Marie Vareille kortárs francia szerző, akitől eddig a Spagetti-szindróma és Az utolsó gyufaszál című regényeket olvashattuk magyarul. A Mi, akik tudjuk, ki volt Solange című kötete szokatlan családregény: az első világháborútól napjainkig követi négy rendkívüli nő történetét, akiknek háborúk, veszteségek, elhallgatott traumák, tiltott vágyak és kimondatlan titkok alakítják a sorsát. Egyikük, Célestine a családi tanyán nő fel, és a tanulás révén akar kitörni a paraszti élet tisztes, de kemény és szigorú közegéből. Vele szemben Solange különös lány, aki nem érti, nem fogadja el a világot olyannak, amilyen, az égbolt és a csillagok vonzásában él. A regény olyan témákkal néz szembe, mint a szenvedély, a téboly, az emberi lélek sötét oldala, de mégis a szeretet, a kitartás és a remény az, amit az olvasó magával vihet. Olvass bele!
Marie Vareille: Mi, akik tudjuk, ki volt Solange (részlet)
Fordította: Balla Katalin
Célestine
Mint tudod, Kisgidám, Célestine Marie-Jacques Marthe Moreau néven születtem, mielőtt később Bellanger-vá váltam volna. Egy jeges januári napon jöttem a világra 1917-ben, a Liberté utca 12.-ben, Sarégnac falu egyik tanyáján, Corrèze és Dordogne határán, néhány kilométerre Terrasson-Lavilledieu-től. Anyától, Marguerite Moreau-tól, aki a második házasságában Dubreuil lett, a bokámon lévő csillag alakú anyajegyet örököltem. Apámról, Jean Moreau-ról csak egy fekete-fehér, cakkos szélű fényképem van, 1917-ben készítette a hadsereg. Délcegen áll a Hadikereszttel díszített, aranygombos egyenruhájában. Annyira bízott benne, hogy fia lesz, hogy anya tudva, hogy a Somme-öbölbe vezényelték, csak több mint egy hónap után írta meg neki a születésemet. Félt, hogy a rossz hír megingatja a jó hangulatát, ami pedig a fronton elengedhetetlen, ha egy katona életben akar maradni. Apám a következő tavasszal meghalt a Chemin des Dames-nál anélkül, hogy válaszolt volna a levelére. Soha nem tudtuk meg, hogy megkapta-e, és közvetetten a rossz hír volt-e a felelős a haláláért, vagy nem is szerzett tudomást a létezésemről.
Bizonyosság híján úgy döntöttem, az ő haláláért nem vagyok felelős.
Azt viszont tudom, hogy apám a higgadt tekintetével és a dús bajszával, mely karneváli tréfának hatott kerek és gyermekded arcán, hősként halt meg.
A szüleim, ahogy akkoriban mondták, szerelmi házasságot kötöttek, ellentétben a sima házassággal, amelyben a szerelem gyakran csak kiegészítő elemnek számított. Az anyai nagyszüleimnek volt valamennyi földje és egy kis tanyája. Bár viszonylag jövedelmező birtok volt, anyám, Marguerite a férje módos bordeaux-i borászcsaládja szemében örökre parasztlány maradt.
Apám, a nagy őrült romantikus, azért, hogy 1914 márciusának egy szombatján feleségül vehesse anyámat, lemondott a tanulmányai folytatásáról, az örökségéről és persze a családjáról, amelyet irtózattal töltött el a rangon aluli frigy. Beköltözött az apósáékhoz, nem volt egyebe, csak egy pazar marhabőr bőrönd a monogramjával, tele a polgári ruháival, amelyeket a cseléd még gondosan kivasalt az indulása előtt. A nagyszüleim tanyája a Sarégnac-domb lábánál állt. Akkoriban még nem „a lenti háznak” hívtuk.
Azzal a balerinakecsességű lánnyal, aki anyám volt húszéves korában, aki apámba karolt a szépia esküvői fotójukon, és inkább a férje, mint a fényképész felé fordította a szerelmük diadalának szóló ragyogó mosolyát, én sosem találkoztam.
Én csak a későbbi anyát ismertem, akit az élet minden gondtalanságától és könnyedségétől megfosztott.
Apámat 1914. augusztus 1-jén hívták be, vagyis nem volt hosszú életű a boldogságuk: öt hónap és egyetlenegy eltávozás, amely nélkül én ma nem lennék itt. Anya a háború után postán, a katonai hatóságok hivatalos levelének kíséretében kapta meg apám Becsületrendjét, mellyel posztumusz kitüntették a hősiességéért. Bizonyára összetört a szíve, de folytatta az életét, és sosem panaszkodott, semmi nem tudta megingatni.
Semmi, egészen Solange-ig.
Nagyanyám tuberkulózisban halt meg 1912-ben, és mi után a háború elvitte a férjét és az apját, anyának csak én maradtam mint család. A harcok négy éve alatt egyedül vette a kezébe a munkát, intézte az aratást, a jószágok gondozását a családi földeken. Ő javasolta a szomszédoknak és a környékbeli ismerősöknek, hogy álljanak össze, és közösen vegyenek vetőmagot és szerszámokat, ő szervezte meg a közös munkanapokat, hogy annak ellenére, hogy a legtöbb férfi távol volt, folytatódjon a mezőgazdasági termelés. Tehát ő áll az azóta is működő sarégnaci mezőgazdasági szövetkezet megalakulása mögött. Leírom itt, Kisgidám, mert valahol le kell írni, mert úgy tűnik, mindenki elfelejtette.
Az első éveimet főként nők és gyerekek között töltöttem. A férfiak, akiket tömegesen besoroztak, mind meghaltak a háborúban, vagy majdnem mind, és akik visszatértek, a lelkük egy darabját ott hagyták a sáros lövészárkok mélyén. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy amint megjöttek, átvegyék a szövetkezet irányítását, és visszaküldjék a falu asszonyait oda, ahol, mint gondolták, a helyük volt: a konyhába.
1919-ben anyám, a fiatal hadiözvegy hozzáment a szomszédjához, Alphonse Dubreuil-höz, a domb tetején álló tanya tulajdonosához. Egyesítették a földjeiket, és attól kezdve az övék volt a Sarégnac-domb északi lejtőjének jó része. Alphonse Dubreuil húsz évvel volt idősebb fiatal menyasszonyánál, és sántán tért vissza a háborúból. Azt állította, hogy egy német repeszgránát sebesítette meg, de azt beszélték, hogy már a háború első napjaiban eltörte a térdkalácsát, amikor holtrészegen leesett egy ellátmánykocsiról. A pletyka igazat mondott, Alphonse azonban megígérte, hogy abbahagyja az ivást, és az ügy gyorsan elintéződött. A „fenti házra” átkeresztelt tanyára költöztek, és a nagyszüleim régi háza a domb lábánál lett a „lenti ház”. A pajtát, amely akkor még nem volt kék, egyszerűen pajtának hívták; akkoriban még nem volt idejük az embereknek fölösleges, költői nevekre. Az öcséim, Joseph és Marcel, az ikrek 1920 nyarán születtek, a kis utóhang, Lucien pedig két évvel később.
Alphonse hamar megértette, hogy királynőt vett feleségül, és mivel benne semmi királyi nem volt, összenyomta a felesége nagysága. Néhány hétnyi közös élet után újra inni kezdett, mint a kefekötő, egy metronóm rendszerességével rázta és verte a feleségét, miközben olyan magyarázatokat fűzött az ütlegekhez, amelyeket csak és kizárólag ő érzett meggyőzőnek:
– Marguerite, törődj a kölykeiddel! És még mindig nincs kész a vacsora!
Hogy nézek ki egy olyan asszony mellett, aki úgy arat, mint egy férfi?
Azt fogják gondolni a faluban, hogy azért csinálja, mert én képtelen vagyok rá!
Ami engem illet, én anya hosszú, redős gyapjúszoknyájának a fedezékéből figyeltem a világot. Mindig gondosan megvédett Alphonse ütéseitől. Néha morgott, hogy folyton láb alatt vagyok, és szeretetteljesen megsuhintott kicsit, hogy menjek, nézzem meg, nincs-e ott véletlenül az istálló végében. Leggyakrabban azonban, méghozzá egészen kis koromtól kezdve, bevont a tanya körüli teendőkbe. Gyerekszememben anyám mindent tudott, mindenre képes volt, beszélt az állatokhoz, megellette a teheneket és kihordta a trágyát. Varázsujjai alatt növekedett az eper, a saláta; eltüntette a foltokat és a szakadásokat a ruháinkról, elfújta a gyerekbánatainkat, és letörölte a sebeket a térdünkről. Elmagyarázta nekem az évszakok ritmusát, a búzát, a rozst. Azokat a dolgokat, amelyek értékesek (a munka, a föld és a gyerekek, mert ők a jövő), és amelyek nem (minden más). Mohón ittam magamba, amikor néha, szinte akarata ellenére, kimutatta a szeretetét, és megcsókolta a homlokomat, vagy egy mirabellát, egy édesgyökérdarabot csúsztatott a kötényembe.
Úgy tanított meg a mezőgazdasági munkára, ahogy egy vallást tanítanak, ahogy Mozart apja oktatta a zenét a gyerekeinek: a bölcsőtől kezdve, szünet nélkül, azoknak a nyugodt szenvedélyével és tiszteletével, akik mélységesen hisznek valami náluk hatalmasabban. Amint megtanultam járni, kiküldött, hogy szedjem össze a még langyos tojásokat a baromfiudvarban, a kezére tette a kezem, amikor a tehenet fejte, és megmutatta a bimbókat, amelyek hamarosan virággá, majd gyümölccsé fejlődnek; a mindig megújuló természet csodáját, amely a szemében Isten létezésének kétségbevonhatatlan bizonyítéka volt. Ötévesen, Kisgidám, távolról sem gondoltam volna, hogy egy nap gyilkos leszek, tudtam, hogy a hagymát és a fokhagymát a fejes saláta mellé kell ültetni, hogy elkerüljük a tetvek invázióját, hétévesen segítettem összekeverni a réz-szulfátot és a meszet, hogy elkészítsük a termést védő bordói lét. Nyolcévesen megmentettem egy egész krumpliföldet, mert mindenkinél hamarabb észrevettem, hogy a peronoszpóra halványsárga foltjai kezdenek megjelenni a leveleken.
Megjegyeztem anyám minden mozdulatát, és ugyanolyan akadémikus szigorral ismételtem őket, amilyenről később a tanulmányaim és a bizonyítvány megszerzése során tettem bizonyságot. Nem mintha szenvedélyesen szerettem volna a földet (egyáltalán nem ez volt a helyzet), hanem mert anyám rajongott a tanyájáért, én pedig rajongtam anyámért.
Királynő volt, korona és műveltség nélkül, fekete, töredezett körmökkel
– melyeket gondosan kikefélt minden vasárnap a mise előtt –, sár- és tyúkszarfoltos szoknyában, de akkor is királynő, aki teljes lényét a királyságának, a tanyájának szentelte. Vasárnaponként a terrassoni vásáron árulta a gyümölcseit, és olyan tisztelettel mondta, hogy „a földem”, amilyennel a hatalmasokról vagy a sorsunk felett határozó istenekről beszélünk. Terhesnek érzett mindent, ami akadályozta, hogy teljes egészében a földművelésnek szentelje magát. A születésük után dajkára bízta a három öcsémet, hogy bármennyire ellenezte is Alphonse, gyorsabban visszatérhessen ahhoz, ami igazán fontos volt: a tanyájához. Úgy siklottak le róla a férje sértései, ahogy az én gyerekkezemből siklottak ki az angolnák a Vézère vizében.
Az 1882-es törvény ellenére, amely hattól tizenhárom éves korig kötelezővé tette a tanulást, anya, mint sok más parasztgyerek, akinek a munkájára szükség volt a földeken, nem sokat járt iskolába. Azért írni és olvasni tudott, még néhány könyve is volt. Ez volt az egyik nagy büszkesége. A ritka alkalmakkor, amikor néhány pillanatnál hosszabb időre az ölébe vett, úgy ötéves korom körül megtanított olvasni. A délután vége felé leült a tanya udvarának kőpadjára a konyhaajtó mellett, mely nyáron mindig nyitva állt. A kötényébe törölte a kezét, és kinyitotta Az Új Mezőgazdaság-ot, melyet a postás hozott minden szombaton. Boldogan futottam oda, és hozzábújtam. Kiolvastatta velem a betűket, a szótagokat, a szavakat, majd idővel egész mondatokat a címekben vagy a reklámokban, amelyek egy új tejfölöző vagy egy kétsebességes, extra száraz tölgyfából készült vajköpülő erényeit dicsérték. Türelmesen egy-egy szóra szegezte a mutatóujját. Amikor bosszús lettem, mert nem sikerült, mert megakadtam egy szónál vagy egy túlságosan összetett mondat értelménél, megvonta a vállát, és azt mondta:
– Türelmetlen vagy, Célestine. Rómát sem egy nap alatt építették.
Mindig ezt a szólást ismételgette, Kisgidám. Soha nem felejtettem el.
Hatévesen iskolába kellett mennem. Addig csak a hittanórákat ismertem, amelyeket az a fiatal sarégnaci pap, Cazaux atya tartott, aki talán a belőle örökösen áradó erős hagymaszag miatt nem ébresztett túl nagy bizalmat bennem. Kétségbe ejtett a gondolat, hogy el kell válnom anyámtól, ő volt az egész világom, és most az egyszer Alphonse is az én oldalamra állt: sokkal hasznosabb lennék a földeken, vagy ha az öcséimre vigyáznék – az ikrek három-, Lucien egyéves volt akkor –, mint az iskolapadban, ahol felesleges tudással rombolnák az agyamat, vagy csak a lábamat lógatnám.
– Te vagy a legértelmesebb a családban – ellenkezett anyám –, nem arra születtél, hogy paraszt legyél, mint mi.
Hajthatatlan volt. Iskolába megyek, az a törvény, mi pedig tiszteljük a törvényt. A nevelőapám végül engedett. Anya új kötényt varrt nekem az egyik régi vászonszoknyájából, és kelletlenül útnak indultam a sarégnaci községi iskola felé.
Nyitókép: A szerző Facebook-oldala, Patrick Bernard
