Lily egy nap egy látszólag elhagyatott, sivatag közepén álló palotában ébred, hamarosan pedig felfedezi, hogy nincs egyedül a hatalams házban. Tizenkilenc fiatal lány egy nagyon népszerű valóságshowban veszn részt: a tét, hogy ki tud tovább maradni a Komplexum falain belül. A játék viszont nem olyan egyszerű, mindenért meg kell küzdeniük egymással. A luxuscikkekért, az ételért, arról nem is beszélve, hogy a producerek a nézettség növelése érdekében egyre veszélyesebb feladatokra kényszerítik a lányokat. Mindeközben a játékon kívül darabokra hullik a világ. Aisling Rawle első, fordulatos regénye egyszerre idézi meg a young adult klasszikusok izgalmát és a modern tévéműsorok kegyetlen valóságát.
Aisling Rawle: A komplexum (részlet)
Ford. Borbély Judit Bernadett
Egy
Én ébredtem fel elsőnek. Ennek önmagában nincs jelentősége, rossz alvó vagyok, és korán szoktam ébredni. Azt nem tudtam kideríteni, hány óra van, de jó darabig alhattam, mert egészen elgémberedtek a tagjaim. A szoba sötét és ablaktalan, csak az ágyam fölött láttam egy kis tetőablakot, mégsem ülte meg a helyiséget az alvás szaga, sőt kimondottan frissnek érződött a levegő, mintha nemrég takarítottak volna. Enyhe légfrissítőillatot is érezni véltem, citromosat, esetleg fenyőillatút. Tíz ágyat láttam odabent, habár csak egy volt foglalt az enyémen kívül. A szemközti ágyon fekvő lány éppen ébredezett. Felült, rám nézett. Gyönyörű volt, de ez természetes.
– Szia – szólaltam meg egy idő után. – Lily vagyok.
– Jacintha – felelte. – Örülök, hogy megismerhetlek.
Újszülöttnek éreztem magam, ahogy letettem a lábam a padlóra. Hallottam ropogni a csigolyáimat nyújtózkodás közben. Zúgott a légkondicionáló, de a mögötte feltorlódott hőséget is éreztem. Amikor odanéztem, Jacintha már állt. Bugyi és ujjatlan trikó volt rajta. Lepillantottam és láttam, hogy én is valami hasonlót viselek.
Kínos is lehetett volna a helyzet, de ő mosolygott.
– Megkeressük a többieket?
Feltérképeztük az egyszerre ismerős és idegen házat. A hálószoba mellett kétoldalt helyezkedtek el az öltözők: balra a fiúké, a miénk jobbra. A fiúkéban nem volt keresnivalónk, mentünk egyből a lányöltözőbe. Hatalmas volt, jóval nagyobb, mint a hálószoba. Itt tartjuk majd a dolgainkat, ha lesznek. Leginkább tárolóeszközökkel volt berendezve: beépített, fiókos és faliszekrények, meg néhány csilivili doboz, hasonló ahhoz, mint amilyenben kislány koromban a jelmezeimet tartottam.
Szürke, laminált borítású asztal húzódott a terem közepén, egy-egy paddal a két oldalán. Végig az asztalon világító tükrök és a kis képernyők. Megérintettem egyet, de fekete maradt.
A hálóval ellentétben az öltöző határozottan kupis volt: a földön ledobált ruhák, sminkfoltok mindenütt az asztalon, és női pipereszerek illata ülte meg a levegőt. Jacinthával átnéztük a fiókokat és tárolókat, és jobbára olcsó, elhordott holmikra leltünk: áttetszőre tágult fürdődresszek, foltos ruhák, viseltes pólók. Akadt néhány minőségi, egyedi tervezésű darab is, egyberuhák, egy szoknya blézerrel. Egyetlen ránc sem volt rajtuk, valószínűleg nem is hordták még őket. A folyosó végében helyezkedett el a csempézett, makulátlanul tiszta fürdőszoba. Két vécé, piszoárok a fal mentén, meg egy túlméretes kenura hajazó, hívogatóan tágas kád. Fényes, arany rúdon lógtak a törülközők, arany kilincsgombok sorakoztak a szekrényajtókon, és a mosdótükör fölött is volt egy ugyanolyan arany rúd. Szép sárgaréz csapokat láttunk, rengeteg szappan sorakozott az egyik polcon, és volt még ott egy művészien elrendezett vécépapírguriga-torony is. A kád melletti falon jókora absztrakt festmény. Az egyetlen műalkotás, amit a házban láttam. Tudtam, hogy drasztikus változások történtek itt az évek során; a festmény látszott az egyetlen állandó elemnek. A hálószoba és az öltözők is takarosak, de funkcionálisak voltak. A fürdőszoba ellenben luxusszintet képviselt: ott minden tökéletes volt, eltekintve attól, hogy nem volt ajtaja.
Lementünk Jacinthával, és négy vagy öt üres szobára bukkantunk, üres dobozok kallódtak bennük. Ezeket a helyiségeket nyilván raktárnak használták korábban. Volt ott két további fürdőszoba, rendben lévő, de kevésbé fényűző helyiségek. A nappali küszöbén megtorpantunk. Az öltözőben még csak rendetlenség uralkodott, a nappali viszont valóságos romhalmaz volt. Nem láttunk kanapét, összehajtható székek feküdtek az egyik sarokban.
Tükör hevert a padlón, szilánkjain a kaotikus állapotok tükröződéseivel: horpadt fal, lábatlan dohányzóasztal, törött virágváza. Majd minden tárgy össze volt törve, egyedül a falon lógó óriási képernyő maradt ép és sértetlen.
A kis képernyőkhöz hasonlóan ez a nagy is fekete volt. Nem tettünk megjegyzést a felfordulásra, de jó egy percig ácsorogtunk az ajtóban, hátha mégis életre kel a monitor.
A konyha szintén tágas és szerencsére jól felszerelt volt. Gránitpultok, a szokásos háztartási felszerelés és egy kis konyhasziget három bárszékkel. Ipari jellegű konyhának tűnt, ahol több ember tud egyszerre főzni, vagy ahol nagy mennyiségben lehet ételt készíteni. Itt is átnéztük a szekrényeket és fiókokat, és hetekre elegendő élelmiszer-mennyiséget találtunk. A remek kialakítása és a felszereltsége ellenére meglepően nagy volt a konyhában a rumli. Tojáshéj a földön, a fal is ételfoltos, és hegyekben állt a mosogatóban a szennyes edény. Szutykos volt a padló, a pultok is ragadtak. A szemetesek túlcsordultak, és rothadó hús szaga szállt belőlük.
– Nincs fagyasztó – jegyezte meg Jacintha.
– A hűtő viszont jó nagy – feleltem. Kinyitottam az impozáns, króm dupla ajtót, és rámosolyogtam Jacinthára. Ő úgy nézett rám, mint aki még nem tudja, hányadán áll velem.
A mosogató fölötti jókora ablak majdnem teljes hosszában beterítette a falat. Látványos megoldás, ami ugyanakkor azt eredményezte, hogy duhasztó hőség volt a konyhában. Az ablakon át odaláttam az úszómedencére a távolban. A napsütésben szikrázó kék víz láttán rendeződött el bennem istenigazában, hogy hol vagyok, és mit művelek.
– Nézd csak – mondta Jacintha. Először észre sem vettem a medence mellett összegömbölyödve alvó lányt.
Kimentünk hozzá, de akkor se mozdult meg, amikor odaléptünk mellé. Felmerült bennem, hogy talán meghalt.
Jacintha leguggolt hozzá, és rázogatni kezdte a vállát. Elnézve a lányt, az a nyugtalanító gondolatom támadt, hogy nagyon hasonlít rám. Aztán felébredt, és láttam, hogy mégsem, csak ő is vékony és szőke. Mindenütt rózsaszínű volt egy kicsit a napon fekvéstől. Felpillantott ránk, és rögtön a haját kezdte igazgatni.
– Sziasztok, Susie vagyok – mutatkozott be. Mi is megmondtuk a nevünket, mire Susie elmosolyodott és bólogatott. – Klassz nevetek van – mondta lelkesülten.
Összenéztünk, és próbáltuk kitalálni, mit mondjunk erre.
– Hát nem csúcs ez a medence? – kérdezte Susie.
– Én is ugyanerre gondoltam – feleltem.
– Fogalmam sincs, hogyhogy itt ébredtem fel. Nem emlékszem, mikor aludtam el, de nem is számít, nem igaz? Ó. – Körbenézett. – Jó sok itt a homok. Hűha. Meleg is van. Csak most keltem, de szerintem életemben nem volt még ilyen melegem! Ti hol ébredtetek?
– Mindketten a hálószobában – válaszolta Jacintha. Susie mintha kissé elkámpicsorodott volna, úgyhogy hozzátettem: – Te vagy az első, akit megtaláltunk. – Ettől mindjárt boldogabb lett, és együtt elindultunk megkeresni a többieket. Keresés közben alkalmunk nyílt felmérni a hely valós kiterjedését. Szerteágazó komplexum volt: vörösesbarna föld, itt-ott megsárgult fű, másutt csoda szép, élénkzöld növényzet; kavicsos ösvények, foltokban növények és más kellemességek, és a határt jelző sövénygyűrűn túl az egészet körülvette a horizont végtelenjébe nyúló sivatag. A komplexum háta mögött valósággal burjánzott a gyep, lustán szitált a víz az öntözőrendszerből, és ahogy szivárványokat szórt a fény a vízcseppeken át, ez a magától értetődő szépség kiáltó ellentétet képezett a mögötte elterülő monoton tájjal. Megütközést keltett bennem a sivatag látványa; persze láttam a tévében, de egészen más volt a saját szememmel látni. Mintha soha nem tapodta volna emberi láb e sivár föld aranysárga homokját.
Onnan jönnek majd a férfiak, és oda fognak bennünket száműzni, ha arra kerül a sor.
Míg a komplexum puszta mérete elképesztő volt, meglehetős lepusztultság jellemezte. Akár egy milliárdos otthonát, ha sztrájkol a személyzet. A ház előtti terasz az épület oldalában is folytatódott. Nyugatra a háztól csodásan buja volt a birtok, hosszú ösvények keresztezték a takaros virágágyakat. Tó csillogott a távolban, és akadt néhány sehová sem vezető kapu meg fal, mintha valaki elkezdett volna leválasztani részeket, csak félúton feladta. A legnyugatabbra eső ponton harsogóan zöld útvesztő terpeszkedett. A nyugati volt a festői oldal, a keleti a funkcionális. Teniszpálya is tartozott a birtokhoz, háló és felszerelés nélkül, csak a pálya. Meg egy kisebb kültéri edzőpark fekvőpaddal és lépcsőzőgéppel.
Még távolabb újnak tűnő pingpongasztal állt, meg egy rozsdás rugójú trambulin megereszkedett vászonnal.
Furcsamód, bár a komplexum számos része az elhanyagoltság jeleit mutatta, arra szemlátomást nagyon odafigyeltek, hogy kialakítsanak egy határvonalat. A réges-rég ültetett bokrokon kívül egy fakerítés is körbeölelte a területet, demarkációs vonalként az otthonunk és a sivatag között.
Tudtam, hogy korábban csak szögesdrót volt ugyanott. A kerítés későbbi újítás.
Akadt felfedeznivaló bőven, engem mégis a hatalmas, tojás alakú úszómedence izgatott leginkább, folyton arrafelé nézegettem. A medence fogta össze a helyet, az tette rezidenciává az elhanyagolt kertek és furcsa ösvények együttesét.
Ekkor talált ránk az a lány, aki már ébren volt. Egy homokos szakaszon álldogált a ház mögött. Csípőre tett kézzel kémlelte a sivatagot, és olyan mozdulatlan volt, hogy először észre sem vettük.
Üdvözlésre emelte a karját, és éreztem, ahogy végigpásztáz bennünket a tekintetével. Már a távolból is láttam, hogy nagyon szép, pedig félig el volt takarva az arca. A tartásából derült ki, vagy talán a haja eséséből. És valóban, amikor odaértünk hozzá, és leengedte a kezét, láttam, hogy ezzel az arccal őrületbe lehet kergetni másokat, kit a vágytól, kit az irigységtől.
– Helló, Candice vagyok – mondta. Várakozásteljesen nézett ránk, úgyhogy mi is bemutatkoztunk. Eszembe jutott, hogy nincs rajtam smink.
Képtelen voltam levenni róla a szemem, pedig próbáltam visszafogni magam. Hosszú, sötét és a párás idő ellenére is nagyon egyenes haja volt. Méricskélőn nézett végig rajtunk égszínkék szemével. A szája sem formára, sem méretre nem olyan volt, mint ami manapság divatos: én a saját ajkamat teltre fazoníroztattam. Neki viszont széles csíkszája volt. Nem láttam rajta semmi olyat, ami miatt ne kérdőjeleztem volna meg a saját szépségemet.
– Már négyen vagyunk. Azt hiszem, ott a virágkapunál is láttam valakit aludni. Erre gyertek – mondta, mi pedig követtük.
Sok időbe telt megtalálni a többieket, talán megvolt az több óra is. Átkutattuk a teljes komplexumot, az útvesztő kivételével, ahová még csoportban sem akaródzott belépnünk.
Amikor mind a tízen összegyűltünk, a medence felé vettük az irányt. Kíméletlen, sőt döbbenetes hőség tombolt, egy vágyam volt: lehűlni. Levetkőztünk alsóneműre, megmártóztunk, és menten megkönnyebbültünk.
A hátamra fordulva fürkésztem az égboltot. Másmilyen kék volt, mint amihez szokva vagyok.
Makulátlan boltozat, sehol egy felhő, semmi szmog, és toronymagas épületek sem látszottak, hogy kitakarják egyes szeleteit, mesterséges fények sem fedték el rajta az árnyalatokat. Igaz, hogy kissé csiszolatlanok voltak a körülmények a komplexumban, lesz vele munka bőven, valamiért mégis lenyűgözően valóságosnak tűnt az egész. Bárhol voltak is a kamerák, nem szúrtak szemet. Céltalanul úszkáltunk a medencében. Mosolyogtunk, ha összeakadt valakivel a tekintetünk, de senki sem szólt egy szót sem. Nem volt ínyemre a csend, mert olyan érzést keltett, mintha terveket szövögetnénk, pedig nyilván mindenki csak egyedül akart lenni a gondolataival. A medence egyik végében Susie éppen kézállásokat csinált. Nem követtem a példáját, de közelebb úsztam hozzá, és néztem. Elég ügyes volt, nyílegyenesen mutatott az ég felé a lába, aztán bukfencet vetett a víz alatt, és mosolyogva bukkant fel.
Mindig is passzív alkat voltam, ami egyszerre a legrosszabb és a mások által leginkább szeretett vonásom. Ha a többiek egész nap a medencében maradtak volna, akkor én is maradok, de a jelek szerint csak le akarták hűteni magukat, így amikor kiszálltak, én is kiszálltam, és csatlakoztam az egyik fa árnyékában letelepedő többi lányhoz, jóllehet rettegtem a bogaraktól. Van kullancs a sivatagban? Utána akartam nézni, aztán bevillant, hogy nincs velem a telefonom.
Candice szállt ki a medencéből utolsóként. Az árnyékból figyeltem őt, ahogy a többiek is. Elegáns mozdulattal hátrasimította a haját az arcából. Csobbanás nélkül lemerült a víz alá, csak a bokája villant meg egy pillanatra a levegőben, mielőtt egészen eltűnt. Néhány másodpercig hangtalanul siklott a víz alatt, akár egy absztrakt folt, és a túloldalon jött fel. Ráérősen felsétált a lépcsőn, centiméterenként fedve fel a testét, aztán már teljesen kint volt a vízből, és megállt a medence szélén csöpögve, izmosan, ugyanúgy hátrasimított hajjal.
El tudtam képzelni, micsoda látvány lehetett ez a külső szemlélőnek. Igazából szinte kínos volt: Candice pontosan tudta, mit művel, mi meg csak iszkoltunk a hőség elől. Amikor mindnyájan kényelmesen elhelyezkedtünk, beszédbe elegyedtünk egymással. Egy Eloise nevű szőke lány azt mondta, tetszik neki a hajam, én a körmeit dicsértem meg. Egy másik, begyes leányzó, akit Vanessának hívnak, ha minden igaz, hozzátette, hogy mindjárt meghal a melegtől.
Ártalmatlan fecsegést folytattunk, hiszen nem nagyon volt mit mondanunk. Aztán Candice elkapta a tekintetemet, és megkérdezte:
– Ha ebben a percben megjönnének a fiúk, milyen típusra mennél rá?
Fotó: Facebook / UCD Alumni
