Livia éppen csak 16 éves, de már most úgy érzi, hogy egy életre el van veszve. Skóciában született egy olasz családban, és egész életében azt gondolta, hogy Olaszország valami távoli, tőle idegen és lényegtelen hely. Viszont mikor édesanyjával Rómába érkeznek, hogy átvegyék idősödő nagymamájától a családi vállalkozást, rájön, hogy valójában mindig is ide tartozott. A kezdeti felismerést rengeteg kérdés és kétség követi, a családja még mindig gyereknek, az olaszok még mindig idegennek nézik, a nyelvet csak kevéssé ismeri, és barátai is alig vannak. Hogy a frappáns fülszöveget idézzük: „Róma, nyár, Vespa és szerelem” – kell ennél több?
Bruna de Luca: Livia Rómában (részlet)
Ford. Morcsányi Júlia
1
Ha törvénybe ütközne az ember saját lányát külföldiként kezelni, anyut abban a másodpercben letartóztatták volna, ahogy leszálltunk Rómában. Először is, elnézést kér a határőrtől a brit útlevelem miatt, mintha valami ananászos pizza lennék, amit most csempészett be Olaszországba. Aztán amint kilépünk a repülőtérről, és elindulunk a kórházba, máris felcsap idegenvezetőnek az egyórás útra – történelemóra a buszon, érdekességek végtelen sora a metrón, most pedig az utolsó szakaszt tesszük meg gyalog, de ő még mindig nem fogyott ki a szóból.
– Nézd, Livia! – Anyu egymilliomodjára is megáll és széttárja a karját egy hatalmas, füves tér felé. – Il Circo Massimo. Kocsiversenyek, gladiátorcsaták, vallási felvonulások… ezek mind itt zajlottak. – Olyan álmodozó, nosztalgikus arckifejezéssel néz a távolba, mintha a saját szemével látta volna ezeket az eseményeket.
– Azta, anyu! Tudtam, hogy öreg vagy, de azt nem hittem volna, hogy ókori – viccelek.
Olyat csíp a derekamba, hogy ugrok egyet.
– Ne szemtelenkedj, signorina!
Nevetve eltolom a kezét.
– Akkor mozgás, és ne kezelj úgy, mint egy turistát!
Most már csak egy rövid sétányira vagyunk a kórháztól és a Tiberis folyó közepén lévő aprócska szigettől, ahol több mint négyszáz éve gubbaszt – anyu legalábbis így mondta.
Gurulós bőröndömet megragadva rálépek a zebra megfakult csíkjaira, de már tántorodom is hátra, ahogy a fülembe harsan egy duda, és forró, kipufogófüstös légáramlat csapja az arcomba a hajamat. Remegve seprem félre az izzadt bőrömhöz tapadó tincseket és még éppen látom, ahogy az egyik flipflopom átperdül a másik sávba, miközben egy vespás férfi szinte káromkodásképpen üvölti rám, hogy „turista!”.
Anyu megmarkolja a könyökömet, és úgy kísér át az úton, mintha hatéves volnék, nem pedig tizenhat.
– Én nem kezellek majd turistaként, ha te már nem viselkedsz turistaként, ehhez mit szólsz? Ez nem Skócia, Livia! Itt más ritmusa van a közlekedésnek – nem feltételezheted, hogy bárki megáll neked! Először fel kell venni a szemkontaktust.
A túloldalon, a járdán egy elegáns öltönyös, abszolút tökéletesre nyírt szakállú férfi vár bennünket, aki az életét kockáztatta a flipflopomért. Odaugrálok-sántikálok hozzá, ő pedig ujjbeggyel éppenhogy érintve nyújtja felém a közepén immár vastag keréknyommal díszített lábbelimet.
– A… cipője, kisasszony – mondja erős olasz akcentussal, egyértelműen stranierának – külföldinek – könyvelt el, nem pedig az elegáns helyiek közül valónak, akik, döbbenek rá ekkor, valószínűleg inkább meghalnának, mint hogy vietnámi papucsban mutatkozzanak az utcán, hiába van július közepe.
Anyu megköszöni a segítségét, és a mosolya szinte ragadozóvigyorba csap át, amint a férfi hátat fordít nekünk.
– Igazán molto carino, no? Talán van egy hasonlóan édes fia is. – A nyakát nyújtogatva igyekszik, hogy ne tévessze szem elől. – Megkérdezzem?
– Ommioddio, anyu! Hagyd már abba, légyszi!
Anyu ANNYIRA égő néha. Valószínűleg mert szinte egyáltalán nem találkozik emberekkel, leszámítva aput és engem. Szerintem azért nyitotta meg a Caterina Cica Casát, mert még ő maga is pontosan tudja, hogy jobban kijön az állatokkal, mint az emberekkel.
Aput túlságosan lefoglalták az esküvői fotózások, nem tudott velünk jönni, ami alighanem óriási szerencse. Anyuék a legtöbb barátom szüleinél idősebbek, szóval azt hinné az ember, hogy begyöpösödött, régimódi alakok, de ők mintha azzal ellensúlyoznák ezt, hogy túl messzire mennek az ellenkező irányba. Abszolút túl messzire. Amióta anyu lefoglalta a repülőjegyünk, ő meg apu folyamatosan a sok bellissimi olasz fiúval cukkolnak, akikkel idén nyáron találkozom majd, és állítják, hogy én is bele fogok szeretni valakibe, aztán soha többé nem akarok majd hazajönni – mint az összes többi külföldi lány.
Mert így látnak engem. Engem! A saját húsukat és vérüket. Külföldinek.
Nem baj, most itt a lehetőség, hogy bebizonyítsam: tévednek. Mind a két dologban.
Egészen kisgyerek koromban jártam utoljára Rómában, de a város benne él a génjeimben. Ott van minden porcikámban, ahogy a költöző madaraknak, hogy merre repüljenek, a lazacoknak, hogy hogyan ússzanak vissza a patakba, ahol születtek (jó, meg azért ott van nekem a Google Maps is). De főképp azért ismerem, mert edinburgh-i házunk Olaszország egy kis darabja; az ételek, a zene, a tévéműsorok, a bidé a fürdőszobában és az olykor a ruhaszárítón szikkadó, házi készítésű spagettitészta (ilyenkor csak a legjobb barátnőm, Isla jöhet át).
A telefonom térereje lassan magához tér a pokol bugyraiban – azaz a római metróban, ráadásul nyáron – tett kiruccanása után, és a kijelzőn megjelenik egy üzenet Islától. Egy szelfit küldött, egy dús bundájú maine coonnal vannak rajta, képaláírás: „én és anyukád”. Majdnem felhorkanok a nevetéstől; a hasonlóság döbbenetes.
Anyu mostanában döntött úgy, hogy elfogadja, hogy őszül, és mivel a régi, fekete hajfestése lassan vörösesre fakul, máshol pedig a töveknél már foltokban kibukkan az ősz, pontosan úgy néz ki, mint a teknőctarka macska a fényképen.
Míg távol vagyunk, Isla vigyáz a házunkhoz épített luxus-macskapanzió lakóira. De még így is, hogy ő ott van, én meg itt, gondolatban hallom őt, hogy hogyan magyarázna a fiúkról, akikről tudom, hogy bejönnének neki, na meg a pasticcerie kirakataiban pompázó kis gyümölcstortákról. Olyan jól ismerem őt, gyakorlatilag van egy Belső Islám, akit mindenhová magammal viszek.
Újabb értesítés. Voltatok már a kórházban?
Meg tudnám ölelni, igazi jó barát. Míg az égő szüleimnek fogalma sincs róla, Isla pontosan tudja, ez az út miért olyan fontos nekem. Hatéves korom óta nem láttam Adelina – röviden Nina – nagymamámat, és a barátnőm tudja, ez milyen űrt hagyott az életemben – hiányt, ami ott lappang a háttérben.
Nem csoda, hogy úgy érzem, igazából nem tartozom Skóciába. Hiszen nincs is ott senki, akihez igazán tartozhatnék.
Hajótöröttként rostokolok az anyu és apu alkotta szigeten, és nincs más társaságom, csak egy csapat luxusigényű macska.
De Róma… Mélyen beszívom a Tiberis földes szagát, a kipufogófüst és a forró aszfalt bűzét, ahogy összekeveredik az ínycsiklandozó ételek és a kávé illatával. Róma más lesz.
Nina itt van, az előttünk magasodó, ívelt kőhíd túloldalán. És bár sajnálom, hogy csúszós padló és számtalan törés kellett ahhoz, hogy itt legyünk, valahogy mégis örülök, hogy így történt. Valószínűleg egy családi vészhelyzet az egyetlen dolog, ami ki tudta robbantani anyut imádott macskapanziójából, főleg a zsúfolt nyári időszak kellős közepén. Én pedig most részévé válhatok valami igazán fontosnak – Nina életének és a vállalkozásnak, amit generációk óta a családunk vezet.
2
Még most is a fülemben cseng Isla döbbent dadogása, mikor elmondtam neki, hogy Nina bárjában fogok dolgozni a nyáron.
– De alig vagy tizenhat éves! – tiltakozott, mikor már újra meg tudott szólalni. – Szabályos ez egyáltalán?
El kellett mondanom neki, hogy az olasz bárok gyakorlatilag kávézók – ahová a helyi nyugdíjasok járnak, hogy pletykáljanak kicsit egy kávé és egy sütemény mellett. Tehát szó sincs olyan trendi helyről, amit nyilván magában elképzelt. Mégis, alig várom, hogy beállhassak a pult mögé, és lenyűgözzem anyut valamelyik TikTok-os kávékölteményemmel, amiket mint az őrült mentegettem az utóbbi időben.
Anyu a Nina bárja fölötti lakásban nőtt föl, és tiniként ő is dolgozott ott, így egy kis részem – na jó, egy nagy részem – azt reméli, kicsit másképp néz majd rám, ha látja, hogy ugyanazokat a dolgokat csinálom, mint ő valamikor abban a városban, amit az otthonának nevez.
És Ninának is meg akarom mutatni, hogy fontosak számomra a gyökereim, hogy honnan jövök. Nem az én hibám, hogy a munkájuk miatt anyu és apu pont az ünnepek alatt a legelfoglaltabbak, és olyan begyepesedettek, hogy máskor meg nem engedik, hogy hiányozzam az iskolából.
Felforrósodott bőröm libabőrös lesz a légkondiból süvítő hideg alatt, mikor belépünk a kórházba.
Megigazítom a pólóm, ahol a hátamhoz tapadt, és egy extra nagy hajgumi után kutatok; a hajam olyan sűrű, hogy semmi más nem fogja meg. Tükör nélkül is tudom, hogy ebben a hőségben még az átlagosnál is kétszer kócosabbra puffadt.
Anyut a recepción útba igazítják az osztály felé, aztán beküzdjük a csomagjainkat a kis, régimódi liftbe és a második emeleten szállunk ki, ahol az ajtók fölött a táblán nagy betűkkel az áll: Geriátria. Anyu horkantva elfojt egy kacajt.
– Nina ezt imádni fogja. – Emlékszem, apu mesélte, hogy bár én találtam ki a „Nina” nevet – a nonna Adelina kicsit hosszú volt egy kétévesnek –, Nina lecsapott rá, örült, hogy megússza a nagymamai címet.
Egyágyas szobája a folyosó közepéről nyílik, és esküszöm, anyu keresztet vet, miközben az ajtót nyitja – ilyet még sosem láttam tőle –, de még mielőtt túlgondolhatnám a dolgot, meglátom őt.
Ninát.
Azaz inkább a lábujjait. Rajtuk vörös körömlakk, és egy csigás emelőhöz rögzített, vastag gipszből kandikálnak ki. Tekintetem továbbhalad elegáns, tökéletesen kisminkelt arcára, az orrára, ami éppolyan „jelentős”, mint anyué és az enyém.
Az arcán májfoltok, és látszik a túl sok napozás, de máskülönben sima, sehol egy ránc, köszönhetően a különböző feltöltéseknek meg injekcióknak, amiket – anyu figyelmeztetett – ne említsek. Mintha tennék ilyet.
Izzadt tenyeremet rojtos aljú farmersortomba törlöm, tiszta gyűrött és gusztustalan vagyok így utazás után, és odalépek az ágya mellé. Minél közelebb megyek, annál inkább fagy le az arcomról a mosoly. Miért nem mosolyog vissza? Miért nem nyúl felém, hogy megöleljen? Miért nem mond semmit? Meg akarok állni, de a lábam robotpilótaként visz tovább. Felé hajolok, hogy megpusziljam, de Nina kissé elfordul és a szám a párnát érinti. Lángolni kezd az arcom. Legalábbis így érzem.
– Beszéli a nyelvünket? – Nina ezt olaszul kérdezi, anyuhoz intézve szavait. Még mindig nem vagyok túl az elrontott üdvözlésen, így ez a csapás kétszeres erejű. Nem is hajlandó szóba állni velem?
Ez apuval is gyakran előfordul otthon; az emberek róla beszélnek, nem hozzá, ettől mindig felforr az agyam. Mintha az olasz akcentusától hülye lenne, mintha az, hogy beszél egy teljesen másik nyelven, nem is számítana, hiszen az nem angol. Anyu akcentusa még erősebb, de ha a macskák időben megkapják az ínyenc csirkehúsos joghurtjukat, tőlük aztán minyon nyelven is beszélhetne, az sem izgatná őket.
– Capisci perfettamente, vero, Livia? – Anyu hangja kimért. Bólintok felé. Aztán Nina felé is. Mert tényleg tökéletesen értem.
Nincs más lehetőségem. Nálunk otthon még a háttérzaj is olasz, anyu hangos politikai vitaműsoraitól kezdve az apu kamaszkorából származó, I Pooh meg Dik Dikhez hasonlóan kétes nevű olasz progresszív rockbandák zenéjéig, amit hallgatva apu az esküvői képeket szerkeszti. Igen, én abszolút értek olaszul. Néha még jobban is, mint szeretnék.
De beszélni… az már nehezebb.
A mindennapos, családi témákkal – mi legyen a vacsora, mennyi smink lehet rajtam, vagy ha anyunak magyarázom el, hogy miről szól egy film – teljesen jól elboldogulok, de bármit, ami ennél komolyabb, keverten mondok el; egyfajta harmadik nyelven, amit csak a családom ismer. Még az is kompromisszum, ahogy a szüleimet szólítom – a mamma és a papà túl olasz nekem, a mum és dad túl skót.
Nina eszpresszóbarna tekintete röntgenként átlát rajtam, és kiszúrja a turpisságot.
– Eh sí – mondja halkan. – Ahogy sejtettem.
Egy pillanatra eltöprengek, vajon kimondtam-e hangosan, hogy mit gondolok.
De nem, egy szót sem szóltam, ami NEM a legjobb érv, ha arról igyekszik meggyőzni a nagyanyját az ember, hogy méltó a benne csörgedező olasz vérre.
Nina a fejét csóválja anyu felé.
– Túl sokáig tartottad távol, Caterina!
– Én is úgy örülök, hogy látlak, mamma – feleli anyu rezzenéstelen arccal, és bátorítólag megszorítja a karom, mielőtt nagy, szenvedő sóhajjal leül. Rádöbbenek, hogy nem csak a macskapanzió meg az én iskolai szüneteim miatt maradt eddig otthon.
Mondanom kéne valamit, hogy kicsit oldjam a feszültséget, hogy megmutassam Ninának, hogy nem csak valami bólogató idióta vagyok, aki meg sem tud szólalni olaszul. Mikor anyuval és apuval nem is beszélek más nyelven. És még csak nem is asztrofizikai előadást kéne tartanom. Ám Nina előtt mintha be lenne tapasztva a szám. Nagy zavaromban félénk léptekkel az ablakhoz megyek és kibámulok az épület két oldala mellett hullámzó Tiberis homályos, zöld vizére.
– Tudod, ugye, hogy segíteni jöttünk – mondja anyu kimérten.
Az üvegben figyelem a reakcióikat. Nina karba teszi a kezét.
– Segíteni? Uff! Mondd csak az igazat, Caterina! Azért jöttél, hogy közöld, túl öreg vagyok a bárt vezetni.
Anyu Nina begipszelt lábára mutat.
– Hát… nem mondhatod, hogy nem lett túl nagy falat. Hetvenöt éves leszel a jövő hónapban –
– Tehát jelen pillanatban még hetvennégy vagyok – vág anyu szavába hidegen Nina, közben lesimítja platinaszőke haját.
Csak képzeltem, vagy Nina tényleg kicsit megborzongott, ahogy ránézett anyu tépett apródfrizurájára? Ő szerencsére semmit nem vett észre. Túlságosan lefoglalja, hogy a kezét tördelje.
– A törések nehezebben gyógyulnak, ha idős az ember.
– Á! Bene! – kiált fel Nina. – Szóval most már orvos vagy? Igazán mondhattad volna, Caterina!
Anyu még egyszer, utoljára kétségbeesve széttárja a karját.
– Dio, te sosem változol, igaz, mamma?
Ajjaj. Húsz perce jöttünk csak, de már nem bánnak kesztyűs kézzel egymással.
Hirtelen nagy kedvem támad elhagyni a szobát; az érmék – egy ír esküvői fotózásról megmaradt eurók –, amiket apu nyomott a kezembe a reptéren búcsúzáskor, most tökéletes alibit nyújtanak.
– Ööö… – fordulok Nina felé, miközben fejben az italautomata olasz nevét gyakorlom, mielőtt kimondanám, de földbe gyökerezik a lábam.
Nina mosolyog rám, igazán mosolyog, szélesen, a tekintete is, minden. A szívem szárnyal, lubickolok a melegében. Aztán jön a zuhanórepülés.
Mert a mosolyt nem nekem szánta. Nem rám néz, hanem el mellettem.
Követem a tekintetét az ajtóig, amin egy sötét napszemüveges, bukósisakos fiú lép be a szobába, könnyedén mosolyog, kezében egy halom alufóliával borított doboz.
Fotó: Bruna de Luca szerzői oldala / brunadeluca.com
