Lev Grossman trilógiája eljutott az utolsó részig: főhősünknek, Quentin Coldwaternek ideje felnőni. Most, hogy a harmadik kötet is megjelent, már világos, hogy „a felnőttek Harry Pottere” inkább csúfnév, mint adekvát minősítés, noha az író mindvégig mozgatja és beépíti prózájába a fantasy-kultúra (és sokszor a magas irodalom és a tömegkultúra) mindenki által ismert szálait. Narnia, Tolkien, Rowling, A titkos történet és sok minden más keveredik komplex szövetté, új világokat teremtve. Grossman a befejező részben is egyszerre használja és kritizálja forrásait, kénye kedve szerint írja át vagy alkalmazza a jól bevált fantasy sablonokat, sosem úgy, ahogy azt várnánk tőle.
Kapcsolódó cikkeink:
Lev Grossman: Még Harry Potter sem volt ennyire elveszett
Harry Potter keserűen, cinikusan, gonoszul
Míg az első könyv csupán Quentin nézőpontjából mutatta be a varázsvilágot, a második megkettőződött: ábrázolta a varázslóvá válás alternatív útvonalát is. A harmadik részre megszülető komplex világrend viszont ennél is sokrétűbb elbeszélésmódot igényelt: a főhősök száma rohamosan megemelkedett, Quentin mellett Janet és Eliot, Alice és egy új szereplő, Plum is rivaldafénybe került. Sokkal több síkon és szálon mozog a cselekmény, az elbeszélő sokszor vált nézőpontot, ám Grossmannak sikerül mindent kézben tartania és olyan kirakóst létrehoznia, amelynek darabkái végül mind a helyükre kerülnek. A harmadik rész igazolja, hogy írójának valóban ott a helye a fantasy-világok megálmodóinak élvonalában.
Lev Grossman: A varázsló birodalma
Fordította: Sámi László, Agave, 2016, 416 oldal, 3780 HUF
A könyv középpontjában azért így is Quentin marad, akit száműztek Fillory-ból, ezért ki kell találnia, hogy mihez kezdjen magával felnőtt varázslóként. A földi világban gyökértelen és magányos fiatal férfinak a felnőtté válás közhelyes buktatóival kell szembesülnie: ki kell találnia, hogyan tovább, mire vágyik és mik a lehetőségei. A kapunyitási pánikot végül hosszabb-rövidebb ideig tartó kényszermegoldások enyhítik: Quentin először visszatér Varázskapuba, ezúttal nem diákként, hanem pályakezdő, zöldfülű tanárként, később pedig egy varázslóbűnbanda tagja lesz. Közben Fillory-ban is zajlanak az események, láthatatlanul közeleg az apokalipszis, amelynek okát az uralkodóknak kellene felderíteni. A párhuzamosan futó szálak végül persze összeérnek, és bebizonyosodik, hogy minden mindennel összefügg, és minden látszólagos kitérőnek megvolt az oka és a magyarázata.
A befejező rész legnagyobb kérdése, hogy sikerül-e Quentinnek felnőnie, el tud-e jutni a személyiségfejlődés magasabb fokára. A korábban önbizalomhiányos és sokszor felelőtlen döntéseket hozó fiúnak érnie kell ahhoz, hogy varázsereje kiteljesedjen, és,normálisabb emberi kapcsolatokat, netalán párkapcsolatokat építhessen ki. Az utolsó kötet történései megadják számára a kellő lökéseket, hogy felnőjön azokhoz a feladatokhoz, amik várnak rá. Sőt, hosszú idő után még a különleges képességére is fény derül.
Az előző kötetekhez hasonlóan A varázsló birodalma is hemzseg a remek ötletektől, a jó dramaturgiai fogásoktól és a képzelőerő izgalmas szüleményeitől. A gondosan kidolgozott tükörvilágok, az élettörténetektől hemzsegő semföldei könyvtár robosztus kötetei, feloldhatatlan kötések és zuhanó napkorongok teszik letehetetlenné a könyvet. A feszültséget Fillory esetleges összeomlása és eltűnése garantálja. A kalandok során pedig pszichológiai és filozófiai kérdések sora merül fel. Van-e szabad akaratunk? Vissza lehet-e hozni a holtakat? Jogosult-e az ember a teremtésre? Fel lehet-e oldani a traumákat? Quentinnek a kudarcok és kihívások mellett saját magával is meg kell küzdenie, hiszen nem tudja igazán maga mögött hagyni Fillory világát, és Alice-t sem tudja elengedni.
A könyv rengeteg mindenre magyarázatot ad, sok korábban nyitva hagyott kérdésre kapunk választ. A történet egy pontján előkerül például Rupert Chatwin egykori naplója, amiből sok mindenre fény derül, de emellett a legtöbb korábbi szereplő is felbukkan valamilyen úton-módon. Megtudunk például egy-két dolgot Majakovszkij sarkvidéki száműzetésének körülményeiről, találkozunk Alice niffinjével, Juliát pedig félistenként látjuk viszont.
Quentin életében új ajtók nyílnak, ő pedig nem fél bemenni ezeken, bár sokszor előfordul, hogy vissza kell fordulnia. A vágyálmairól is úton-útfélen kiderül, hogy a valóságban nem egészen adják meg a várt boldogságot. Személyisége viszont sokat fejlődik, ennek megfelelően a varázsereje és tudása is megsokszorozódik, többé már nem kezdő varázstanonc, hanem komoly erővel bíró, nagyhatalmú mágus, aki még istent játszani sem fél. A trilógia végén mindenre megkapjuk a választ és minden a helyére kerül. Csak arra kell vigyáznunk a befejezésnél, hogy bele ne fulladjunk – a műfaji sajátosságnak számító – fantasy-giccsbe.
Szerző: Forgách Kinga
