Lev Grossman nem mágiát vitt a valóságba, hanem valóságot vitt a mágiába. 2009-ben megjelent könyvére, A varázslók-trilógia első felvonására széltében-hosszában úgy hivatkoznak, mint egy véresen komoly, felnőtteknek szóló Harry Potterre, és bár ez kissé talán leegyszerűsítése a dolognak, alapvetően igaz. A naivitást, ártatlanságot és mesés fantasyt Grossmannál felváltja a felnőtté válás minden gyötrelme, a magány, a sehová nem tartozás, a boldogtalanság, a zavarodottság, és minderre a varázsvilág egyáltalán nem kínál semmiféle gyógyírt. Bedobok egy másik hasonlatot, kicsit olyan ez, mint Stan Lee forradalmi Pókember-képregénye a ’60-as évekből: Peter Parker tinédzserlétének problémái nem szűnnek meg csak azért, mert szuperképességekre tesz szert.
Kapcsolódó cikkeink:
A varázslók főhőse Quentin, egy rendkívül intelligens, de a szociális érintkezés területén meglehetősen alulfejlett tizenéves, aki egy nap, bár maga sem tudja teljesen hogyan, de felvételt nyer egy titkos mágiaegyetemre. A srác, aki fél életét a Fillory és még azon is túl című klasszikus fantasysorozat fiktív univerzumába elmerülve töltötte (ez egyértelműen C. S. Lewis Narnia-szériájának nem is leplezett analógiája), úgy érzi, végre valóra vált az álma: kiderült, hogy a világ tele van varázslattal, és mostantól gond nélkül megtalálja majd benne önmagát, és persze a fantasztikus kalandokat, amelyek mind csak rá várnak. Még fogalma sincs róla, de jókora tévedésben van.
A könyv következetesen végigvitt fő tétele röviden az, hogy a mágia nem old meg semmiféle problémát – Grossman mindent ennek a tételnek rendel alá, mindent ez határoz meg, és ez egyben A varázslók legnagyobb erénye és legnagyobb problémája is.
Lev Grossman: A varázslók
Agave Könyvek, 2015, 448 oldal, 3213 Ft
B
Első mondat: "Quentin elgyakorolt egy bűvésztrükköt."
A koncepció (legalábbis a műfajon belül) kétségkívül eredeti: A varázslók lényegében egy dráma a felnőtté válásról. Helyenként durva és minden túlzás nélkül szívszaggató, továbbá mindvégig érzékletesen, roppant intelligensen megírt. A zsánerelemekkel Grossman a fantasy tipikus megoldásait és „másvilági” kvalitásait bontja le, vagyis egyfajta dekonstrukciót végez: hősök helyett embereket kapunk, csodák helyett szenvedést, csillogás helyett szürkeséget. Mint kiderül, mágusnak tanulni épp olyan hosszú, fáradságos, unalmas és vesződésekkel teli folyamat, mint mondjuk kémikusnak vagy mérnöknek vagy akármi másnak – csak persze sokkal veszélyesebb.
A konzekvens illúziórombolás azonban egy idő után kiszámíthatóvá válik. Hiába erőteljesek és igazak a Grossman által felvetett gondolatok az ábrándozásról, a depresszióról, a boldogság kereséséről és (vélt) megtalálásáról, hiába helyezkedik bele az író fantasztikus hitelességgel egy problémás tinédzser gondolatvilágába, 440 oldalon egy picit fárasztóvá válik, hogy minden egyes jelenet és fordulat ugyanazt az ötletet használja, és ugyanarra a tanulságra fut ki. Quentin ráadásul mindeközben egy szinte teljesen passzív figura marad, és bár ez nyilvánvalóan nem írói mulasztás, hanem a masszív koncepció tudatos része, a tényen nem változtat: lehet, hogy ez a koncepció önmagában, karaktereket és sztoriszálakat háttérbe szorítva kevés egy ilyen terjedelmű műhöz.
Ha nagyon szigorú akarnék lenni, akkor amiatt is problémáznék egy sort, hogy az említett, következetesen végigvitt tétel az utolsó két oldalon egyszerűen és átlátszóan semmivé válik, csak hogy feladhassa a labdát a folytatásnak. De nem akarok nagyon szigorú lenni, mert A varázslók erényei még így is felülmúlják a hibáit – inkább csak reménykedem benne, hogy a következő két részben Grossman valami mást is el tud majd mondani a világról, az emberekről és a felnőtté válásról, mint amit itt már sokszor elismételgetett.
