A titokzatos könyvlistán szereplő kötetek fájdalmat enyhítenek, életeket változtatnak meg

Ha ​esetleg szükséged lenne rá – így kezdődik az a titokzatos könyvlista, amely sokkal több mint olvasnivalók gyűjteménye. Elveszett, magányos, tanácstalan lelkek megmentője és összekötője az a nyolc történet, amely szerepel rajta. A könyvlista című regény főszereplője Mukesh, a frissen megözvegyült, idős úr, aki néhai felesége egyik könyvét viszi vissza a könyvtárba, valamint az ott dolgozó fiatal lány, Aleisha, akinek nemrég akadt a kezébe a különleges könyvlista. De vajon ki írhatta? És milyen célból? Vajon mi köti össze a listán szereplő könyveket? Kiváncsiságból belefog az egyik kötetbe, az oldalakat falva pedig rájön, hogy a történet segít enyhíteni a fájdalmán. Amikor a könyvtárba tétován betoppanó Mukeshnek is a kezébe adja a könyvet, varázslat mintha megsokszorozódna. A listán szereplő könyvek olvasása végül szoros barátsággá fűzi a kapcsolatot Mukesh és Aleisha között, ám még ennél is többet kapnak a történeteknek köszönhetően: az összetartozás érzését, és a tudatot, hogy nincsenek egyedül a világban. Az indiai származású, Nagy-Britanniában élő Sara Nisha Adamset a nagyapjával való kapcsolata inspirált arra, hogy megírja a regényt, amely Magyarországon Höhn Darinka fordításában a Libertine Könyvkiadó gondozásában jelent meg. A NIOK-ban A könyvlista az októberi közös könyv.

Sara Nisha Adams: A könyvlista (részlet)

6. fejezet

 

ALEISHA

 

Megkönnyebbülés volt ma elhagyni a házat, még akkor is, ha Leilah úgy viselkedett, mintha minden rendben lenne – a már makulátlan konyhát takarította ki a legkisebb zugig. Aleisha végigsétált a főúton, a kóválygó embereket kerülgette, nem vett tudomást a kamutelefonokat áruló férfiakról, elhaladt a stadion mellett, amely meccsek, koncertek és egyéb programok híján ebben a napszakban szinte üresen állt. Mint mindig, most is nagy volt a forgalom. Dudáltak az autók. Érezte a kipufogógáz szagát, hányingere lett tőle.

Elhaladt az egykor fehér, mára a szmogtól megszürkült sorházak és a márványban pompázó hindu templom mellett, amelynek előudvarában rengetegen gyülekeztek, fiatalok és idősek: hevesen gesztikulálva beszélgettek, őszinte öröm ült az arcukon. A szemközti falon üldögélve nézte őket egy darabig, közben a körmét piszkálta. A beszélgető férfiak közül néhányan piros-sárga zsinórt hordtak a csuklójukon. Az idős úrra gondolt, akivel a könyvtárban találkozott. Ő is éppen ilyen karkötőt viselt, a lány emlékezett rá. A tömeg szétszéledt, Aleisha pedig a Stonebridge Park állomásra gyalogolt. Égette a bőrét a nap.

Dél körül lehetett. A peronon bolyongó emberek céltalannak tűntek. Néhányan – a váltott műszakban dolgozók – a munkahelyükre tarthattak, Aleisha együtt érzett velük. Mások valószínűleg hozzá hasonlóan lézengtek, terv vagy úti cél nélkül, csak mert ezen a túlságosan meleg, izzasztó napon semmi mást nem lehetett csinálni.

Egyszerre felfigyelt valakire, egy srácra. A fején téli sapkát viselt… Ebben a melegben?! Biztosan majd megsült. Gondosan ápolt borostaréteg fedte az arcát. Élénkzöld szeme, átható tekintete volt. Aleisha elnézte egy ideig. Az élénk színű pólója nagy volt rá, a farmerjára lógott. Lazán felszállt a metróra, látszott rajta, hogy nem érdeklik mások. Aleishát a fiú, bár nem tudta megmondani, miért, kíváncsivá tette. Ő is felszállt, bár azt sem tudta, hová megy a metró, amíg be nem mondták a hangosbemondón a végállomást: Elephant and Castle. A srác széttárt lábbal ült két ülés között – csak mert megtehette.

Elővette a telefonját, az ülésen elterpeszkedve görgetett a képernyőn. Már csak kis ideig volt térerő: a Bakerloo-metróvonalon közlekedő szerelvény hamarosan a föld alatt folytatta az útját. Aleisha is elővette a telefonját, és feloldotta a képernyőzárat, anélkül, hogy odanézett volna. A telefonja felett balra bámult a fiú irányába.

Végigsimította a kezét a haján, és lejjebb csúszott az ülésen, a tekintetét még mindig a fiúra szegezve. Most a srác is felnézett, és egy röpke pillanatra összetalálkozott a tekintetük – semmiség, jelentéktelen esemény.

Aleisha gyorsan lenézett a telefonjára: ideges volt, nem tudta, mit csináljon. Megnyitotta a Tindert. Soha nem használta az alkalmazást úgy, ahogy kellene. A barátaival ellentétben – akik látszólag minden idejüket a Tinderen ütötték el, és minden második este mással volt randijuk – Aleishának nem volt ideje arra, hogy srácokkal találkozgasson, randikra járjon, vagy egyéjszakás kalandokba keveredjen. De időnként,

amikor szerette volna elhitetni magával, hogy valaki más életét éli,

és azt csinálhat, amit akar, találomra jobbra-balra húzott embereket.

Vajon ez a srác is fent van Tinderen? És ha Aleisha véletlen automatikusan balra húzta? Vagy ami még rosszabb… jobbra?!

Most gyorsan bezárta az alkalmazást, és a zsebébe dugta a telefont. Pánikba esett. De a fiú a telefonján görgetett, ügyet sem vetett Aleishára. Nem törődött vele. Aleisha végigsimította a kezét a farmerja zsebén, és az anyagon keresztül érezte, ahogy sugárzik a meleg a telefonjából.

Megint felnézett, a tekintete lassan végigsiklott az egész kocsin, majd megállt a felette lévő metrótérképen, mintha csak úgy nézelődne. Hogy végképp bebizonyítsa, mennyire nem érdekli a fiú, előhúzta a Ne bántsátok a feketerigót! a táskájából…

Már a Queen’s Park megállónál jártak, és még senki sem szállt le, mind az öten ott ültek, ki-ki a saját megállójára várva. Aleisha elkezdett olvasni, a szemét a könyvre szegezte, és azon törte a fejét, hol is hagyta abba, amikor hirtelen megcsörrent a telefonja.

Aidan volt az.

– Igen? – mondta. Zavarban volt, suttogott. A fiú ránézett, Aleisha pedig remélte, hogy nem vörösödött el.

– Vissza kéne jönnöd, Leish – mondta Aidan.

– Mi?

– Haza tudnál jönni úgy egy órán belül?

– Miért? Te nem vagy otthon?

– De. Csak gyere haza, ha tudsz. Nekem… – megállt.

– Mi az, Aidan?

– Szükségem van rád – mondta halkan.

Aztán letette a telefont. Aleishának azonnal elkezdett szorítani a mellkasa. Ma reggel úgy tűnt, hogy Leilah jól érzi magát. A körülményekhez képest jól.

Aidan utoljára akkor mondta a kishúgának, hogy szüksége van rá, amikor az apjuk lelépett otthonról, és Aidan kétségbeesetten próbált megszabadulni az összes holmijától. Aleisha akkoriban nem értette, miért kell eltüntetni otthonról minden apróságot, ami az apjukra emlékeztette őket.

Ez volt az a nyár, amikor Aidan ideiglenesen otthagyta az egyetemet, ahol közgazdaságtant tanult, „csak amíg el nem rendeződnek a dolgok”. Gyerekkorukban mindig azt játszották, hogy Aleisha egy kifejezetten mogorva vásárló Aidan bicikliboltjában. A lány évekig meg volt róla győződve, hogy a bátyja tényleg megcsinálja majd a képzeletbeli bicikliboltot (és a konyhafiókból összeszedett evőeszközöket adja el alkatrészek és szerszámok gyanánt). De a dolgok nem rendeződtek el, és Aleisha

nem volt biztos benne, hogy valaha el fognak.

„Szükségem van rád”, egyre csak ez zsongott a fejében. A metró megállt, ő pedig utoljára ránézett a srácra, majd kilépett a peronra, amelynek a túloldalán már ott állt a másik szerelvény, készen a hazaútra. Oldalra billentette a csípőjét, és a telefonjára pillantott, igyekezett elhitetni az egész világgal, hogy éppen ez volt a terve, minden a lehető legnagyobb rendben van. Hogy normális életet él.

Hátrafordította a fejét, remélte, hogy vethet még egy utolsó pillantást a fiúra. De a szerelvény addigra már elindult.

 

 

A házuk küszöbén állt, felnézett az ablakokra, és figyelmesen fülelt, hátha érkezik egy jel, bármilyen apró jel, hogy mire számíthat, amikor belép az ajtón. Nem hallott mást, mint egy néhány utcányira köröző helikoptert. A szél finoman a hajába kapott. Mielőtt összeszedhette volna a bátorságát, hogy elővegye a zsebéből és a zárba dugja a kulcsát, megszólalt a csengőhangja, mire ő ijedten összerezzent. Nyílt az ajtó, és a bátyja várta a másik oldalon, a füléhez szorítva a telefont.

– Hát itt vagy, Aleisha – mondta sietősen, és elvette a fülétől a mobilját. – Miért ácsorogtál odakint?

– Nem tudom. Csak most értem ide. Szóval mi történt?

– Ööö… el kell mennem itthonról.

Aidan a semmibe bámult Aleisha válla felett, aztán lenézett a saját lábára, majd fel a plafonra – bárhová, csak Aleisha szemébe nem.

– Hová mész? – Aleisha fürkésző tekintettel vizsgálta a bátyját, próbálta megérteni, mi folyik itt.

– Dolgozni. Itthon tudsz maradni? – kérdezte Aidan meg sem moccanva.

– Miért? Anyu miatt? – Aleisha figyelmesen nézte a bátyja arcát, valamilyen nyom után kutatva, amely felkészíthetné őt arra, mi vár rá, milyen állapotban van Leilah. – Azt hittem, nem dolgozol ma délután.

Aidan most a kocsikulcsra meredt.

– Hát, úgy volt… csak az utolsó pillanatban behívtak. Figyelj, nagyon sajnálom, de nem akartam egyedül hagyni, és muszáj elmennem itthonról.

Aleisha előrelépett egyet, de Aidan meg sem mozdult, hogy utat engedjen neki. Valamit titkolt előle.

– Anyu jól van?

Próbált nyugodt maradni, de nem tudta kiverni a fejéből Aidan szavait: „Szükségem van rád.”

– Igen, Leish, igen, sajnálom, tényleg jól van. Csak, tudod,

olyan ez az időszak, mint egy hullámvasút…

és el kell intéznem néhány dolgot. És nem tudtam, hová mentél, még egy üzenetet sem hagytál.

Aleisha egy pillanatra mintha pánikot, stresszt, fájdalmat látott volna felvillanni a bátyja tekintetében… de gyorsan elhessegette a gondolatot. Aidan soha nem pánikol, ugye? Annyi mindenre kellett odafigyelnie, de hármuk közül ő volt az, aki mindig kézben tartotta a dolgokat. Jeremy bácsi mindig azt mondogatta: „Ez a fiú az egész világ súlyát cipeli a vállán, és mégis olyan méltóságteljesen teszi!” Igaza volt.

– Akkor beengedsz? Vagy csak titkos jelszóval léphetek be?

– Ja, igen, bocsi – Aidan arrébb lépett, felkapta a táskáját a lépcsőről, és kisétált. Megpróbált mosolyogni, de még mindig volt valami kifürkészhetetlen a tekintetében.

Aleisha ledobta a táskáját az előszoba padlójára.

– Oké. Akkor később találkozunk.

Ő maga is hallotta, milyen nyugodtan ejti ki a szavakat, pedig legszívesebben Aidan arcába ordította volna: „Ne játszd ki a szükségem van rád kártyát, ha minden rendben van!” El akarta neki mondani, mennyire megijesztette. Kedve lett volna kiabálni vele, üvöltözni.

– Kicsit hamarabb végzek ma – mondta Aidan. Most, hogy a házból kilépett a járdára, a hangja máris könnyedebben csengett, a szeme felragyogott. Aleishának korábban sosem tűnt fel ez a szembeötlő különbség. – Nyolckor végzek, és jövök. Hívj, ha szükséged van bármire, jó?

– Aha…

– Kárpótlásul hozok egy pizzát, vagy amit akarsz. Bocs, ha tönkretettük a mai terveidet – kiabált hátra, fél lábbal már az autóban.

Aleisha tudta, hogy Aidan azért beszélt többes számban – a mi-n saját magát és Leilah-t értve –, mert tudta, a húga így nem lehet mérges rá, hiszen ő „csak az anyjuk érdekében” cselekedett.

Utálom a pizzát! – kiabált vissza.

Integetett a bátyjának, majd besétált: óvatosan lépkedett előre, remélve, hogy az anyja még mindig ágyban van. De Leilah a kanapén ülve nézett egy külföldi csatornát, ahol mindenki más nyelven beszélt.

– Anyu – szólalt meg Aleisha, amilyen lágyan csak tudott. – Miért ezt nézed?

Leilah hallgatott, úgy tűnt, mintha nem lenne képes válaszra. Végül vállat vont, és azt motyogta:

– Megnyugtat.

Aleisha a tévére pillantott – valami drámai szappanopera ment, harsogó zene és csábító tekintetek kíséretében. Most egy nő szúrós pillantása sütött épp a képernyőről.

– Mi nyugtat meg benne?

Leilah üveges tekintettel bámulta a tévét, mintha semmit sem fogna fel a műsorból.

– Kérsz egy csésze teát?

– Nem, köszi.

Leilah ajkai cserepesek és enyhén szürkés árnyalatúak voltak. Vékony izzadságréteg fedte a homlokát, a felső ajka felett apró vízcseppek gyűltek össze.

Aleisha tudta, hogy a mai nap egy hullámvölgy.

Jó ideje ez volt az első igazi hullámvölgy. Aidan mindig tudta, hogy mire kell ilyenkor odafigyelni. Aleisha most azt kívánta, bárcsak ne ment volna el ma reggel, de Aidan ragaszkodott hozzá, mert Aleishával ellentétben ő meg tudott birkózni a helyzettel, és ezt a fiú tudta jól. Hiányzott neki a bátyja, ide-oda kapott, nem tudta, mit tegyen, hogy Leilah biztonságban érezze magát, nem tudta, mit mondjon, mivel segítsen a saját anyján. Nem számított, mi mindenen mentek már keresztül az évek során, amikor Leilah ilyen állapotban volt, vadidegenként tekintett Aleishára.

A konyhában két kézzel a konyhapultra támaszkodott, majd elővette a kedvenc bögréjét. Az apja vette neki egy karácsonyi vásáron. Kézzel volt festve, legalábbis ez állt az alján. Egy angyalt ábrázolt. Szőke, kék szemű. Egyértelműen nem Aleisha volt az. Kisebb korában szerette azt hinni, hogy az apja szemében így nézett ki: egy szőke, kék szemű kis angyal volt világos, bársonyos bőrrel.

Miközben forrt a víz a teáskannában, Leilah kikiabált:

– Kérek egy teát!

Aleisha a plafonra emelte a tekintetét, és gyorsan elmosta az anyja kedvenc Star Wars-os bögréjét. Már napok óta a mosogatóban állt, sötét, gyűrűszerű, vastag kávéfoltok borították.

Miután felforrt a víz, ráöntötte a teafilterekre, és élvezettel nézte, ahogy bebarnul, ahogy a filterek kieresztik a színüket, majd mindkét bögrébe öntött egy kis tejet.

Óvatosan a nappaliba vitte őket, figyelt rá, hogy egyetlen csepp se folyjon ki. Élete végéig hallgathatná, ha rendetlenséget csinálna.

Halkan letette a bögrét a Leilah melletti asztalra, és kikapcsolta a tévét. Leilah szokatlanul hamar álomba merült, és most alig hallhatóan horkolt.

Aleisha leült a vele szemközti székre, és nézte őt egy darabig. Hallotta a ház mellett bicikliző gyerekeket, a kintről beszűrődő káromkodást, az egymással nevetgélő anyukákat és az előttük gördülő babakocsik kerekének nyikorgását. Felsóhajtott, majd hirtelen felugrott, amikor észrevette, hogy világít a telefonja – bejövő hívás: Apu. Felvette, és kiment a szobából, óvatosan behajtva maga mögött az ajtót.

Három hete hallott utoljára Dean felől. Először a zöld, majd a piros gombra csúsztatta az ujját. Úgy beszélgessen Deannel, hogy Leilah ott fekszik a másik szobában? Úgy érezte, azzal elárulná. De ha most a piros gombra koppint, lehet, hogy Dean soha többé nem hívja fel. Már új élete volt, új gyerekei, új felesége.

Volt elegendő kifogása, hogy miért nem telefonál.

Mindig azt mondta: „kincsem, olyan elfoglalt vagyok.”

– Halló? – suttogta a száját eltakarva. Mindent megtett, hogy az apja ne hallja a reménykedést a hangján. Csak egy egyszerű beszélgetésre vágyott, semmi többre.

– Szia, édesem!

Az apja hangja vidám volt, fülsüketítően boldog – Aleisha cseverészést hallott a háttérben.

– Szia, apu, hol vagy?

– Ó, csak itthon, a gyerekek néznek valami filmet. És te hol vagy? Miért suttogsz?

– Ó, csak itthon. Anyu alszik.

– Mmm… minden rendben veletek? Hogy van Aidan?

– Sok dolga van, dolgozik. Anyu mostanában nincs túl jól. Az utóbbi időben nem vállalt el semmilyen tervezői munkát. Próbáljuk megtenni a tőlünk telhetőt.

Aleisha imádta nézni, amikor az anyja grafikai munkát végzett, néha még azt is, ahogyan festett. Ám amikor Leilah úgy érezte magát, mint most, mindennel felhagyott. Eltette szem elől a számítógépét, összecsomagolta az anyagait, és minden új megbízásra nemet mondott. Aleisha és Aidan számára mindig ez volt az első jel, hogy valami nincs rendben.

– Aleisha, ha egy kicsit kiszakadnál, tudod, hogy bármikor szívesen látunk, itt is maradhatsz egy kicsit, ha szeretnél. Jó lenne újra találkozni! Most nyári szünet van, ugye?

– Végeztem a vizsgáimmal, igen. De most dolgozom. Talán majd legközelebb, egy csendesebb időszakban. Most igyekszem sokat olvasni, készülni az egyetemi jelentkezésre. Jog… nehéz lesz bekerülni. Aidan azt akarja, hogy szorgalmasan tanuljak.

A falat bámulta, elképzelte, ahogy az apja a mindig ragyogóan tiszta házában ül, a tökéletes gyerekei meg a tévé előtt nevetnek, viccelődnek. Vajon az új házban mennyire nyomasztó a légkör?

– Persze, megértem. Jól teszed, drágám. Örülök, hogy komolyan veszed.

Most megállt, Aleisha kacagást hallott a háttérben. Valaki az apját hívta.

– Apu?

– Ne haragudj, Aleisha, mennem kell. Bocs, hamarosan megint felhívlak, jó? Tényleg! Oké? Ha bármikor kedved támadna eljönni, szívesen látunk!

– Tudom – felelte Aleisha.

– Jól van, drágám, szeretlek – ezzel letette, meg sem várta Aleisha válaszát.

– Szia – mondta, de ezt már senki nem hallotta. Kétségbeesetten próbálta elterelni a figyelmét a körülötte lévő néma csendről, elkezdte görgetni a híváslistáját.

Aidan. Aidan. Aidan. Otthon. Otthon. Kyle. Dev. Kyle. Otthon. Aidan.

Aztán megnyitotta a kontaktokat, és Rachel neve mellett rákoppintott a Hívás gombra. Ahogy hallgatta a tárcsázás hangját, szinte azt remélte, hogy az unokatestvére nem fogja felvenni. Nem nagyon tudta, mit mondjon neki. De azok után, hogy beszélt az apjával, hallotta a hangját, érezte a nyugodtságát, Aleisha feleslegesebbnek érezte magát, mint valaha.

– Helló, uncsitesó! – szólalt meg Rachel csiripelő hangon.

– Szia! – válaszolt Aleisha, nem bírta leplezni a bánatot hangjában. – Jól vagy?

– Sajnálom, szívem, de éppen a barátaimmal vagyok a városban. Visszahívhatlak később?

– Semmi baj, persze – felelte Aleisha színlelt könnyedséggel, nem akarta, hogy Rachel rosszul érezze magát, amiért normális életet él. – A héten beszélünk valamikor, oké? Érezd jól magad!

Letette a telefont, és sóhajtott egy nagyot. Úgy tűnt, az egyetlen társa az elkövetkezendő órákra az anyja halk horkolása lesz.

 

 

Leilah ott ült mellette, a feje a vállára dőlt, békésen aludt. Aleisha egy pillanatra erős késztetést érzett, hogy felrázza az anyját, felébressze, és az arcába kiabálja: „Anyu, mondj valamit! Beszélgessünk!” De amilyen gyorsan jött a vágy, olyan gyorsan el is illant.

Kivette a telefontokjából az olvasmánylistát, kihajtogatta a sarkait, a kezében tartogatta, majd lassan elővette a táskájából a Ne bántsátok a feketerigót! példányát.

Valaki energiát fektetett ebbe a listába,

gondosan állította össze. Mi volt ezekben a könyvekben? Miért éppen ezeket választotta? A lista szerzője vajon tudta, hogy a kis cetli egy nap mások olvasmánylistája lesz?

Ránézett a könyvre, és egy kicsit elszégyellte magát, mert eszébe jutott, milyen zavarban volt, amikor először kinyitotta – mintha a könyvtárban mindenki őt figyelné, mintha azon tűnődnének, mit csinál, és miért játssza el, hogy egy igazi könyvmoly. De most egyedül volt. Itt senki sem ítélkezett felette.

Visszahajlította az oldalakat a gerinc mentén, és elkezdett olvasni, először bizonytalanul, halkan ejtve ki a szavakat, mintha az irodalomórán olvasna fel, de aztán elengedte magát, és beállt a neki kényelmes tempóra, elidőzve egy-egy szó felett. Néhány sor elolvasása után mindig felnézett, hogy ellenőrizze, van-e arra utaló jel, hogy Leilah fel akar kelni, de az anyja meg sem mozdult. Érezte, hogy a könyvnek köszönhetően egyszerre két világban lehet jelen: az egyik a saját valósága, az anyja mellett, az otthonukban, ahol fülledt levegő keringett a forró nap után, a másik pedig két gyerek világa, Scouté és a bátyjáé, Jemé, akik egy Maycomb nevű városkában éltek, Alabamában, az utcán játszottak, hülyéskedtek, élték a gyerekek felhőtlen életét.

Aleisha bármit megtett volna, hogy újra gyermeki szemmel nézhessen a világra:

akkor még az élet nem tűnt olyan véresen komolynak, a félelmetes szomszédok szórakoztatók voltak, és a család jelentette az otthont. Már az első oldalakból látni lehetett, hogy bár Scout rossz fényt vetett Jemre, Jem kitartott a húga mellett.

– Anyu – Aleisha Leilah felé fordult, aki még mindig lehunyt szemmel pihent. – Mit gondolsz Scoutról és Jemről? Emlékeztetnek valakire? – a lány válaszra nem várva mosolygott. A kandallópárkányon álló fényképet nézte: ő és Aidan, hét- és tizenöt évesek lehetnek, átölelik egymást (Leilah utasítására, aki a fényképezőgép mögül irányította a jelenetet), arcukon színlelt undor. Elmosolyodott.

Aleisha később Scout és Jem apjával is találkozott, akit a narrátor, Scout csak Atticusnak hívott… ezzel hangsúlyozta a fontosságát. Az „apa” túl általános kifejezésnek tűnt Atticus esetében. Ügyvéd volt: bölcs, kedves, igazságos. Aleisha megint Leilah felé fordult, és szélesen vigyorgott.

– Anyu! Ügyvéd! – suttogta. – Méghozzá, úgy tűnik, elég menő a kisvárosban, ahol laknak.

Scout szemével látta Atticust: termetes, erős, tiszteletre méltó férfi. Emlékezett rá, hogy egyszer, régen ő is ilyennek látta az apját. Furcsa, hogy amikor véget ér a gyerekkor, a szüleink egyszerű emberekké zsugorodnak, akik ugyanúgy tele vannak félelmekkel és aggodalmakkal, mint mi.

– Anyu – mondta halkan. – Azt hiszem, kezdek belejönni.

Egy röpke pillanatra úgy tűnt, hogy Leilah felriad, résnyire kinyitotta a szemét. Aleisha várt, mond-e valamit. Mivel nem szólalt meg, a lány összegömbölyödött a kanapén, és odabújt az anyjához, épp úgy, mint gyerekkorában. Lehunyta a szemét, közben a könyvet szorongatta.

 

 

Amikor Aleisha másnap reggel felébredt, a könyv még mindig a kezében volt, a puha borító hozzátapadt kissé nyirkos bőréhez. Körülnézett a szobában, és egy pillanatra mintha egy kisgyereket látott volna a szemközti fotelben: lehorzsolt térd, rövidnadrág, az alabamai portól koszos lábak – Scout. Az ébredés első pillanatában nem Wembley-ben volt, hanem Maycombban. A kanapé másik végére pillantott, arra számított, hogy ott lesz Leilah – kíváncsi volt, vajon ő is látja-e a kislányt. De Leilah eltűnt, Aleisha teljesen magára maradt. És mégis, hosszú idő óta először érezte úgy, hogy a ház csendje nem bénító. Fellélegzett.

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

A felnőtteknek is szükségük van a természetben rejlő varázslatra

Esterházy Miklós a legősibb műfajjal, a mesével foglalkozik, és miközben megtartja az alapvető mesei elemeket, ízig-vérig mai történeteket ír. Arra mutat rá, hogy felnőtt életünkben is éppúgy van lehetőségünk rácsodálkozni a természetre, és visszatalálni a bennünk élő gyermekhez, amikor a napok végtelen hosszúak voltak, és minden lehetségesnek tűnt. Olvass bele a Málna és a csotrogányokba!

...
Beleolvasó

Első szex és gyűlölt rítusok - Olvass bele a Nobel-díjas Annie Ernaux könyveibe!

Annie Ernaux nyerte a 2022-es irodalmi Nobel-díjat, magyarul három könyve jelent meg, kettőbe most beleolvashatsz.

...
Beleolvasó

Lugosi Béla története visszafelé halad az időben a végzetes fordulatig

Lugosi Béláról, aki az egyik legismertebb magyar a világon, mi, magyarok többnyire csak közhelyeket tudunk, pedig az életéből több film vagy regény is kitelne. Gyurkovics Tamás most megírta az egyiket. Olvass bele az Akcentusba!

Legjobb Könyvek Nőknek

Az egyik legnagyobb ajándék, amit egy nő kaphat, az olvasás élménye. A kifejezetten nők számára írt könyvek óriási forrást jelentenek az önismeret, az inspiráció és az élet különböző aspektusainak megértéséhez. A "legjobb női könyvek" kifejezés mögött olyan könyvek gazdag és változatos könyvtára húzódik meg, amelyek megérintik a női lélek mélységeit, és arra inspirálnak bennünket, hogy a önmagunk legjobb verzióját hozzuk elő.

Rengeteg mű ebben a témában például egyedülálló utazásra visz minket az identitás és az önkifejezés világába. Több könyv pedig egy olyan nő történetét mesélik el, aki a világ különböző részein újra felfedezi önmagát. A legjobb női könyvek azok, amelyek képesek bemutatni a nők tapasztalatainak sokszínűségét és összetettségét, ugyanakkor inspiráló és megnyugtató üzeneteket közvetítenek. Az ilyen könyvek lehetnek regények, memoárok, pszichológiai kötetek vagy önismereti útikönyvek, amelyek mind hozzájárulnak a nők életének mélyebb megértéséhez és gazdagításához. E könyvek olvasásával a nők sokat tanulhatnak önmagukról, kapcsolataikról és a világról. Megérthetik saját érzéseiket, vágyaikat és álmaikat, és megerősödhetnek abban a tudatban, hogy nincsenek egyedül az útjukon. A legjobb könyveket nemcsak élvezetes olvasni, hanem életünk társává válnak, és segítenek abban, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból és a világból.

Életünk során számos nehézséggel és döntéssel szembesülünk, és gyakran nehéz megérteni önmagunkat és a bennünket vezérlő érzelmeket. Ezért fontos, hogy olyan könyveket olvassunk, amelyek segítenek jobban megismerni önmagunkat. Ezek a könyvek segíthetnek feltárni olyan belső gondolatokat, érzéseket és vágyakat, amelyeket nem mindig könnyű szavakkal kifejezni. Ha jobban megértjük önmagunkat, képessé válunk arra, hogy hatékonyabban kezeljük az élet kihívásait, erősítsük a másokkal való kapcsolatainkat, és valóban teljes életet éljünk. Ezek a könyvek lehetővé teszik számunkra, hogy mélyebb szinten kapcsolódjunk saját érzéseinkhez és tapasztalatainkhoz, így segítve, hogy valóban tartalmas és boldog életet éljünk.


Finy Petra: Akkor is

A 40 éves Sára tanárnő történetét meséli el. Két gyerek, kiszámítható munka, tökéletes házasság - legalábbis a főhősnő ezt hitte. Ám egy nap a férje összecsomagol. A főhősnő sokféle érdekeltségű nő: egy túlérzékeny anya, két koraérett gyerek, barátok, akik egyben kollégák is, egy mogorva szomszéd és egy férfi, aki kómában fekszik a kórházban, és soha nem beszélt vele, csak könyveket olvasott neki. A regény stílusa könnyed, helyenként nagyon fanyar és őszinte, annak ellenére, hogy egy nehéz sorsú nő sorsát ábrázolja. Kötelező darab a könyvespolcra!


Gurubi Ágnes: Szív utcájában

A történet a nagymama életének krónikája körül forog, de a regény narrátora nem teljesen a szerző. Ági laza határvonalat húz a valóság és a fikció között, és nemcsak saját családi történetével szembesül, hanem több generáció tükre is. A fő motívum egy zsidó család menekülése és az azt követő események, de ez nem holokausztregény, hiszen egy anya és lánya felnőtté válásának története származástól függetlenül érvényes.


Tompa Andrea: Haza

Főhőse olyan útra indul, amely nemcsak az otthon és a haza fogalmát tárja fel, hanem közelebb hozza őt önmagához is. A regény cselekmény helyett inkább a főhős belső útját írja le, amelyet életének és döntései megértése utal. A regényben egy nagyon találó gondolat is helyet kapott: „Elmenni lehet, de visszatérés nincs. Nincs visszatérés tehát, csak a kudarc tér vissza.” Ezek a szavak kiterjeszthetők az élet egészére. Az emberek nem tudják megváltoztatni múltbeli döntéseiket, ezért az elfogadás és a megbékélés az idő előrehaladtával egyre fontosabbá válik. Tompa Andrea regénye tehát nemcsak az otthon és a haza fogalmát járja körül, hanem a sors és a saját döntések elfogadását, valamint a visszafordíthatatlan idővel való megbékélést is. A főhősnő ezen utazása arra ösztönzi az olvasót, hogy elgondolkodjon saját életének kihívásain, és azon, hogyan lehet elfogadni azt, amin már nem lehet változtatni.


Bakos Gyöngyi: Nyolcszáz utcán járva

A regényként olvasható novellagyűjtemény egy filmkritikus önismereti, kalandos, apátlan és bátor, őszinte szexualitással teli utazása. Az olvasót nem egy, hanem több útra is elviszi, helyszínek, emberek és események váltják egymást. A szövegben a stroboszkópikusan felvillanó események mögött egy fiatal nő benyomásai, reflexiói és belső monológjai állnak, értelmezve a vadul galoppozó eseményeket.


Péntek Orsolya: Hóesés Rómában

Két nő sorsa tárul fel 1951 és 2020 között. Ebben a regényben a főszereplők alig ejtenek ki egy szót. A szavak önmagukban nem elegendőek érzéseik megértéséhez vagy közvetítéséhez. A lírai képek és benyomások azonban értelmezik az eseményeket, bár nem a megszokott racionális módon. Péntek Orsolya könyvében a hallgatag és zárkózott szereplők helyett az utcák, a tájak, sőt a kanálra ragadt lekvár íze is mesél. A regény nemcsak mesél, hanem az érzelmek és benyomások kifinomult leírásán keresztül mélyen belemerül a két nő életébe és belső világába.


Virginia Woolf: Egy saját szoba

Az irodalmi világban élő nők helyzetét elemzi a 20. század elején, kifejtve, hogy mire van szüksége a nőknek a szellemi függetlenséghez és a művészi kifejezéshez. A könyv filozofikus és történelmi utalásokkal gazdagított, ráadásul üde színfoltja az akkoriban férfiak uralta irodalmi világnak.


Chimamanda Ngozi Adichie: Mindannyian feministák vagyunk

Esszéje egy rövid, mégis hatásos mű, amely a feminizmus modern értelmezését tárgyalja, arra ösztönözve olvasóit, hogy gondolkodjanak el a nemek közötti egyenlőség fontosságán és a társadalmi szerepek átalakításának szükségességén. Adichie éleslátása és közvetlen stílusa révén képes megragadni az olvasó figyelmét, és arra készteti, hogy újragondolja a nemi szerepekkel kapcsolatos saját előítéleteit.



Margaret Atwood: A Szolgálólány meséje

Olyan jövőképet fest, ahol a nők szabadságát drasztikusan korlátozzák, és szinte teljesen az uralkodó rendszer kiszolgálóivá válnak. Atwood mélyreható karakterábrázolása és a társadalomkritikai elemek ötvözete izgalmas olvasmányt biztosít, amely elgondolkodtatja az olvasót a jelenkor társadalmi dinamikáiról és a szabadság értékéről.



Maya Angelou: Én tudom, miért szabad a madár a kalitkában

Maya Angelou önéletrajzi műve egy erőteljes és megindító történet az önazonosság kereséséről, a rasszizmus és a nemi megkülönböztetés legyőzéséről. Angelou lírai prózája és őszinte hangvételű elbeszélése a személyes küzdelmek és győzelmek univerzális történetévé varázsolja a könyvet.


A legjobb könyvek nőknek különböző perspektívákból közelítik meg a női tapasztalatokat, és kiváló olvasmányt nyújtanak azok számára, akik mélyebb betekintést szeretnének nyerni a hölgyek életét érintő kihívásokba és győzelmekbe. Minden mű más és más stílusban és hangnemben szólal meg, de közös bennük a mély emberi érzések és társadalmi kérdések iránti elkötelezettség.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Meg fogsz lepődni, hogy milyen régi a reggeli kávéd

Biológusok megfejtették, hogy az arabica kávé több százezer évvel ezelőtt, természetes kereszteződés folytán alakult ki. Könyvek hírek (és kávé) mellé.

...
Zöld

A szerzetes, aki megalkotta a középkori Google Earth-öt

Fra Mauro, a velencei laikus testvér az addigi történelem legrészletesebb térképét készítette el az 1450-es években. Csettintenének rá a Google Earth tervezői is.

...
Zöld

Vajon tudod a választ 3 egyszerű kérdésre a pedofíliáról és a gyerekek elleni erőszakról?

A cikkben könyveket is találsz a Hintalovon ajánlásával!

SZÓRAKOZÁS
...
Nagy

6 érdekesség, amit nem tudsz a Netflix Ripley-sorozatáról

Huszonöt évvel azután, hogy Matt Damon, Jude Law és Gwyneth Paltrow főszereplésével filmre vitték Patricia Highsmith thrillerét, Mr. Ripley ismét hódít, ezúttal fekete-fehérben. Összegyűjtöttünk hat érdekességet a vadonatúj Netflix-sorozatról.

...
Szórakozás

7 Oscar-díjas adaptáció, amit most láthatsz a Netflixen

Tuti befutókat néznél az este? Összeszedtük, milyen Oscar-díjas adaptációkat találsz most a Netflixen: lesz közte hard boiled krimi, izgalmas animáció, szórakoztató kaland és egy kakukktojás dráma is.

...
Szórakozás

„Ivy a kedvencem” – A Csengetett, Mylord?-enciklopédia szerzőjével beszélgettünk

Mi lehet a Csengetett, Mylord? titka, amivel ennyire betalált a magyar nézőknél? A sorozatról készült enciklopédia szerzőjét, Boromisza Istvánt kérdeztük.

...

Ezt senki nem mondta – Szabó T. Anna és Dragomán György: Azt terveztük, hogy szabad gyerekeket fogunk nevelni

...

Kemény Lili: Az életemet nem különösebben tartom érdekesnek

...

Ezt senki nem mondta – Dr. Benkovics Júlia: Mi történik a nőgyógyásszal, amikor terhes lesz?

Hírek
...
Így döntöttek ők

Nyáry Krisztián: Eszeveszett szerelem változtatta meg az életét

...
Hírek

Salman Rushdie ezt az álmot látta két nappal a merénylete előtt

...
Szórakozás

Így énekel Timothée Chalamet az új Dylan-életrajzi filmben (videó)

...
Zöld

5 könyv, amit olvass el, ha mindig ugyanúgy végződnek a párkapcsolataid

...
Hírek

Sophie Kinsella a rák egyik legagresszívabb formájával küzd

...
Gyerekirodalom

Tarolt az apa a TikTokon, aki telefon helyett könyvet adott a gyereke kezébe

...
Gyerekirodalom

Hogyan lehet elmagyarázni egy gyereknek, hogy mi a háború?

...
Nagy

5 dolog, amit nem tudtál a Száz év magányról

...
Szórakozás

Neil Gaiman: Vége a sorozatok aranykorának