Egy óvatlan pillanat, és már meg is történik a baj: a MacBride család életét tragikus baleset állítja a feje tetejére Nyugat-Ausztrália vad tájain. Ráadásul az emberek közti köteléket egy súlyos titok is próbára teszi, amelyet meg kell őrizniük, bármi is legyen. De vajon mekkora áldozatot képesek hozni a szereplők a jövőért és a szeretteikért? Többek között ezzel a kérdéssel néz szembe ez a lebilincselő történet, melyben hosszú éveken át kísérhetjük figyelemmel a családtagok néhol felemelő, máshol szívszorító küzdelmeit. Mindeközben pedig távoli és egzotikus tájakon járunk, melyek felejthetetlen hátteret biztosítanak az izgalmas cselekménynek.
M. L. Stedman: Élet a messzeségben (részlet)
1.
Nyugat-Ausztrália
- január 10., péntek
Odakint a vörös föld, ameddig a szem ellát. Odafent a nap a végtelen kék eget szántja. A poros zöld akáciafa alatt egy gyík keres árnyékot; a hangyák mérnöki pontossággal építik hőséggel dacoló fészküket; a kenguruk zsenge falevelek nedvét szívogatják, miközben a fülüket hegyezve távoli zúgásra figyelnek: a ritkás facsoportot kettéhasító, vörös vonalon magányos teherautó közeledik feléjük.
A Bedford ülésén egymás mellett feszít a MacBride család három férfi tagja.
Phil sötét szöghaja és ovális arca felbukkan az idősebb fia, Warren vonásaiban, és visszaköszön a kisebbik fiúban, Mattben is. Akár a borsószemek a hüvelyben – ugyanaz a történet ismétlődik nemzedékeken át. Mindenki úgy tartja, hogy még az otthon maradt Rosie, a fiúk közé beékelődött lánytestvér is az apja kiköpött mása. Az anya, Lorna kilóg a sorból. A MacBride-okat egy mérföldről* fel lehet ismerni.
* Az Ausztráliában 1970 előtt használatos angolszász mértékegységek metrikus rendszerre (SI) való átváltási mutatóját a regény függelékében közöljük.
Warren belebokszolt az öccse karjába.
– Uramisten, micsoda sületlenségekkel jössz elő!
– Dehogyis! Körülhajózni a Földet. Lakatlan szigeteket felfedezni… – válaszolta Matt. – Remek dolog lenne!
– Nagyon iparkodni kell, ha nem akarod, hogy a fehér hangyák szétrágják azt az átkozott hajót, és elsüllyedjen, amint víz éri – mondta a fiúk apja. Megrántotta a sebességváltót, hogy átlendítse a teherautót a következő emelkedőn.
A platón több tucat birka bégetett.
Semmi különös nem lett volna abban, hogy MacBride-ék juhfarmján egy hajó van, ha a birtokot az állam hatezer mérföld hosszan elnyúló tengerpartjának egy darabja határolja. De a majdnem egymillió holdas,* aszályos Meredith Downs a szárazföld belsejében terül el, sőt helyenként a sivatagba is belenyúlik.
* Összehasonlításképpen: kb. egy mai magyarországi közepes nagyságú vármegye területével egyezik meg
– Miről is szólt az a fogadás? – kérdezte Matt.
– Monty fészeréről.
A beszélgetés onnan indult, hogy elhaladtak egy magányosan tornyosuló építmény, „Monty fészere” mellett.
Az épület Phil nagybátyjának, Montgomery MacBride-nak a nevét viselte, és sok száz mérföldes körzetben a legkülönösebb építménynek számított.
Az idők során alaposan kiszínezték a történetet, hogyan került egy teljesen felszerelt gyöngyhalász vitorlás Meredith Downsra – a húszezer juhot számláló birtokra, ahol átlagosan évi nyolchüvelyknyi csapadék esik –, de a lényeg változatlan maradt: Monty egyik régi cimborája természetben rendezte az adósságát; afgánok vontatták ide a vitorlást tevékkel, és Monty arról álmodozott, hogy egy napon majd ő maga fog vele hajózni, talán a kontinens déli partjainál, habár a jeges Déli-óceánban aligha terem gyöngy. A hajó a Dél Keresztje legfényesebb csillagának, az Alfa Crucis-nak a nevét viselte. Amikor Monty 1915-ben elmasírozott a Somme völgyébe, a frontra, hogy hazafias kötelességét teljesítse, az apja megígérte, hogy gondját viseli a vitorlásnak. Megépítette a fészert a gyapjúért kapott pénzből, rendszeresen olajozta a hajó fa alkatrészeit, és távol tartotta tőle a pókokat meg a termeszeket.
De miután Monty egy gáztámadást túlélve hazatért a háborúból, mindössze annyi telt tőle, hogy a fészer fullasztó hőségében összekuporodott a hajó aljában, és képzeletben nyugodtabb vizekre hajózott.
Nem sokkal később meghalt, a hajója csonttá aszott, és álmai beteljesületlenül maradtak.
Monty hamvait egy iránytű és egy üveg sör társaságában a hajóorrban helyezték el, megfogadták, hogy egy nap vízre bocsájtják a vitorlást, és a fiú földi maradványait az Indiai-óceánba szórják. Phil MacBride továbbra is szertartásosan lakkozta a hajó fáját, cserélte a foszladozó köteleket, és Montynak minden születésnapján hozott egy palack sört. Phil egyébként nem volt hóbortos ember, de ebben kivételt tett: „Ez a hagyomány”, mondta, amikor illő tisztelettel elhelyezte a palackot a hajóorrban.
Most pedig válaszolt a legkisebb gyermeke kérdésére:
– Monty úgy gondolta, hogy odafent északon, a barátja birtokán vizet találhat, csak egy varázsvessző kell hozzá. Ha sikerül neki, megkapja a hajót.
Úgy is lett: harminc láb mélyen ivóvizet talált, aztán többet vissza se nézett.
A cimborája betartotta az ígéretét. Majd egy évig tartott, mire idevontatták azt a hajót.
A teherautó tovább zötyögött, a nap pedig egyre dühödtebben perzselt. A sárga színű, kavicsos utat kiszáradt vízmosások szabdalták, amelyeket a szokatlan időben beköszöntött esőzés hagyott maga után.
– Ki kéne hozni az útgyalut, Warren, hátha el tudjuk vele simítani ezt a darabot – mondta Phil, miközben egy különösen rázós szakaszon döcögtek, és a birkák ide-oda dülöngéltek a platón. – Kérd meg Milest, hogy segítsen!
Ezek után megbeszélték, hogy boldogul Miles Beaumont, az angol gyakornok munkavezető, akinek vége felé közeledik a tanulóideje.
A sóbokrokat helyenként disznófű váltotta fel, és hat fekete hattyú ereszkedett le a hatalmas, sós vizű tóra, amelynek a partja fehéren csillogott a sókristályoktól. A legelőn magasodó acél szélkerekek lapátjai lassan forogtak az enyhe szélben, és kiszivattyúzták az értékes talajvizet.
A teherkocsi látványa időnként szétugrasztott néhány birkát.
Matt az apja és a bátyja közé beékelődve figyelte, ahogy egy emupár utánuk iramodik az út mentén. A két madár kis ideig lépést tartott velük, aztán újra takarásba húzódott. Együgyű jószágok! De gyorsan futnak. Gyorsabban, mint az óriásgyíkok. Azoknak is itt kell lenniük valahol, igaz? Számtalan állat rejtőzik a sűrű bozótban: barna kígyók, mérges pókok, kéknyelvű szkinkek, meg a milliónyi hangya. A tevék szabadon kószálnak, amióta a hajcsáraik szélnek eresztették őket: egy közülük valahol a birtokon éppen át akar törni a kerítésen, hogy vízhez jusson. De a tevéknél sokkal rosszabbak a dingók: azok kikerülik a csapdákat, és az éjszaka leple alatt elragadják a szerencsétlen birkákat. Meg a kenguruk.
Átkozottul sok van belőlük, hiába próbálja irtani őket Pete Peachey, a kenguruvadászuk.
Mattnek leragadt a szeme, mert korán indultak, és tegnap lázba hozta a Perthből érkezett távirat, amelyben értesítették, hogy kiváló eredményt ért el az érettségi vizsgán: számára örökre véget ért az iskola.
Majdnem egész éjszaka álmatlanul forgolódott, és azon gondolkozott, mihez kezdjen most. Warren, aki huszonkét évét meghazudtolva inkább negyvenkettőnek látszott, átveszi a Meredith Downs birtokot, amikor az apjuk visszavonul – ez kőbe volt vésve. Mattnek másba kell fognia. És e pillanatban, két nappal a tizennyolcadik születésnapja előtt úgy érezte, bármi lehetséges: egyetemre mehet, mérnök vagy tudós lehet belőle – vagy kartográfus, hiszen odavan a jó térképekért…
Vagy a szülei segítségével saját birtokot vásárolhat.
Akár meg is nősülhet? Majd egyszer. Felidézte maga előtt Pattie Gosden zöld szemét, aki – a nővére, Rosie szerint – ott lesz ma a városban, a Fiatal Állattenyésztők találkozóján…
Órákon át zötykölődtek a sík vidék földútjain, minden legelő kapujánál megálltak, hogy kinyissák, aztán becsukják maguk mögött, végül elérték Meredith Downs határát. A három férfit meg egy csomó birkát szállító teherautó csupán apró homokszemnek tűnt a végtelen tájban.
A MacBride család pár évtizeddel azután telepedett le Nyugat-Ausztráliában, hogy 1829-ben megalapították a Swan River kolóniát.
Lyle MacBride és az öccse, Lachlan, apjuk szerény angliai juhfarmját hátrahagyva feleségestül nekivágott a kimerítő utazásnak, és családjaik néhány nemzedék alatt szétszóródtak Ausztrália nyugati vidékén, ahogy a földeket legeltetésre alkalmassá tették. A Korona-földek térképén egymás után jelentek meg a MacBride-ék által bérbe vett területek, piros dőlt betűkkel jelölve.
A MacBride név minden más nyilvántartásban is megjelent, ahogy arra számítani lehetett: születési, halotti és házassági anyakönyvi bejegyzésekben, a Kártevőirtó és az Útügyi Bizottság üléseinek jegyzőkönyveiben. A Perthbe és Melbourne-be időjárási megfigyeléseket küldő Meteorológiai Hivatal naplóiban szintén megemlítenek egy-két MacBride-ot. Szerepelt a nevük a Juhtenyésztők és a Marhapásztorok Szövetségének jegyzőkönyveiben, a Királyi Mezőgazdasági Társaság főkönyveiben, és még sok egyéb hivatalos iraton.
Úgy mondták, hogy a MacBride-ok értik a dolgukat: megfontoltak, de éles eszűek, óvatosan bánnak a pénzzel, de nem kicsinyesek.
Ha megtehették, készek voltak a jó ügyért adakozni, akár egyházi, akár világi célra. Náluk jobb szomszédokat kívánni sem lehetett: igazságosan rendezték a vitás ügyeket, gyakorlatiasan cselekedtek az elemi csapások idején; jól gazdálkodtak a földjükön, a legkorszerűbb módszereket alkalmazva. Míg Lachlan rokonsága észak felé sodródott, Lyle utódai megmaradtak Meredith Downson, és végül majd egymillió holdnyira terjesztették ki a birtok határait – ennél többet nem engedett a törvény. De egymillió hold épp csak egy kis pont Nyugat-Ausztrália térképén, azon az egymillió négyzetmérföldön, ami a kontinens egyharmadát teszi ki.
A MacBride család férfi tagjai jóvágású fickók voltak, és megvolt bennük az a vonzerő, amivel rábírták az elsőbálozó lánykákat arra, hogy kiköltözzenek hozzájuk, az isten háta mögé. Ezek a feleségek nemegyszer szép hozománnyal érkeztek, tőzsdealkusz apjuk vagy aranyásó nagyapjuk jóvoltából, ami annyit jelentett, hogy volt anyagi fedezetük átvészelni a birtokra elég gyakran ráköszöntő nehéz időket.
Ezen a vidéken nem könnyű az élet.
Odahaza, Angliában egy hold föld két-három juhot tudott eltartani. Itt, az aszályos vidéken egy birkának kell vagy negyvenholdnyi terület. Hőség van. Tűz a nap. De a téli éjszakákon a víztartályban befagy a víz teteje.
A ragyogó napfény, ami életet ad a tájnak, ugyanazzal a közönyös vállrándítással fel is perzseli azt, kiszáradt fákat és elrozsdásodott háztetőket hagyva maga után az elhagyatott farmokon. Az esőt adó szél árvizet is hozhat, és romba döntheti a birkanyíró aklokat. Ami itt jót tesz az embernek, ugyanúgy kárt is okozhat – ez a dolgok rendje.
Valószínűtlen dolgok történnek ezen a földön: itt fejlődtek ki az erszényesek és a kloákások; a röpképtelen madarak meg a repülő emlősök.
Széthasadtak a kontinensek, és szigetek születtek.
Az óceán sivataggá változott, a sivatagban meg gleccserek eredtek. Az emberek pedig egyre vonszolják keserves kis életüket a könyörtelen sík vidéken.
És hát az aszály… Nos, az olyan, mint az undok rokon, aki előbb-utóbb úgyis beállít – nem az a kérdés, eljön-e, csak az, hogy mikor érkezik. Ez a másik ok, amiért olyan hatalmasak a birtokok: ki kell játszaniuk az időjárást. Az egymillió holdnak legalább egy része kaphat némi esőt, és oda lehet hajtani az állatokat a zöld fűre, ami kisarjad a legelőn vagy a vízzel telt, agyagos gödrök körül. Ha úgy néz ki, hogy minden elveszett, a lehető leggyorsabban kiüríted a farmot, elküldöd a munkásaid nagy részét, és csak vársz a rémisztő csendben, amikor egyetlen birka sem béget, egy madár sem repül a levegőben, a levelek sem susognak a fákon – mert már az összes lehullott.
Azon a napon, 1958 januárjában, miközben a teherautó Wanderrie Creek irányába tartott, Phil és Warren a kerítésjavításról tárgyalt, Matt pedig a jövőről és a Pattie Gosdennel való találkozásról álmodozott, MacBride-ék szerencséje megfordult: egy egészen másfajta szerencsétlenség felé haladtak.
Phil MacBride hétéves kora óta tudott vezetni – amióta a lábával elérte a pedálokat.
A fiait is nagyjából ebben a korban tanította meg autót vezetni. Az egyik legfontosabb szabály, amit beléjük sulykolt, így hangzott: soha ne rántsd félre a kormányt, hogy kikerüld a kengurut! Nem lehet tudni, melyik irányba fog ugrani, úgyhogy inkább a kocsi hűtője horpadjon be, mint hogy megcsússzon és felboruljon az irányíthatatlanná vált jármű.
Talán a forró levegőben hullámzó délibáb volt az oka, hogy Matt apja az út közepén előtte tornyosuló, hat láb magas, vörös hím kengurut a másodperc törtrészéig embernek nézte. Mire a lába meglendült, hogy beletaposson a fékbe, az agya figyelmeztette, hogy tévedett, de a teherautó addigra már ráfutott az alattomosan süppedős, kavicsos padkára, és hangos, fémes csattanással az oldalára fordult.
Phil egyik fia a szélvédőn keresztül kiröpült a kocsiból, a másikat pedig felnyársalta a sebességváltó.
Philnek annyira futotta az erejéből, hogy Warrent kihúzza a vezetőfülkéből, és biztonságos távolságba vonszolja. Annyit látott, hogy Matt a járműtől távolabb fekszik, vérző fejjel, szétvetett végtagokkal. Ekkor elsötétült előtte a világ.
A benzingőz elnyomta a sóbokrok szagát, és a közeli szélkerék zúgása beleveszett a rémülten bégető birkák hangjába, miközben a teherautó kerekei a levegőben pörögtek, és benzint köpködtek maguk köré, akár egy forgó tűzkerék. A benzingőz perceken belül lángra lobbant a hőségben, és a teherautót narancsvörös lángok borították el. Az olvadozó gumikból fekete füst szállt fel, és létrát rajzolt a végtelen, üres égboltra.
Akár a borsószemek a hüvelyben, úgy feküdtek a MacBride család férfi tagjai a porban. Patakzott belőlük a vér, amely a földön kavarogva egyetlen skarlátvörös tócsává folyt össze.
Fotó: Penguin Books Australia
