Less bele a Lars Kepler-krimik sorozatgyilkosának lelkivilágába!

Less bele a Lars Kepler-krimik sorozatgyilkosának lelkivilágába!

Izgalmas novellát adott közre a skandináv krimi egyik legkedveltebb képviselője, Lars Kepler, aki valójában nem egy személy, hanem egy szerzőpáros, Alexandra Coelho Ahndoril és Alexander Ahndoril. A te sötét labirintusod a sorozatgyilkos, Jurek Walter életébe és sötét lelkivilágába enged betekintést. 

Nyitókép: Valuska Gábor

Könyves Magazin | 2021. június 01. |

A skandináv krimi egyik sztárszerzőjének tartott Lars Keplerről ma már sokan tudják, hogy álnév és valójában egy író házaspár, Alexandra és Alexander Ahndoril áll mögötte, akik tíz éve robbantak be A hipnotizőr című regényükkel (kritikánk róla ITT olvasható). A hipnotizőrt azóta további hat regény követte. A sorozat legújabb, hetedik része a Lázár, amelyben egy olyan sorozatgyilkost kell felkutatni, aki Európa leggyűlöltebb bűnözőit öli meg sorra. (A házaspárral tavalyelőtt, a Nyúlvadász megjelenésekor interjúztunk.)

Lars Kepler
Lázár
Ford.: Erdődy Andrea, Animus, 2020, 478 oldal
-

Az író házaspár most egy új, exkluzív történettel ajándékozta meg rajongóit, amelyet az Animus Kiadó jóvoltából, Erdődy Andrea fordításában teszünk közzé. A te sötét labirintusod című novella is a Joona Linna-sorozathoz kapcsolódik, a főgonosz, Jurek Walter élettörténetét meséli el, az ő lelkivilágába enged betekintést. (Vigyázat, a történetből kiderülnek bizonyos csavarok a Homokember című kötetből, amely korábban A bosszúálló címmel jelent meg magyarul.) 

További érdekességek, interjúk a szerzőpárossal ITT!

Lars Kepler: A te sötét labirintusod

Egy sorozatgyilkos története

Fordította: Erdődy Andrea

Előszó

 

Joona Linna felügyelő igen együttérző lélek. Ahelyett, hogy félne egy-egy elkövetőtől, vagy gyűlölné őt, inkább átéli a fájdalmát, magányát és szeretethiányát. Ezen adottsága segítségével képes előre jelezni például egy sorozatgyilkos döntéseit, amelyek kényszeres viselkedési mintáiból adódnak.

Csakhogy e különleges képességének nem sok hasznát veszi Jurek Walterrel szemben. Hiszen az ő útjait keresztezni mindig szörnyű próbatételt jelent. Annak, aki felveszi a harcot Jurekkel, fel kell készülnie arra, hogy mindenét elveszíti, beleértve akár a lelke tisztaságát is. Ha valaki túl akarja élni ezt az összecsapást, és megmaradni annak, aki volt, nincs más választása, mint elmenekülni és elrejtőzni ellenfele elől. 

Két dologra szeretnénk figyelmeztetni az olvasót: egyrészt arra, hogy a továbbiakban ijesztő betekintést fog nyerni Jurek Walter életébe és lelkivilágába, másrészt arra, hogy a következőkben leleplezünk bizonyos csavarokat a Homokember című kötetből (de csakis abból). 

Végezetül szeretnénk elmondani, hogy számunkra a krimiírás egyfajta megküzdési mód az emberi gonoszságtól való rettegésünkkel. Joona Linna történetei olyanok, mint eljutni a káoszból a rendhez, a kérdésektől a válaszokig, az igazságtalanságtól az igazsághoz. 

Baráti üdvözlettel:

Lars Kepler

 

A te sötét labirintusod

 

 

A nap már órákkal ezelőtt lenyugodott a fenyőfák hegyes csúcsa mögött, és a méretes fatörzsek sötétbe burkolóztak.

Mindössze a Tanuberg-hegy déli oldalán álló vadászházban ég a villany. A mennyezeti lámpa fényében a szoba minden apró részlete tisztán kivehető: a tapéta barnásvörös csíkjai, a tűzhelyen a serpenyő, a festetlen padlódeszkák.

Jurek Walter csendben áll az erdő szélén a sötétben, onnan figyeli a házban levő férfit. Az illetőt Jeremy Magnussonnak hívják, és tanácsadóként dolgozik egy, a menekültek beilleszkedését segítő szervezetnél. Fiatalkorában ügyintéző volt a bevándorlási hivatalban. Jeremy ráncos arca szürke a borostától. Inge kilóg a nadrágjából, és megfeszül jókora hasán.

Egy olyan ügy miatt fog most meghalni, amellyel még pályakezdőként foglalkozott.

Jurek tudja, hogy most jött el az ideje.

Figyelte a férfit, követte, amint végigmegy valamennyi fázison. Jeremy felesége, felnőtt gyerekei, sőt unokái is nyomtalanul eltűntek két évvel ezelőtt. Mióta a rendőrség felhagyott a keresésükkel, Jeremy maga folytatta. Megpróbált újságírókat toborozni, magándetektíveket bérelt fel, sőt még az alvilággal is kapcsolatba lépett, de nem jutott semmire. Ma már senki nem hiszi, hogy bűncselekmény állhat a háttérben – az egészet csupán egy szörnyű, de véletlen egybeesésnek tartják.

Jeremy mozgása az utóbbi fél évben egyre lassult. Már olyan nehézkesen lépked, mint akit láncra vertek. Ha kimegy az előszobába valamiért, félúton le kell ülnie egy székre, és néha órákon át úgy is marad.

Az utóbbi időben már csak akkor kel fel az ágyból, ha éhes, vagy a pottyantós vécét akarja használni. Kinyitja a hűtőszekrény ajtaját, állva eszik belőle valamit, majd a kezét a nadrágjába törli, és visszabújik az ágyába. Szörnyen hiányzik neki a családja, szívből gyászolja őket, és mostanra teljesen kiüresedett legbelül. Kihalt táj felett keringő szél.

Ám a mai napon épp alábbhagyott régóta tartó letargiája, és céltudatosan mozog a kis házban.

Jurek már azelőtt tudja, hogy Jeremy meghozta a döntését, mielőtt a férfi elővesz egy darab papírt, leteszi az asztalra, és írni kezd.

Persze lehet ez akár egy végrendelet is, de Jurek úgy véli, Jeremy inkább felmérhetetlen veszteségeit próbálja papírra vetni.

Azután a férfi leteszi a tollat, kihúz egy széket a helyiség közepére, odavisz egy tekercs kötelet, letépi róla a címkét, és remegő kézzel hurkot köt rá.

„Hamarosan megint lelassulsz majd – gondolja Jurek. – Amikor az állati ösztöneid bekapcsolnak és kiutat keresnek, ami persze nincs.” Mert Jurek bezárta Jeremy előtt az összes ajtót, és mindvégig tudta, hogy előbb vagy utóbb a férfi eltalál a labirintus középpontjába.

Ez a középpont jelen esetben egy szék, pontosan egy hurok alatt, amely egy kis ház gerendájáról csüng lefelé.

Ám ahogy minden ezen a világon, a labirintus is hazug – ilyennek is kell lennie. Jeremy családja természetesen nem tűnt el csak úgy. Jurek rabolta el őket, és temette el élve.

A fia és az unokái néhány héten belül meghaltak egy földbe ásott műanyag hordóban, a lánya azonban még mindig él sekély sírjában.

Jurek, kilépve az árnyak birodalmából, közelebb merészkedik a kis házhoz, és látja, hogy Jeremy máris lelassult.

Nagy nehezen fellép a székre, azután csak áll ott csendben. Elnyűtt zoknijából kilátszik a sarka. Kis idő múlva a nyakára helyezi a kötelet. Úgy tűnik, mintha mondana valamit, csak úgy, maga elé, a levegőbe, azután jó ideig vár, talán valami isteni beavatkozásra, mielőtt jobb lábával a háttámlára lépne.

Jurek háta mögött susognak a fák lombjai. Már épp elér az ablakig, és ráteszi a kezét a párkányra, amikor Jeremy kirúgja maga alól a széket. A szék felborul, a kötél megfeszül. A férfi papucsa leesik a földre. A teste megmerevedik, a feje félrecsuklik.

Jurek közelebb hajol az üveghez, így a benti fény megvilágítja az arcát. Jeremy meredt szemmel bámul Jurek nyugodt tekintetébe. A száját kitátja, nadrágja elsötétül a vizelettől, majd a teste elernyed.

Ujjai még a halála után is jó darabig rángatózni fognak.

Jurek halvány színű szeme elidőzik még az akasztott ember látványán. Csupán egy húsos zsák, amely elrohad, majd összetöpped. Jurek ráncos arca úgy fest a sötétben, akár egy koponya. Még áll ott az ürességben pár másodpercig, azután hátat fordít a háznak, és elmegy.

Az egyensúly helyreállt, ez a fejezet lezárult. 

Itt az ideje felnyitni a sírokat, és kiengedni Jeremy családjának azon tagjait, akik még életben lehetnek.

 

 

Régen, amikor Jurek még gyerek volt, és Romannak hívták, a testvérével, Igorral gyakran feküdtek hanyatt a fűben, és nézték a csillagokat. Az anyjuk meghalt Igor születésekor. A saját vérében fulladt meg.

Az anyja utáni gyászt leszámítva, ami természetes, boldog gyermekkora volt Kazahsztánban, a titkos város, Leninszk űrrepülőterén. Apjuk nagyra becsült asztrofizikus volt, aki egy interkontinentális ballisztikus rakéta építésével töltötte a napjait.

Az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió között az űrrepülés terén féktelen versengés zajlott, és csupán idő kérdése volt, mikor következik be a katasztrófa. Mindkét ország gyors eredmények elérésére ösztökélte a kutatóit.

Az űrrepülőtér vezetője, Mitrofan Nyegyelin nem hallgatott Roman apjára, amikor az figyelmeztette őt az elektromos hibákra, hanem engedte, hogy a rakétát feltöltsék üzemanyaggal és oxidálószerrel.

Az apjuk sietve elhagyta a kilövőállást, miközben a kétszáz mérnök és technikus begyújtotta a hajtóműveket, bár tudták, hogy szörnyű hibát követnek el.

Roman és Igor a konyhaasztalnál ült, és a leckéjüket írták, amikor az apjuk berontott, és magával vonszolta őket a betonbunkerbe, amelyet a házuk alá épített. Abban a pillanatban, hogy becsapta a vastag ajtót a hátuk mögött, a rakéta felrobbant a 41-es számú kilövőálláson, az űrrepülőtéren pedig tűz söpört végig.

Két órát vártak az elviselhetetlen csendben, mire ki mertek mászni a bunkerből. Nemcsak a házuk semmisült meg, az egész terület a földdel vált egyenlővé. Mindenütt égő fémdarabok és elszenesedett testrészek hevertek. Nyegyelin is halálát lelte a baleset során, és a kis család így kapott némi haladékot. Apjuk tisztában volt vele, hogy menekülnie kell, hiszen egyetlen túlélőként ő lesz a bűnbak.

Átszelték Finnországot, és egy szürke, esős októberi napon átlépték a svéd határt. Napokon keresztül meneteltek a sáros országúton. Éjjelente nedves kalyibákban vagy elhagyatott fészerekben húzták meg magukat, de az is megesett, hogy a puszta ég alatt éjszakáztak.

Az első, Svédországban töltött időszak egyhangúan telt számukra, ahogy minden más menekült számára is. Roman és Igor kivárta, amíg az apjuk végigjárt minden hivatalt, hogy munkavállalási engedélyt kapjon.

Kezdetben azt hitte, hogy tekintettel fizikusi képesítésére, új hazájukban kapkodnak majd utána, de csak bányamunkásként tudott elhelyezkedni. Az otthonuk egy munkásszálló lett, pontosabban a négyes számú barakk a rotebrói homokbánya szélén.

Az apa hosszú műszakban dolgozott, de esténként matematikára és fizikára oktatta fiait. A fiúk betartották az órarendjüket, és keményen tanultak, de hétvégente gyakran átmásztak a kerítésen levő lyukon, és beleugráltak az átszitált homokból álló nagy kupacokba, pedig ez tiltott dolog volt.

Egyszer találkoztak egy Reidar nevű svéd fiúval. Megmutatták neki a kerítésen tátongó lyukat, és azután vele együtt csúszkáltak le a lejtőn. Egy nap, késő este a három fiú épp a homokbányában játszott, amikor Roman észrevette, hogy a művezető feléjük tart. Kézen fogta az öccsét, és odasúgta Reidarnak, hogy menjen velük. A svéd fiú hallotta ugyan, de csak nevetett, amikor Roman és Igor elszaladt a sötétben.

A bánya művezetője egy dagadt, kócos fickó volt, akinek a bajusza rálógott a szájára. Sok évvel később Jurek Walter egy húskampóra akasztotta fel, és a szemébe nézett, amikor meghalt.

A művezető nyakon csípte Reidart, és megfenyegette, hogy börtönbe kerül, és büntetést kell fizetnie, mire Reidar beijedt, és bizonygatni kezdte, hogy a külföldi fiúk csalták be őt a területre.

A leninszki rakétarobbanás volt az első esemény, amely romba döntötte az életüket.

Reidar árulása pedig a második.

A fiúkat gyámság alá helyezték a hatóságok, az ügyet pedig átadták Jeremy Magnussonnak, aki a bevándorlási hivatalnál dolgozott.

Jurek még kisgyerek volt ugyan, mégis máig előtte van Jeremy akkori sima arca és türelmetlen pillantása. Úgy festett, mint akit épp étkezés közben zavartak meg. Mindössze néhány perc alatt megállapította, hogy a két fiú kazahsztáni roma származású. Talán egyszerűen félreértette Jureket, aki megmondta neki az akkori nevét – Roman –, és közben magára mutogatott.

Apjuk mindhiába próbálta visszaszerezni a fiait, semmiféle papírja nem volt, és semmilyen nyilvántartásban nem szerepeltek, így nem tudta bizonyítani, hogy az övéi. Igort akkor még nem tudták kiutasítani az országból, mivel tüdőgyulladást kapott, de Romant azonnal visszatoloncolták Kazahsztánba. Ahol egyetlen rokona sem élt. Semmi más nem kötötte ahhoz az országhoz, csak hogy apja a titkos űrbázison dolgozott kutatóként.

Roman kilencéves volt, amikor a pavlodari gyermekotthonba került, ahol egy munkaasztalhoz láncolták, és durva bőrt kellett lyukasztgatnia napi tizenhat órában.

Tizenhárom évesen sikerült megszöknie onnan, és egy uszályon kapott munkát a Kaszpi-tengeren. A kapitány egy szomorú szemű, kedves ember volt, aki fél kézzel sodorta a cigarettát, miközben a másikkal irányította az uszályt, és megengedte Romannak, hogy a hajó konyhájában aludjon. Kismókusnak nevezte őt, és egy-egy különösen emberpróbáló műszak után cukorkával kínálta.

Egy nap megrohamozta a hajót egy csecsen gerillacsoport, akik a Hruscsov által indított desztalinizálás után azon a területen végeztek etnikai tisztogatást. A legénységet felkoncolták, testüket a tengerbe hajították, Romant pedig választás elé állították: vagy végez a kapitánnyal, vagy őt ölik meg. A fiú elvette a súlyos pisztolyt, két marokra fogta, hogy ne remegjen a keze, és a cső torkolatát a kapitány arcába tolta.

Amikor a lövés eldördült, Romant hanyatt vágta az ereje. A kapitány feje hátracsapódott, és messzire spriccelt belőle a vér a vízbe.

Roman egy kaukázusi hegyi faluban kapta katonai alapkiképzését. Az első években szinte euforikus állapotban harcolt, ám később a gyilkolás már csupán ujjgyakorlatot jelentett számára.

A Szovjetunió összeomlásnak indult, Csecsenföldön pedig az anarchia belháborúvá változott.

Az a szakasz, amelyben Roman szolgált, fegyver- és kábítószer-csempészettel foglalkozott, kifosztották az előre kiválasztott falvakat, a nőket megerőszakolták és megcsonkították, és minden olyan férfit megkínoztak és kivégeztek, aki már túl öreg volt ahhoz, hogy besorozzák.

Roman mindent megtanult köztük a gyilkolásról, amit csak lehetett. Minden elképzelhető módszert kipróbált, százszámra hagyta maga után a hullákat.

Egyedül az a gondolat tartotta életben, hogy egyszer megszökik, és újra együtt lehet az öccsével és az apjával.

 

 

Késő este van már, amikor Jurek elhagyja a stockholmi Központi pályaudvart, és megindul a fehérbe burkolózó városban a szállingózó hóesésben.

Épp a Floragatanon ballag a Stadion irányába, amikor két fiatalemberre lesz figyelmes egy garázs előtt, a járdán, úgy ötvenméternyire tőle. A magasabb épp elrejtett egy baseballütőt egy ott parkoló furgon alá, a másiknál pedig egy kisebbfajta kézifegyver van a bőrkabátja alatt.

Arról beszélnek, mit fognak csinálni, miközben Jureket figyelik.

Jurek úgy sejti, ki akarják rabolni, azután megölik.

A bőrdzsekis férfi tekintete éppoly befelé forduló, akár egy frissen beavatott katonáé, aki azt képzeli, valamiféle belső megváltást nyer azzal, ha mások életét kioltja.

A keskeny utca kihalt, csak néhány ablakban ég a lámpa. Jurek közeledik feléjük, és úgy tervezi, lefegyverzi a bőrdzsekist, abban a pillanatban, amint az a pisztolya után nyúl. Aztán eltöri a lábukat, majd kettécsapja a baseballütőt, és a szilánkos végeit a szájukon keresztül nyomja bele az agyukba.

– Kérsz egy cigit? – kérdi tőle a bőrdzsekis.

– Nem – feleli Jurek, és megáll.

– Szeretnénk tudni, hogy segítenél-e nekünk valamiben. Egy fagyasztót kéne felpakolni egy utánfutóra odalenn, a garázsban.

– Megfizetjük – teszi hozzá a bőrdzsekis.

– Jobban jártok, ha eltűntök – feleli Jurek. – De ha mindenáron akarjátok, lemehetünk a garázsba.

A hórihorgas fickó sietve odapillant az autó alatt heverő baseballütőre, majd hátralép egyet. A másik bizonytalanul vigyorog, és félreáll.

– Ide a pénzed, és hagyunk elmenni! – mondja Jureknek.

– Nyúlj ide érte magad, és vedd ki a zsebemből, ha többet ér neked, mint az életed – válaszolja Jurek.

– Hagyjuk a picsába! – szól a hórihorgas fickó.

– A félelem természetes érzés, mielőtt meghal az ember – jegyzi meg Jurek.

– Te meg mi a faszról vakerálsz?

– Arról, hogy mindketten beszartatok… Elsőnek te – közli Jurek a hórihorgassal.

– Én nem is akartam ezt az egészet – motyogja a fickó, majd ránéz bőrdzsekis haverjára, hátat fordít neki, és elszalad.

– Lelőtted volna a haverodat is, ha senki más nem jön szembe – szól a másikhoz Jurek. – Látom rajtad, hogy ölni vágysz.

A bőrdzsekis hátrálni kezd, remeg az álla, de végül sikerül összeszednie magát.

– Nem tudsz te rólam semmit! – válaszolja.

– Csak annyit, hogy ha kinyírod, végigjárja a testedet a borzongás. Az irányítás, a hatalom érzése.

– Őrültségeket beszélsz.

– De utána elvonási tüneteid lesznek, és…

– Fogd már be! – vág a szavába a fickó, majd futásnak ered, és eltűnik a szeme elől.

 

 

Sötét a téli éjszaka, de az utcai lámpák fénye megvilágítja a lakónegyedet. Csupán a villanypóznák elektromos zümmögését hallani.

Jurek megáll az erdő szélén, a fehér, többlakásos családi ház mögött a Lanforsvägenen. A régi hótakaróra friss réteg rakódik, melynek érintetlen felszínén megcsillan az egyik ablakból kiszűrődő fény.

Most, hogy Jeremy Magnusson végzett magával, Jurek Walter szabadon engedi a férfi lányát. Kivezeti az erdőből, és otthagyja a Keleti pályaudvaron. Számára ugyanis teljesen mindegy, a nő él-e, hal-e. Ő csupán egy eszköz volt, amely a továbbiakban hasznavehetetlenné vált.

De még mielőtt bemenne az erdőbe, meg akarja nézni magának azt a nőt, aki átveszi majd a másik helyét a sírban az elkövetkező évekre.

Reidar felesége, Roseanna hazaköltözött a nővéréhez Stockholm Gärdet városrészébe. Az ő hálószobájában ég a villany. Rosszul alszik, mióta mindkét gyerekének nyoma veszett.

Jurek hamarosan meg is pillantja őt az ablakban. A nő flanel hálóinget visel, és telefonon beszél valakivel.

Jurek még odalentről, az utcáról is látja, hogy kisírta a szemét.

Ő rabolta el a nő gyerekeit, és még ezen az éjszakán őt is magával viszi. Jurek előre tudja, mit fog mondani a nő, hogy könyörög majd neki, mielőtt a sírba teszi, és azt is pontosan tudja, hogyan fog a sok sikoltozás után megtörni végül a hangja, miközben Jurek földet hány a koporsójára.

Hamarosan mindenétől megfosztja Reidart, és csak áll majd a parton, és nézi, amint visszavonulnak a hullámok, a föveny pedig száraz és halott lesz.

Reidar élete pedig úgy megkeseredik, hogy nem marad más választása, csak a halál. Jureket ez a bizonyosság amolyan nyugodt ürességgel tölti el.

Roseanna most már megy lefeküdni, de a lámpát égve hagyja.

Jurek megfordul, és visszaindul a Lill-Jan erdőbe. A város fényei nem érnek fel az éjszakai égboltig, csupán egy kicsit krémessé változtatják a koromfeketeséget. Jurek cipője belesüpped a hóba, miközben követi a régi vasútvonalat, amely az erdőn keresztül vezet.

Jeremy lánya az első telet követően teljesen megvakult, és mindkét keze és lába is rég elfagyott, de bizonyos kognitív képességei máig megmaradtak. A sírjához vezető utat nem mutatja semmiféle tábla vagy egyéb jelzés, de Jurek csukott szemmel is odatalál. Csupán a saját léptei hangját hallja a vasúti talpfák közt. Letér a sínekről, lecsoszog a töltésen, és bemegy az erdőbe. A hó egyenletesen fedi a lejtőn a fagyott füvet.

A földből egy durva műanyag cső áll ki.

Jurek kihúzza az ásót egy fenyőfa sűrű ágai közül, és dolgozni kezd. Itt nem fagyott meg a talaj, mivel Igor mindig kiássa, valahányszor élelmet, italt vagy antibiotikumot ad a nőnek.

Amint az ásó a koporsó fedelét éri, Jurek hallja, hogy Agneta mozgolódni kezd, és nyöszörög. A fekete gödör úgy fest a fehér havon, akár egy gyógyuló seb.

Jurek beledöfi az ásót a földbe, felfeszíti a leszögelt koporsófedelet, és leguggol.

Ürülék és elhalt szövetek szagát érzi.

Amikor elrabolta Agnetát, a nő még magas volt, szőke és mosolygós, a szeme sarkában vékony nevetőráncokkal. Most olyan az arca, akár egy összegyűrt rongy. Nyüszít, és vézna karjával hadonászik a levegőben. Sötét keze maradékával hirtelen megragadja a koporsó szélét. Sosem adja fel a reményt, hogy egyszer sikerül kimásznia.

Jurek azonban visszalöki. A nő visszazuhan a koporsó aljára, nyávogós sírásba kezd, felemeli a fejét, majd ismét megpróbálkozik. Jurek nézi, ahogy reszketve erőlködik, és újból visszalöki. Hamarosan itt az ideje, hogy kijöjjön onnan, de ezt neki még nem kell tudnia.

Agneta sír, és csonka ujjaival próbálja megérinteni Jureket.

Jurek elrántja a kezét, és hallgatózni kezd.

Egészen közelről lépéseket hall a havon. Egy fenyőgally megreccsen. Valaki követte a nyomait, és már észre is vette őt a fatörzsek között.

Jurek minden sietség nélkül feláll, hiszen úgyis tudja, mi fog történni.

Két férfi rohan lefelé a töltésen, célra tartott fegyverrel. Izgatottan kiáltoznak, de tartják a taktikai távolságot. Azután az egyik váratlan eréllyel hasra kényszeríti őt, és megbilincseli a csuklóját és a bokáját.

– Te jó isten! – lihegi a másik, ahogy meglátja Agnetát.

Jurek nem tanúsít ellenállást, tudja, hogy az okot adhat a fegyverhasználatra. Csak fekszik ott csendben, arccal a földön, miközben hallgatja, ahogy az egyik rendőr beszól a segélyhívó számon, és zokogva kér erősítést. A másik addig kisegíti Agnetát a koporsóból, próbálja nyugtatgatni, és betakarja a saját kabátjával.

 

 

Roman szakaszának megmaradt része az oroszok által támogatott lázadókhoz csatlakozott az első csecsen háborúban. Az okozott és az elszenvedett veszteségeik egyaránt felmérhetetlenek voltak.

Egy Groznij-közeli összecsapást követően – amelyben Roman marad meg egyedül az eredeti csapatból – úgy döntött, hogy több mint húszévnyi katonáskodás után otthagyja ezt az életet, és elindult, hogy megkerülje a Kaszpi-tengert. Meg akarta találni az apját és az öccsét.

Amint visszatért Kazahsztánba, a létező összes népesség-nyilvántartást végigböngészte, hogy megtalálja Igort. Végül kiderítette, hogy a testvérét Moszkvába vitték, és a 67-es számú gyermekotthonba került.

Roman úgy kelt át a határon, akár egy árnyék, és vonattal érkezett meg az orosz fővárosba egy novemberi hajnalon. A gyermekotthon egy betonépület volt, minden ablakán rácsok. Az árvák kiéhezetten, leplezetlenül bámulták őt odabentről.

Kiderült, hogy Igort értelmi fogyatékosnak nyilvánították, és pár év múlva átszállították a Szerb Intézetbe, ahol az ilyen betegeket ápolták. Roman egy ablaktalan cellában talált rá öccsére, aki vizelettől és ürüléktől bűzlött. A betonpadlón ült fásult tekintettel és begyulladt szemmel, meztelen volt, teljesen kimerült. Roman fogta a slagot, nekilátott lemosdatni az öccsét, s ekkor vette észre, hogy a háta ostorcsapásoktól csíkos. A piszkos víz lefolyt a szennyvízelvezetőn, Igor pedig sírva fakadt, amikor Roman elmondta neki, hogy hazamennek az apjukhoz.

A két fivér végig láthatatlan maradt a Lengyelországba vezető úton, de Roman tisztában volt vele, hogy ahhoz, hogy továbbjussanak Svédországba, muszáj lesz valahonnan személyi igazolványt szerezniük.

A varsói Központi pályaudvaron Roman felfigyelt egy férfira, akinek a vonásai hasonlítottak az övéhez. Követte a mosdóba, és amint a férfi megállt a piszoár előtt, odalépett hozzá, és a széléhez csapta a férfi nyakát, ami azonnal eltört.

Megkereste a halott útlevelét, kinyitotta, és megállapította, hogy Jurek Walter névre állították ki.

A fivérek komppal keltek át Svédországba, ahol egy német rendszámú kamion vette fel őket.

A régi homokbánya időközben nagyobb lett, a vendégmunkások barakkjai viszont kisebbnek tűntek. A tárnában már modernebb gépek dolgoztak, az egyszerű lakóépületeket viszont még mindig nem festették ki.

Jurek végigvezette Igort a keskeny, kavicsos úton a legtávolabbi házig. Bekopogtak, vártak. Megpróbáltak belesni a behúzott függönyök mögé, majd ismét kopogtattak, azután beléptek.

Apjuk arca a fal sötét mintázatú tapétája felé fordult.

Kockás inge felfeslett a könyökénél.

Munkásbakancsa a mennyezeti lámpa alatt hevert, a homokos földön.

Egy durva acéldrótra akasztotta fel magát, amelyet egy kampóra kötött.

Úgy egy hónapja lehetett halott.

Amúgy minden olyan volt, ahogyan Jurek emlékeiben élt: apja keskeny ágya, az ő emeletes ágyuk, a rongyszőnyeg, a konyhaasztal és a három szék.

Igor üvöltve összegörnyedt egy sarokban.

Jurek kirázta a port egy, az apjuk ágyán talált takaróból, és betakarta reszkető öccsét. Néhány légy zümmögve repült keresztül a szobán.

Az asztalfiókban százszám hevertek a visszaküldött levelek, tizenkettesével csoportosítva és összegumizva. Apjuk annyi éven át végig folytatta a keresésüket, egészen egy hónappal azelőttig. De végül legyőzte a kétségbeesés. Már azelőtt halott volt, hogy felállt volna arra a székre, a nyakába akasztotta volna a hurkot, és beleugrott volna a sötétségbe.

És ebben a pillanatban – kezében az utolsó levéllel – szállt el a lélek utolsó maradványa is Jurekből.

Széthúzta a függönyt, kinézett a homokbányára, és eszébe jutott, amikor azzal a svéd fiúval játszottak odakint. Emlékezett a művezetőre is, és az ügyintézőre meg a kiutasítási határozatra, és már tudta, mit kell tennie, hogy helyreálljon a világ rendje.

 

 

A Kronoberg Fogház Stockholm kellős közepén áll, és egy épületegyüttes része, amely magában foglalja a rendőrőrsöt, valamint az Országos Bűnüldözést is.

Az igazságügyi pszichiátriai vizsgálatot követően Jurek felfogadott egy jogi képviselőt, hogy derítsen ki minél több információt az ügyészről, a bíróról és a két rendőrről, akik elfogták. Az idős ügyvéd követelte, hogy védencét bocsássák szabadon a tárgyalásig, de kérelmét elutasították.

– De hiszen nem is találtak ellene szóló technikai bizonyítékot – érvelt az ügyvédje. – Nem volt indítéka sem… továbbá semmilyen kapcsolat nem állt fenn közte és azon elhunytak, illetve eltűntek között, akikre az ügyészség hivatkozik.

A vádiratot végül a Lill-Jan erdőben talált nővel szemben elkövetett bűncselekményre szűkítették: emberrablás és olyan súlyos testi sértés, amely kínzásnak minősül.

Jeremy lánya teljesen megvakult, és súlyos agysérülést szenvedett. Fagyási sérülései és felfekvései miatt többszörös amputációra volt szükség.

A két héten át tartó kihallgatás után nyilvánvalóvá vált, hogy az ügyvéd küldetésének tekintette, hogy megakadályozzon mindenféle mélyrehatóbb beszélgetést védence és a két rendőrfelügyelő között. Folyamatosan ő vitte a szót Jurek helyett. De mivel ez a taktika megnehezítette Jurek számára, hogy bejusson a „labirintusukba”, négyszemközti megbeszélést kért az ügyvédjével.

Jurek már első találkozásukkor belenézett az ügyvéd táskájába, és látott benne egy doboz nagyon erős fájdalomcsillapítót, amelyet egy, a férfival azonos vezetéknevű nőnek írtak fel.

Ezt a felfedezését azonban megtartotta magának. Megfigyelte az ügyvéd reakcióit az egyes beszélgetések során, és most – mintegy „véletlenül” – elkezdett mesélni neki egy jó barátjáról, akinek a felesége súlyos rákbeteg.

– A barátomat nagyon megviselte lelkileg. Szörnyű volt… Szinte minden éjjel a felesége sikolyaira ébredt, aki esténként nem akarta bevenni a fájdalomcsillapítóját – mesélte neki Jurek. – Egy éjjel, amikor egy roham után végre elaludt, a barátom képtelen volt kiűzni a fejéből a gondolatot, hogy kimegy a garázsba, és magához vesz egy kalapácsot. Valójában persze sosem tudta volna bántani a feleségét, de nem bírt megbirkózni a kényszeresen visszatérő gondolattal… amelytől csak az ütéseket követő megnyugvás szabadította meg.

Mostanra az öreg ügyvéd elment betegszabadságra, és 

Jurek tudja, hogy hamarosan bevesz egy csomó nyugtatót és szorongáscsökkentőt, hogy ne kelljen szembenéznie a fantáziáival.

 

 

Jurek egy széken ül a szigorúan őrzött kihallgatószobában. Lábát a padlóhoz láncolták, a csuklóját szorító bilincs lánca pedig keresztülfut egy, az asztalhoz rögzített nagy fémkarikán.

Tekintetét a padlóra szegezi, amikor Samuel Mendel és Joona Linna felügyelő belép a helyiségbe. Visszagondol azokra a csecsenföldi szürke délutánokra, amikor a sárban menetelt, automata karabélyát a mellkasához emelve.

Talán ott vált fagyossá a lelke, egy hideg hajnalon, miután kihunyt a tűz a falu elszenesedett maradványai felett, ahol tisztogatást végeztek. Óriási halmokban hevertek a levágott végtagok. Már senki sem kiabált vagy sírt, minden nyugodt volt és üres, amilyennek lennie kellett. Néhány gyerek, aki túlélte a mészárlást, már a menekülésre sem gondolt, és ott kószált fel-alá a holttestek és tömegsírok között.

Akárcsak a kis Mara, aki sok évvel később ott guggolt az anyja koporsója mellett, mosollyal az ajkán, gondol vissza rá Jurek.

Samuel Mendel elindítja a felvételt, majd a formaságokon túljutva elhallgat, és várja, hogy Jurek beszélni kezdjen.

Az elmúlt hetek során mindkét rendőr gondosan követte a protokollt, és a legmodernebb kihallgatási technikákat és pszichológiai módszereket alkalmazták rajta, mostanra azonban elfogyott a türelmük, ezt Jurek is érzi.

– Samuel, maga hitehagyott, és nem a Tóra törvényei szerint él ugyan, de az Aseret haDibrot kilencedik parancsolata a hamis tanúzásról azért mégis…

– Bravó! – vág a szavába Samuel.

– Én mindössze azt mondom, hogy tettem egy esti sétát az erdőben, és egyszer csak sírást hallottam a föld alól. Találtam egy ásót, és nekiálltam ásni vele.

– Én viszont láttam magát a sír mellett, és tudom, hogy hazudik – feleli Samuel, és megtörli az arcát.

– Ki is hazudik? – veti fel Jurek.

– Már régóta figyeltük magát – teszi hozzá Joona.

– És mire jutottak?

– Arra, hogy fontosak magának a családi kapcsolatok.

– Ez egyik vádpontban sem szerepel – válaszolja Jurek, palástolva meglepetését.

– Szeretné megváltoztatni őket? – tudakolja Joona.

– Legfeljebb a lassúságomért ítélhetnek el – jelenti ki Jurek halkan. – Mert maguk a tisztáson teremtek, mielőtt még sikerült volna kisegítenem azt a nőt a koporsóból.

– A kurva életbe, mi nem ezt láttuk! – emeli fel a hangját Samuel Mendel. – Élvezte, ahogy visszalökdöste, valahányszor a nő megpróbált kimászni!

– Térjen csak vissza az emlékeihez! – mondja élesen Jurek.

– Épp azt teszem.

– Pihenj egy kicsit, Samuel – nyugtatja a társát Joona.

– Hallotta a nő sírását – folytatja Jurek. – És látott engem a sírnál, amint próbáltam megfogni a nő kezét…

– Rohadjon meg! – szakítja félbe Samuel, és kisiet a kihallgatóból.

– Samuel téved. Maga nem élvezte, hogy visszalökdösi a nőt – közli Joona.

Jurek a felügyelő szürke szemébe néz, és érzi, ahogy csúszik lefelé, át bozóton és gizgazon, mielőtt sikerül visszanyernie az egyensúlyát. Amíg nem hagyja magát lecsalni az ösvényről, Joona nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy a vádon hatalmas rés tátong.

– Tudom, hogy legalább harminc embert gyilkolt meg – jelenti ki Joona.

– Valóban?

– És szeretném emlékeztetni rá, hogy jogában áll másik ügyvédet kérni – teszi hozzá.

– Engem nem érdekel, ha ártatlanul elítélnek – magyarázza Jurek. – Az én életem már réges-rég véget ért. Többé semmitől sem félek. Sem a fájdalomtól, sem a magánytól vagy a végtelen unalomtól. A fellebbviteli bíróságon az ügyész úgy fogja beállítani a tettemet, mint ami minden kétséget kizáróan bizonyítást nyert.

– Maga nem is akar védekezni – állapítja meg Joona.

– Nem foglalkozom a részletkérdésekkel, mert tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy az ember kiás egy sírt, vagy betemeti.

– Mert az élet és a halál elválaszthatatlanok egymástól? – kérdi Joona.

– Ha hisz benne, hogy az életet Isten adta magának, akkor azt is tudja, hogy ő lesz majd a gyilkosa.

– De maga nem Isten, mint azt tudjuk.

Jurek valami különös bizonytalanságot érez, amikor rájön, hogy ez a felügyelő nem tartja őt pszichésen betegnek. Jómaga ugyan sosem állította, hogy bármilyen betegsége lenne, ám azon cselekmények elkövetésére, amelyekkel vádolják, az átlagos gondolkodásúak szerint nincs más magyarázat. Joona Linna azonban valahogyan sejti, ki ő, és mit tett.

„Joona rájött, hogy kivételes ember vagyok – gondolja Jurek. – Már jóval azelőtt, hogy én sejtettem volna róla ugyanezt.”

Samuel Mendel arcáról szakad a víz, amikor visszatér a kihallgatószobába, és félrevonja Joonát.

– Minél tovább töprengek ezen az ügyön, annál inkább úgy érzem, bárkit letartóztathattunk volna, akit a sír mellett találtunk, mikor odaértünk – jegyzi meg fojtott hangon.

– Menjünk ki – javasolja Joona.

– Egyszerűen nem bírok szabadulni a gondolattól, hogy igaza van… Ha bárki más lett volna ott, most ellene folyna az eljárás.

– Vigyázz, hallja, amit mondasz.

– Ez így nem megy. Én befejeztem – közli Samuel, és ismét kimegy.

Jurek az ajtót figyeli, ahogy kattan a zár, azután ismét Joonához fordul, és lassan megnedvesíti az ajkát, mielőtt újból beszélni kezd:

– Samuel Mendel beijedt, én mégis tanúskodásra fogom kérni a tárgyaláson.

– Tudom – feleli Joona.

Jurek Joona szemével látja saját magát, sovány, ráncos arcát, halvány szemét és durva kezét. Visszavonul Joona agyába, és nekilát feltérképezni a férfi lelkének labirintusszerű katakombáit. Az ösvények élete valamennyi eseményénél elkanyarodnak egy kissé, ám mellettük ott futnak azok a sötét csapások, amelyeken a rémület és a vágy rejtőzik.

Jurek tudja, hol lakik Joona, azt is, hogy nős, és van egy kislánya, Lumi. Azt is tudja, hogy Joona apja is rendőr volt, akit szolgálatban öltek meg, mert véghezvitt egy nevetséges hőstettet. Joona mindössze tizenkét éves volt, amikor anyjával együtt el kellett hagyniuk a házukat. Nehéz anyagi helyzetbe kerültek, Joona azonban a tanulás mellett állást vállalt egy fűrésztelepen.

A katonaságnál ejtőernyős vadászként szolgált, azután a Különleges Bevetési Egységhez került, ahol hivatásos katona lett belőle, majd felvételizett a Rendőrtiszti Főiskolára.

– Az apja szolgálatban vesztette életét – jegyzi meg Jurek.

– Így van.

– Miért? Mi történt vele?

– Ezt már úgyis tudja – feleli Joona.

– Hátba lőtték, miközben megmentett két gyereket.

– Igen.

– Hős volt.

Joona nem felel, Jurek pedig alig képes leolvasni az arcáról, mit vált ez ki belőle. Mindössze a férfi állkapcsa feszül meg hirtelen, és homlokán válnak egy árnyalatnyival mélyebbé a ráncok.

Jurek rájön, hogy Joona úgy védi az apját, hogy annak balfogását a sötét csapásokra űzi. Ezért is lett rendőr. Az apja a kulcs, gondolja Jurek.

Amennyiben Joona eltér a protokolltól, ugyanazt a hibát követi el, amit az apja. Ezt pedig nem kockáztathatja, hiszen akkor gyűlölnie kellene őt.

– Az apja jó ügyért áldozta fel az életét – jegyzi meg Jurek. – Mit tenne most a maga helyében?

– Ugyanazt, amit én.

– Az igazat fogja mondani, ha beidézik tanúként? – tudakolja Jurek.

– Igen.

– Csakis az igazat, semmi mást?

– Semmi mást – erősíti meg Joona.

– Mert még ha nem is hisz benne, hogy ki akartam menteni azt a nőt a sírból, semmit sem látott, ami ennek az ellenkezőjéről tanúskodna.

– Nem.

– És mindenki ártatlan mindaddig, amíg az ellenkezőjét nem sikerül bizonyítani.

Joona arca megnyugszik, állkapcsán elernyednek az izmok. Nem bólint ugyan, de a tekintetéből kiolvasható az egyetértés, mielőtt feláll, és elhagyja a kihallgatót.

Amikor Jureket minden vádpontban ártatlannak találják majd, megkeresi Reidar gyermekeinek sírhelyét, azután a feleségét is magával viszi, amint a rendőrség belefárad, hogy figyeljék őt.

 

 

A tárgyaláson Jureket már egy új ügyvéd védi, aki mindenben engedelmeskedik neki, akár egy kutya. Minden pontosan a terv szerint zajlik. A technikai és a közvetett bizonyítékok kifolynak az ügyész kezéből, és köddé válnak.

Samuel Mendelt hiába idézték be tanúként, ő nem volt hajlandó megjelenni, pedig a törvény kötelezte rá.

Lassanként valamennyi résztvevő számára nyilvánvalóvá válik, hogy lehetetlen bebizonyítani, hogy Jurek azért tartózkodott a tisztáson, hogy elássa az áldozatot, vagy azért, hogy kiszabadítsa.

Joona Linnát csak most, az utolsó tárgyalások egyikére hívták be tanúskodni, hogy beszéljen az elfogás körülményeiről.

A védő feláll, begombolja a zakóját, és egyenesen felteszi neki a kérdést: lehetséges-e, hogy a vádlott valójában meg akarta menteni az erdőben talált nőt?

– Nem… Ő volt, aki fogva tartotta a föld alatt – feleli Joona. – Ő végzett valamennyi áldozattal.

Jurek figyeli, amint az ügyvédje zavartan megköszöni a vallomást, és leül. Minden ereje elhagyta, amikor Joona nem azt vallotta, amit Jurek előre megjósolt.

Recseg a szék háttámlája, ahogy Jurek hátradől.

– Hallottam, amikor a vádlott azt mondta az áldozatnak, hogy hagyja őt meghalni a sírban – hazudja Joona.

Az ügyész odalép a bíróhoz.

Jurek nem szokott tévedni.

Nem hitte volna, hogy Joona képes hazudni, csak hogy őt elítéljék. Nagyon alábecsülte a felügyelő tökösségét.

„Fura, de Joonának valahogy sikerült behatolnia a gondolataim sötétjébe – töpreng Jurek. Ezért állította, hogy olyasmit hallott, ami valójában sosem hangzott el.”

Mert igazság szerint Jurek azért ment az erdőbe, hogy szabadon engedje Jeremy lányát. Való igaz, hogy ő temette a koporsót a föld alá, de amikor Joona odaért a tisztásra, akkor éppen azért ásta ki, mert életben akarta hagyni a nőt.

Hosszas tanácskozás után a bíró visszatér a tárgyalóterembe, helyet foglal, és elrendezi a papírjait, mielőtt ismertetné a bíróság döntését.

– A vádlottat azonnali hatállyal átszállítják egy zárt és szigorúan őrzött intézménybe, határozatlan ideig tartó pszichiátriai kezelés céljából – közli hivatalos hangon. – A jövőbeni feltételes szabadon bocsátását illetően pedig rendkívüli előírások lépnek életbe.

Ez az egyetlen megoldás, amely Jurek számára elfogadhatatlan.

Nem rémíti meg, ám a munkáját késlelteti. Még mindig maradtak ugyanis olyanok, akiket el kell földelnie.

Ahogy a termet kezdik kiüríteni, és egyre nagyobb lesz a zsivaj, Jurek Joonához fordul. A szemébe néz, és odahajol hozzá.

– Nemsokára Samuel Mendel mindkét kisfia el fog tűnni – mondja. – És Samuel felesége, Rebecka is, és… Figyeljen rám, Joona Linna! A rendőrség keresni fogja őket, és miután a rendőrség feladja, Samuel maga folytatja tovább. És amikor végre megérti, hogy sosem fogja viszontlátni a családját, véget vet a saját életének. Ami pedig a maga kislányát illeti…

– Vigyázzon, mit mond! – szól rá Joona.

– Lumi el fog tűnni… – suttogja Jurek. – És Summa is. És amikor majd rádöbben, hogy soha meg nem találja őket… akkor felakasztja magát.

A középkori kihallgatások során volt egy mozzanat, amely arra szolgált, hogy halálra rémítse a vádlottat. Az a pillanat volt ez, amikor a hóhér felmutatta a kínzóeszközöket, amelyeket használni szándékozott.

 

 

Jurek egy műanyag széken ül magánzárkájában, amely valóságos bunker, odalent a Löwenströmska Kórház igazságügyi pszichiátriai osztályán. Más betegekkel nem találkozhat, nem érintkezhet a külvilággal, és nem mehet ki az udvarra sem.

A diagnózis így hangzott: meghatározatlan skizofrénia, zavaros gondolkodás, visszatérő, akut pszichotikus állapot, bizarr és durván erőszakos epizódokkal.

Jurek épp hallja, ahogy a rémült főorvos áthalad a biztonsági ajtókon, és közeledik az acélkapuhoz. Jurek felegyenesedik, odalép a páncélozott üveghez, rálehel, és ujjával a „Joona” nevet írja rá, majd hátralép a cella közepére, és végignézi, ahogy a név eltűnik.

Már rájött, hogy ahelyett, hogy Risperdalt adnának neki, megpróbálják túladagolni Zyprexával, hogy nyugodtan elvégezhessék nála a heti vizitet. Látnia sem kell a főorvost, hogy tudja, épp a sárga port oldja fel három kis üvegben, mielőtt felszívná a folyadékot egy fecskendőbe.

Az orvos és a nővér bedugaszolja a fülét, majd kinyitják az ajtón levő kis ablakot.

– Itt a gyógyszere – mondja az orvos.

Jurek kigombolja az ingét, lehajítja a székre, majd lassan odamegy, és a szűk nyíláson át kidugja a karját.

Érzi a nővér testéből áradó melegséget, amikor a nő letörli a könyökhajlatát alkohollal, majd odébb lép. Az orvos beszúrja a tűt Jurek vastag vénájába, és túl gyorsan adja be a folyadékot.

– Most feküdjön le, és pihenjen – mondja neki.

Jurek visszahúzza a karját, az orvos pedig sietve bezárja az ablakocskát, kiveszi a füldugóit, és megkönnyebbülten rámosolyog az ápolónőre.

Jurek odamegy az ágyához, és leül. A szíve hirtelen hevesen kezd verni, és a kibírhatatlan fejfájástól elsötétül előtte a világ. Képtelen megállni üvöltés nélkül, amikor az első görcsök lerántják az ágyról.

Egész testében reszket, tarkóját beveri a padlóba.

Elharapja a nyelvét, levegőért kap, és vért köhög fel.

Lába rángatózik, majd hirtelen abbamarad a mozgás, a háta megfeszül, és egész teste görcsösen merevvé válik.

Nem kap levegőt.

Ujjai szétállnak.

Torkából üvöltés szakad fel, ahogy ismét görcsösen rángatózni kezd.

Nem tudja megakadályozni, hogy a teste reagáljon a fájdalomra, belül azonban teljesen nyugodt.

Jurek Walter földalatti birodalma határtalan. Ő soha nem felejt. Nem fél a rabságtól, a fájdalomtól, a szenvedéstől. Ráér.

Van egy hely, ahol az idő megszűnik, és a tökéletes üresség az úr.

Két újabb név került a listájára. Samuel Mendel gyermekei és a felesége hamarosan a sírjukban lelik halálukat – és akkor kezdődnek majd Joona Linna megpróbáltatásai.

 

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Lars Kepler: A krimi a legdemokratikusabb irodalmi műfaj

...
Beleolvasó

Lars Kepler új krimijében egy nyuszis mondóka köti össze az áldozatokat

...
Hírek

Könyvesblokk: McKinty, Kutscher, Kepler

EGYPERCES NOVELLÁK EGY SZOBÁBÓL
...
Nagy

Egyperces novellák egy szobából
Dániel András: A fikusz meg ő

...
Nagy

Egyperces novellák egy szobából
Lackfi János: Mi lenne, ha?

...
Nagy

Egyperces novellák egy szobából
Szabó T. Anna: Árnyékszínház

A hét könyve
Kritika
A regénybeli Kafka mögött felsejlik Borbély Szilárd alakja is
...
Kritika

Az utolsó indiánkönyv érzékeny pillanatfelvétel arról, hol tartunk ma az indiánozásban

Az utolsó indiánkönyv című antológiához a PIM 79 kortárs magyar szerzőt kért fel, hogy prózában vagy versben reflektáljanak arra, mit jelentett nekik az indián egykor, és mit jelent ma, felnőttként.

Még több olvasnivaló
...
Kritika

A Páternoszter megmutatja a Rákosi-rendszer legabszurdabb oldalait

Orosz István grafikusművész első regénye, a Páternoszter több nézőponton, többszörös elbeszélésen keresztül világítja meg, milyen volt az élet az 50-es évek Magyarországán, és milyen abszurd, groteszk vagy tragikomikus eseményeket idézett elő a Rákosi-korszak személyi kultusza.

...
Nagy

Perintfalvi Rita: Az elkövetők mindig hangsúlyozták, hogy “mondd nekem azt, hogy atya”

Perintfalvi Rita könyvében a Magyar Katolikus Egyházon belüli szexuális bántalmazási ügyeket vizsgálja. Nemcsak áldozatokat szólaltat meg, hanem kutatási eredmények és szakértők bevonásával feltárja a visszaélések mögött húzódó pszichológiai és rendszerszintű okokat is. Interjú.

...
Nagy

Finy Petra: A 80-as évekről mindenkinek van egy története

Finy Petra Kerti szonáta című regénye három női generáció történetén keresztül mesél a világháború traumáiról, az ötvenes évek félelemmel vegyes légköréről, és a rendszerváltást megelőző ellenzéki megmozdulások konspirációval teli hónapjairól. Az íróval a regény egyik kulcshelyszíne közelében beszélgettünk, közben szóba kerültek traumák és rendszerellenes csúcsteljesítmények, elfeledett és máig élő városi történetek is.

...
Kritika

Az utolsó indiánkönyv érzékeny pillanatfelvétel arról, hol tartunk ma az indiánozásban

Az utolsó indiánkönyv című antológiához a PIM 79 kortárs magyar szerzőt kért fel, hogy prózában vagy versben reflektáljanak arra, mit jelentett nekik az indián egykor, és mit jelent ma, felnőttként.

...
Nagy

Bojár Gábor: Mindenki az erő jelének veszi, ha az ember szembenéz a saját hibáival

Bojár Gábor a Graphisoft alapítójaként ikonikus név és hivatkozási pont a hazai vállalkozói világban. De mit tud adni második könyvével annak, aki nem üzletember. A válasz: meglepően sokat. Interjú.

...
Kritika

Mit árul el egy ezeréves levél egy keresztény nőről, aki zsidó férfit szeretett?

Egy meneküléssel töltött élet krónikája és e krónika megalkotásának története A hét könyve, A fordult szív.

...

Miért húz be minket még mindig A Szolgálólány meséje? [podcast]

...

AZ ELSŐ: DRAGOMÁN GYÖRGY

...

A mesélés egy szertartás [Mesék Minden Mennyiségben podcast]

...

Nácik, fűzők és self branding - Coco Chanel 20. százada [podcast]