Vesper sok évvel korábban elhagyta a családi farmot, ezzel együtt a vallásos rituálékat, a családi titkokat, a szektákra emlékeztető kötelékeket, egyszóval teljesen új életet kezdett. Viszont egy vörös boríték visszahívja egykori életébe. A hazatérés ugyanakkor nem lesz olyan egyszerű, a meghittnek gondolt esküvőn a lány egy szörnyű családi titokra talál, és nem marad más választása, szembe kell néznie családi gyökereivel és saját hitével is.
Rachel Harrison Fekete bárány című könyve a családi traumák működésével és a szervezett vallási közösségek hatásával foglalkozik, miközben nem felejt el szórakoztatni sem.
Rachel Harrison: Fekete bárány (részlet)
Ford. Tót Barbara
Annyira azért nem voltam részeg, hogy ne tudjak felszállni a buszra, de ahhoz eléggé, hogy rájöjjek, nem kellett volna. Felháborodtam az Uber árán, ami egyheti betevőt jelentett, pláne most, hogy munkanélküli lettem. Úgyhogy mély levegőket vettem, amikor a rázkódástól émelyegni kezdtem. A gyomrom minden megállónál méltatlankodott, amikor a sofőr padlóféket nyomott. Hányás fenyegetett a torkom mélyéről. A megállómig visszatartottam. Leszálltam, aztán egy kuka fölé hajoltam. A csípős Margarita bosszúja.
Hál’ istennek nem voltak szemtanúk.
Felkapaszkodtam a lakásomhoz vezető dombon. Nem volt messze, olyan tízpercnyi séta, de a két műszak betette a kaput, a talpam felhólyagosodott, a fejem sajgott; a hátam, a vállam, a nyakam, minden ízületem sipákolt. A kimerültség teljesen elborított, a domb pedig a szokásosnál is meredekebbnek érződött.
A levegő hártyaként vett körbe – nyúlós és ragadós volt a párától –, a hőség sem csillapodott. Megsavanyodtam, mint a pulton kint hagyott tej.
Megalvadt a vér az ereimben. Nem éreztem magam embernek, csak különböző, egybenyalábolt darabkák összességének. Húztam a lábam a lehetetlennek tetsző emelkedőn, és eljátszottam a gondolattal, hogy ott helyben összeessem, kivonjam a fehér zászlót, és bejelentsem a gravitáció győzelmét. Dicsőséggel buktam volna el.
Felbukkant az épület teteje a domb fölött. Láttam a lakásomat, fölülről a második ablakot a sarkon – koromsötét volt odabent, olcsó fehér függönyöm ki-kilibbent a nyitott ablakon, úgy nyúlva az éjszakába, mint egy sóvárgó szellem.
Fölötte a hold ragyogott ezüstösen, mutatósan; már majdnem megérett a szedésre, ahogy apám mondta mindig. A sziporkázó égbolt koronaként ült a láthatáron. Megannyi ékszer – a lángoló csillagok annyira vágynak rá, hogy lássák őket, még fényévekre tőlük is kivívják maguknak a figyelmet. Könnyű megfeledkezni arról, hogy a csillagok is halandók; megszületnek, aztán meghalnak. Tündöklést hagynak hátra maguk után.
Július volt, és a július mindig csínján bánik a légmozgással – olyan, mint egy zsugori olvasztókemence. De ez az éjszaka… ez az éjszaka kifejezetten izgágának tűnt. Nem éreztem a szellőt, mégis láttam, ahogy körülöttem söpör. Az utcát szép sorban szegélyező fák dülöngéltek, remegtek a leveleik. Megcsillant rajtuk az utcai lámpák fénye, ami még erőteljesebbnek érződött, mint általában. A járdán túl valami a bokrok között neszezett. A virágok kinyújtóztatták gazdagon bimbózó nyakukat.
A mozgás, a fények… ezeket talán észre sem vettem volna.
A csönd volt, ami nyugtalanított, ami bizonyítékul szolgált rá, hogy itt valami nagyon nincs rendben.
Igen, elfáradtam, és igen, részeg voltam, és igen, egy kicsit ingerült is amiatt, hogy minden ünnepélyességet mellőzve rúgtak ki. De akarva-akaratlanul is éveket töltöttem azzal, hogy a bennem működő riasztórendszert finomítsam, ami figyelmeztetett minden veszélyre. Akiknek szükségük van rá, nem tehetnek másként.
Úgyhogy tudtam jól, hogy nem vagyok egyedül. Tudtam, hogy figyel valaki.
Meglehet, mindenki másképp tapasztalja meg, amikor megérez magán egy leplezni kívánt tekintetet. Számomra olyannak érződött, mintha hegyes bottal böködnének, mintha belülről viszketett volna a bőröm.
Körülöttem az éjszaka túlságosan gyönyörű volt. Túl tiszta. Sehol egy szemétdarab a járdán, ami szintén elég nyugtalanító volt. Az egész környezet meg akart győzni róla, hogy bízzam benne – tehát nyilván egyáltalán nem bíztam.
Imbolyogva megtorpantam az utca közepén, és idegesen kerestem valami bizonyítékot, a fenyegetés látható jelét. Vártam, hogy felbukkanjon egy alak, hogy egy árnyék hatoljon be az utcai lámpák fénykörébe, vagy hogy valaki előmásszon az egyik parkoló autó mögül. Vártam egy hangra, füleltem, hogy egy zaj megzavarja a mértéktelen csendet. Vártam, hogy az ellenség kiemelkedjen a sötétségből.
Az a helyzet a veszéllyel, hogy mindig van arca. Azt viszont már a veszély dönti el, hogy megmutatja-e neked, vagy sem.
– Gyerünk… bújj elő – suttogtam. – Minek húznád a nagy leleplezést?
Van valami, amit tudnotok kell rólam, amire idővel ráébredtem, és amit most valószínűleg meg kellene osztanom veletek, hogy minden más értelmet nyerjen. Úgy látszik, én az a fajta vagyok, aki addig piszkál egy sebet, amíg újra vérezni nem kezd, aki félrehúzza a bőrt, hogy lássa, mi van alatta. Az önpusztítás határáig kíváncsi típus vagyok.
Emellett azonban türelmetlen is, és miután úgy éreztem, hogy már vagy egy órája várom a nagy semmit a különös csöndben és a szakadatlan fülledtségben, megenyhültem, és visszafordultam a domb felé, folytatván a mászást. Tovább-baktattam – átnyomakodtam a szédülésen, a fájdalmon, a rólam ömlő izzadságon, a Margarita és a hányás torkomat kaparászó, égető ízén –, és végre-valahára elértem az ajtóig.
Babráltam a kulcsaimmal. Még egyszer utoljára hátrapillantottam, félig arra számítva, hogy valaki, egy bujkáló idegen ott áll a sétányon. De nem állt ott senki. Egyedül voltam.
Teljesen egyedül.
Sikerült kinyitni az ajtót. Még háromemeletnyi lépcsőn másztam fel négykézláb, mint egy állat. Részegségtől reszketeg lábam nem bírt el engem.
Amikor feljutottam a lakáshoz, gyanakvásom rejtelméről olyan simán hullott le a lepel, mint egy masniból a szalag.
Egy nagy vörös boríték díszelgett a lábtörlőmön.
Mindez idő alatt végig pontosan tudták, hol vagyok. Hát persze hogy tudták.
Akkor emiatt viselkedett olyan furcsán ez az este, merengtem. Megijedt.
Felkaptam a borítékot, besiettem, és még a reteszt is bezártam magam mögött. Végigcsoszogtam a padlón, lerúgtam a tornacipőmet, aztán letéptem a pólómat is, és a kukába hajítottam. Megszabadultam a melltartómtól, majd az ágyamra dőltem, amit elhelyezkedésének köszönhetően sohasem vetettem be; kis garzonlakásom hevenyészett alvókuckójaként egy sarokba volt szorítva, amelyet eredetileg egyszerű falfülkének szántak.
Forgattam a borítékot a kezemben. Selymesnek és súlyosnak érződött. Nem hittem volna, hogy valaha is gyönyörűnek tartok egy borítékot, de ez tényleg az volt.
Azt sem hittem volna soha, hogy egy boríték valaha is ki akarna belezni, de ez azt akarta.
Kard volt, amely csillogott a napfényben a vérpadra menet. Kifacsarta a lelkemet, széttörte a gerincemet, felszínre hozta a mélyen gyökerező pánikot, és úgy éreztem, a matracom fölött lebegek, lemondva a természet törvényeiről, amelyeknek semmilyen szándékuk nem volt sem velem, sem a kezemben ketyegő bombával.
Újra leszidtam magam, amiért korábban rájuk gondoltam. Hogy hiányoztak.
Visszahívtad őket, sziszegte a fülembe egy hang, amely egyszerre tűnt az enyémnek és valaki másénak.
Az egyik felem legszívesebben frizbiként dobta volna ki az ablakon a borítékot, és élte volna tovább az életét. Csak néztem volna a ramaty netflixes randizós realityket, hogy elhitessék velem, nem vagyok kész katasztrófa. Reggel munkakeresésbe fognék, vagy akár újrakezdhetném valahol egészen máshol, összekapnám a cuccaimat, és mennék, a nulláról újrakezdve az egészet, amiről mindig álmodoztam, de túl kényelmes voltam, hogy véghez is vigyem.
De, mint mondtam, kíváncsi vagyok. És őszintén szólva már vártam.
Vártam erre a borítékra azóta, hogy elmentem. Vártam, hogy valaki felkeressen. Hogy kérjen, hogy könyörögjön.
Hogy azt mondja, kérlek, gyere haza, Vesper. Hiányzol nekünk. Kérlek.
Vagy azért vártam, mert kétségbeesetten vágytam egy jó ürügyre, de lehet, hogy csupán azt akartam, hogy nemet mondhassak, és közben meggyőződhessek róla, hogy jó döntést hoztam, amikor hat kemény és fájdalmas évvel ezelőtt otthagytam őket.
A boríték nem mutatta, kitől jött, nyilvánvaló okból. Nehogy visszaküldhessem.
Úgy hittem, Rosie küldte, aki inkább testvér volt nekem, mint unokatestvér, inkább lelki társ, mint a legjobb barát.
Esetleg Grace néni, aki sokkal inkább viselkedett anyámként, mint a vér szerinti anyám valaha is.
Az tuti biztos, hogy nem az anyám, a sikolykirálynő/ribanckirálynő Constance Wright keresett fel.
Talán Brody, hogy tájékoztasson, most már készen áll. Felkészült rá, hogy megszökjön velem.
Nem, jutott eszembe. Ez a boríték túl hivatalos volt Brodyhoz.
És izzadt tenyeremben fogdosva rájöttem, bármilyen hírt tömtek is belé, jót nem jelenthetett.
A várakozás fokozódott, a rettegés húsos marka a nyakamra szorult. Úgyhogy bedugtam az ujjam a hajtás alá, feltéptem a borítékot, és tartalmát az összekuszálódott ágyneműmre borítottam. Aranyozott szegélyű, kiváló minőségű levélpapírok hullottak ki. Felvettem a legnagyobbat, és a fénybe tartottam.
Sok szeretettel meghívunk, hogy együtt ünnepeljük
ROSEMARY LEIGH SMYTHE
és
BRODY GIDEON LEWIS
esküvőjét
augusztus 16-án, szombaton délután öt órakor
Mise és ceremónia
a Wright-farmon
a New Jersey-i Virgilben
illő öltözetben
És a lap alján, fekete filccel…
Kérlek, gyere haza. Maradj a hétvégére, vagy akár örökre. Szeretünk, és hiányzol.
Hagytam a meghívót kicsúszni a kezemből. Egyenesen a vészhelyzeti cigisdobozomhoz siettem, amelyet az egyik konyhai fiókban tároltam, több elviteles villa, kanál, evőpálcika és tompa kés között. Meggyújtottam egy szálat a gázrózsával, aztán az asztalon ücsörögve füstöltem, és csak meredtem a semmibe – teljesen megdermesztett a puszta döbbenet. A hamu az asztalra, a padlóra, az ölembe, mindenhova hullott.
Egyszer csak ismét felvettem a meghívót, hogy újra és újra elolvassam láncdohányzás közben. A hitetlenségem visszatért, és akkor megint el kellett olvasnom.
Örökkön örökké olvastam volna, ott hamvadtam volna el az asztalon, ha a tűzhely kék lángjainak villódzása nem tereli el a figyelmem.
Vagy elfelejtettem elzárni, vagy magától gyulladt meg újra.
Egy pillanatra csak bámultam a tűzbe, és az otthonomra gondoltam. Rosie-ra.
Rosie haja néha olyan volt, mint az arany. Máskor olyan, mint a tűz.
Egy emlék csúszott át a gáton, amelyet évek óta építgettem.
Ezen a délutánon Rosie haja csupa tűz volt. Ketten sültünk a nap alatt – akárha az a nehéz sárga golyó fölöttünk bármikor alábukhatna onnan, hogy véget vessen a délutánnak vagy nekünk. Szúrta a fű a tarkónkat, a térdünk hátulját, a meztelen vádlinkat. Farmer rövidnadrágot viseltünk, amit mi magunk készítettünk ollóval, egy álomból.
Gyakran csináltunk ilyet. Csak fetrengtünk a mezőn az eget kémlelve, és mindenféléről beszélgettünk. Mindenről és semmiről.
Így ment ez a legjobb barátok között. A nővérek között. A legfontosabb és a legjelentéktelenebb dolgokat veséztük ki.
– Olyan cserepes a szám – mondtam. – Le fog esni.
– Tessék – nyúlt a zsebébe, aztán átadott egy szülinapitorta-ízű ajakbalzsamot. Rosie-nál mindig volt valami. Rágó. Sebtapasz. Balzsam. Kézfertőtlenítő. Hit.
Nekem sosem volt semmim.
– Te vagy az én hősöm – hálálkodtam álszerényen.
– Szükséged van azokra az ajkakra, hogy meg tudd csókolni a barátodat – kuncogta.
– Nem igazán gondolok rá így – fintorogtam. – Ő… nem tudom. Ő csak Brody.
– Össze fogtok házasodni – jelentette ki. – Egyértelmű.
El akartam mondani neki, hogy egyáltalán nem az. Hogy a jövőmmel kapcsolatban számomra semmi sem volt egyértelmű. De csak annyit mondtam:
– Tizenhárom évesek vagyunk.
A hasára fordult, kitépett egy fűszálat.
– Remélem, én is legalább ilyen jó pasival házasodom majd össze.
– Bárkihez mész is hozzá, nagyon szerencsés lesz – mosolyogtam, és visszaadtam neki az ajakbalzsamot.
– Ó, Vessie.
– A legszerencsésebb fickó a világon.
Na persze. Szart sem tudtam a szerencséről.
Szart sem tudtam semmiről.
Azt hittem, Rosie és Brody gyászolni fogják, hogy elmentem, nem pedig lecsapnak a lehetőségre, hogy összejöjjenek. Távollétem hosszú évei alatt nem utánam epekedtek. Nem bizony. Úgy tűnik, számíthattak egymásra.
Felpattantam, és elzártam a tüzet. Megöltem a lángot.
Fotó: Wikipédia
