halkan. – Azt hiszem, kezdek belejönni.

Egy röpke pillanatra úgy tűnt, hogy Leilah felriad, résnyire kinyitotta a szemét. Aleisha várt, mond-e valamit. Mivel nem szólalt meg, a lány összegömbölyödött a kanapén, és odabújt az anyjához, épp úgy, mint gyerekkorában. Lehunyta a szemét, közben a könyvet szorongatta.

 

 

Amikor Aleisha másnap reggel felébredt, a könyv még mindig a kezében volt, a puha borító hozzátapadt kissé nyirkos bőréhez. Körülnézett a szobában, és egy pillanatra mintha egy kisgyereket látott volna a szemközti fotelben: lehorzsolt térd, rövidnadrág, az alabamai portól koszos lábak – Scout. Az ébredés első pillanatában nem Wembley-ben volt, hanem Maycombban. A kanapé másik végére pillantott, arra számított, hogy ott lesz Leilah – kíváncsi volt, vajon ő is látja-e a kislányt. De Leilah eltűnt, Aleisha teljesen magára maradt. És mégis, hosszú idő óta először érezte úgy, hogy a ház csendje nem bénító. Fellélegzett.

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

A felnőtteknek is szükségük van a természetben rejlő varázslatra

Esterházy Miklós a legősibb műfajjal, a mesével foglalkozik, és miközben megtartja az alapvető mesei elemeket, ízig-vérig mai történeteket ír. Arra mutat rá, hogy felnőtt életünkben is éppúgy van lehetőségünk rácsodálkozni a természetre, és visszatalálni a bennünk élő gyermekhez, amikor a napok végtelen hosszúak voltak, és minden lehetségesnek tűnt. Olvass bele a Málna és a csotrogányokba!

...
Beleolvasó

Első szex és gyűlölt rítusok - Olvass bele a Nobel-díjas Annie Ernaux könyveibe!

Annie Ernaux nyerte a 2022-es irodalmi Nobel-díjat, magyarul három könyve jelent meg, kettőbe most beleolvashatsz.

...
Beleolvasó

Lugosi Béla története visszafelé halad az időben a végzetes fordulatig

Lugosi Béláról, aki az egyik legismertebb magyar a világon, mi, magyarok többnyire csak közhelyeket tudunk, pedig az életéből több film vagy regény is kitelne. Gyurkovics Tamás most megírta az egyiket. Olvass bele az Akcentusba!

SZÓRAKOZÁS
...
Kritika

A Szürke Ember szuperhősként menekül és száguld országokon át

Courtland Gentry bérgyilkos, a CIA szebb napokat látott árnyékügynökségének, a Sierra alakulatnak egyik utolsó tagja, akit csak a „Szürke Ember”-ként ismernek és emlegetnek. 

...
Szórakozás

Karafiáth Orsolya: Simán belefér, hogy dalszövegíróként az árnyékban maradok

Karafiáth Orsolya szeret helyzetbe hozni másokat. Életművét át- meg átszövik a médium-, illetve műnemváltások, és izgalmas projektek keretében alakulnak dallá a sorai. Az íróként, költőként, fordítóként és publicistaként is aktív szerzőt ezúttal a megzenésített szövegeiről kérdeztük.

...
Szórakozás

Nyugaton a helyzet változatlan - Remarque háborúellenessége nem is lehetne aktuálisabb

A megjelenését követően közel száz év kellett, hogy a németek feldolgozzák az egyik legnagyobb bestsellerüknek számító Erich Maria Remarque-regényt. A végeredmény egy látványos, naturális film lett, de nem emiatt fogunk rá emlékezni.

...

Az Abigél a háború, a veszteség és a konspiráció regénye is [A Szabó Magda-titok 1.]

...

Tíz példamutató nő, tíz kiváló szakmai életút - Ezeket tanultam a Túl a plafonon beszélgetéseiből

...

Harry Potter vs. Jókai: a kötelezőkről szóló vitát nem lehet ennyire leegyszerűsíteni

...

Miért nem kapnak díjakat a női írók?

Hírek
...
Zöld

Öt nap, több ezer halott - 70 éve lepte el Londont a gyilkos szmog

...
Hírek

Márciusban magyarul is megjelenik a Malfoyt játszó Tom Felton memoárja

...
Szórakozás

Neil Gaiman beszélő mongúz lesz a Fodor Nándorról szóló filmben

...
Gyerekirodalom

A barátság lényegéről mesél a kisnyúl és a sün párosa

...
Hírek

Polgár Juditot beiktatták a sakk Hírességek Csarnokába

...
Hírek

Könyvesblokk: Jocó bácsi, Laár és Matthew Perry

...
Könyves Advent

Semmihez sem vagyunk öregek, és sosem késő változtatni

...
Hírek

„A rendszerek változnak, a cigánypolitikájuk nem” – megjelenik Zsigó Jenő memoárja a roma polgárjogi küzdelmekről

...
Szórakozás

Lecserélik A hatalom gyűrűi legjobb karakterét alakító színészt

...
Hírek

Erdős Virág petíciót indított a tiltakozó tanárok mellett

...
Promóció

Egy nélkülözhetetlen kiegészítő, ha sokat időzöl a gép előtt – Kékfény szűrő szemüveg

...
Promóció

A kulturális feltöltődéshez minőségi élelmiszerek járnak