Mire számíthat egy utazó a koronavírus alatt és után?

Mire számíthat egy utazó a koronavírus alatt és után?

Könyves Magazin | 2020. július 21. |

Kordos Szabolcs Hungary-könyvsorozatában a magyar valóság olyan területeit térképezi fel, mint a luxushotelek, taxik, éttermek, kocsmák világa, vagy épp a magyar utazási, turistáskodási és repülési szokások. A szerző kötetenként legalább harminc interjút készít, olyan emberekkel, akiknek biztosítja az anonimitást, és így őszintébben nyilatkoznak egy adott szakma titkairól, és több izgalmas dolgot árulnak el arról a területről, ahol dolgoznak.

Kordos Szabolcs
Airport, Hungary
21. Század Kiadó, 2020, 270 oldal

A sorozat két része a Turista from Hungary és az Airport, Hungary most a koronavírus-járványhoz kapcsolódó új részekkel, friss interjúkkal is kiegészült. Utóbbi egyebek között azzal foglalkozik, miként vészelte át egy stewardess, pilóta vagy repülőjegy-értékesítő, utazási irodás a válságot, miként trükköztek a repjegy-visszatérítési szabályokkal a légitársaságok a fantomjáratok indításával, milyen horribilis áron jutottak vissza sokszor a járvány alatt kint ragadt magyarok, mire számíthat egy repülőre szálló utas a koronavírus után és közben, a második hullám előtt?

A kötetből kiderül, milyen furcsaságokra kell figyelni a privátrepülők személyzetének, ahol olyan érdekes utasokkal is találkoznak, akik még a kerozintartályhoz is külön biztonsági őrt rendelnek, és hogy egy magángép bérleti díja 5 millió forint óránként, a legbizarrabb utasa pedig egy öleb volt, akit egy kisgyerekes gazdag család hiányolt a vakációja során, ezért hazaküldték érte a privátgépet. Kiderül, hogy mi az a banks, a repülőgép rejtett zuga, ahol a légikísérők kipihenhetik magukat, ahol egyszer Göncz Árpád is aludt, sőt még a szolgálati pizsamát is kölcsönkapta. A szerző bemutatja, hogy kik azok a rampások, ismertebb nevükön légiforgalmi tisztek, és hogy a Hotel Ozora nem egy különös szálloda, hanem a reptéren dolgozók hívják így a terminálokat, amikor a fesztiválozó fiatalok kitalálják, hogy szállásnak használják a területet. Érdekességekkel szolgál a kötet Ferihegy élővilágával kapcsolatban is, ahol fácán, nyúl és ürge is gyakran felbukkan, de nagyobb gondot okoznak a repülést ténylegesen zavaró madarak. Ez utóbbiak elriasztására sokáig egy border collie-t alkalmaztak, akinek még fényképes belépőkártyája is volt. Kiderül az is, hogy melyik volt a legfurcsább kényszerleszállás: amikor a pilóta meghalt a botkormányt fogva, de kollégái mégis hibátlanul letették a gépet.

Mutatunk egy részletet a könyvből:

Repülési terv

A légi közlekedésben egyvalami garantálható: az, hogy semmit sem lehet biztosra venni. Időről időre ezen az iparágon is végigsöpörnek a szó szoros és átvitt értelmében vett „viharok”: hol egy izlandi vulkán kitörése bénítja meg a közlekedést, hol egy terroresemény, ciklon, sztrájk vagy légitársasági csőd. Globális egészségügyi vészhelyzettel még nem volt dolga a repülésnek. Idáig. Mint azt az olvasó reményeim szerint a következő oldalakon látja majd, nincs azonban olyan kaland, váratlan esemény vagy vészhelyzet, ami ne történt volna már meg a felhők felett. 

Az Airport, Hungary 2016-ban jelent meg először, több utánnyomást is megért, majd 2019-re szinte minden példánya elfogyott. Amit most a kezükben tartanak, az az eredeti riportkönyv 2020 tavaszán frissített, átdolgozott kiadása, új sztorikkal és fejezetekkel. Miközben ezt az előszót pötyögöm, Magyarországon éppen véget ér a(z) (első?) kijárási korlátozás, a Liszt Ferenc repülőtérről azonban alig egy tucat gép indul naponta. Az új kiadás első fejezete értelemszerűen a koronavírusról szól, arról, hogy miként élték meg a járvány okozta krízist a légi közlekedés dolgozói, a repülőtéri alkalmazottak, a légi személyzet. A bővített Airport, Hungaryben közelebbről is megismerkedhetnek a check-in pultosok, a repülőtéri utasbiztonsági ellenőrök és a betegszállítók mindennapjaival. Érkezik még a kiábrándult Ági, a mindig elegáns Kornél, a magánrepülőgépen Bora Borától Hawaiig a milliárdosok kívánságait leső Kira, a fapadoson dolgozó csodaszép stewardess, Berni, az Afrikába kivándorolt egykori malévos Tibor, és Csaba, a hatalmas cargogépével a világot járó kapitány. Mindegyikük más-más szemszögből tárta elém a repülés világát, az ő világát. 

A Hungary sorozatban bemutattam már a hazai luxushotelek, fine-dining éttermek, vendéglők, pubok kulisszatitkait, legjobb tudásom szerint feltártam a taxisok életét, és igyekeztem betekintést nyerni a hazai szupergazdagok éjszakai szórakozásába. Tettem mindezt több tucat megszólaló segítségével. Hogy pontosan kik ők, azt én tudom, és senki más. Történeteik azonban valósak: az Airport, Hungary nem fikció, hanem sűrített krónikája annak, amit a légi közlekedésben dolgozó magyarok átéltek, láttak, tapasztaltak az elmúlt években. Riportalanyaim többsége nem nyilatkozhatott volna, pláne nem így és ilyen módon. Ahhoz, hogy interjút készítsek velük, a munkaadójuk írásbeli engedélyére lett volna szükség, és nagyon figyelniük kellett volna, hogy mit osztanak meg velem. Így nem biztos, hogy hiteles képet kaptam volna, azonban én nem egy kozmetikázott verzióra voltam kíváncsi, hanem a valóságra. Ezért az anonimitásukat megőrizve beszélgettem velük, és fenntartottam a jogot, hogy egy-egy megszólaló identitását megváltoztassam, nevüket átírjam, sztorijukba egy kicsit belenyúljak. Elképzelhető, hogy egy steward történetét egy nő meséli el? Az egyik pilóta valójában egy légiutas-kísérő élményét osztja meg velünk? Meglehet. Összekevertem a szálakat. A lényeg az, hogy az interjúalanyaim valós személyek, mint ahogyan a beszámolóik is azok. 

Kössék be magukat, felszállunk!  

Csak a csend maradt – az összeomlás napjai

Mindenki tudja, hogy hol volt 2001. szeptember 11-én. Alighanem azt sem feledjük soha, hogy mit csináltunk 2020 márciusában. A légi ipar dolgozói egészen biztosan emlékeznek majd arra a pár napra, amely alatt a szépen növekedő, folyamatosan fejlődő iparáguk pár nap alatt összeomlott, maga alá temetve az álmaikat, elképzelésüket, jövőjük egy részét. Nézzük a kronológiát: március 4-én adtak hírt az első (hivatalos) hazai fertőzöttekről, március 11-én, ugyanazon a napon, amikor a WHO világjárványnak minősítette a COVID-19 terjedését, a kormány vészhelyzetet hirdetett. Március 13-án, pénteken este Orbán Viktor miniszterelnök videoüzenetben jelentette be, hogy hétfőtől bezárják az iskolákat, március 15-én történt az első haláleset, 16-án lezárták az ország határait, majd március 28-án életbe lépett az országos kijárási korlátozás.

A repülés világában dolgozó emberekkel beszélgettem arról, hogy ők miként élték meg ezt a turbulens időszakot, amelyben mindennap történt olyan fejlemény, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt. Maga a vírus már előző novemberben felbukkant ugyan Kínában, ám Betty, a repülőtéri check-in pultos dolgozó úgy emlékszik, hogy a 2019-es év végén még a munkatársak között sem került gyakran szóba a betegség. 

– Egy kicsit rémisztő volt, amikor a kínai járatra várakozó kétszáz emberből úgy százötven maszkot viselt, ám az ázsiai utasok körében ez amúgy is szokás volt, csak az arányok borultak meg. Korábban a tíz százalékuk takarta el az arcát, decemberre már nyolcvan százalékuk – mesélte Betty. A kínai járatokat idővel ritkították, majd törölték, ám sokáig úgy tűnt, hogy a betegség megmarad egy távoli, egzotikus világ kórjának. Nem egészen így alakult: februárban már a szomszédban toporgott a vírus, a légi közlekedés felsőbb szintjein ekkor már készültek a válságtervek. 

– Hihetetlenül gyorsan történt minden. Először az olasz járatokról maradtak el az utasok. A repülő kétszáz fő helyett elment száznegyven utassal, aztán harminccal, majd azt vettük észre, hogy egyedül ülünk a teljes terminálban – mondta Betty. Amit az ifjú hölgy mesélt, nem költői túlzás: március elején, közepén néha tényleg egy lélek sem tartózkodott a hatalmas utascsarnokban rajtuk kívül. – Kiültem a pultba, vártam, néztem az ajtót, de egyetlen utas sem jött. A járat meg elment tök üresen – folytatta Betty. 

Ezek a sokat támadott „fantomjáratok”, amelyek úgy emelkedtek a levegőbe, hogy egyetlen utast sem szállítottak a fedélzetükön, csak a személyzet repkedett velük. Mire volt jó ez a látszólag teljesen értelmetlen cselekedet? Miért égettek el többtonnányi kerozint a klímaválság közepette a semmiért? A jelenség magyarázata a paragrafusokban és az üzleti érdekekben keresendő. Abban az esetben, ha a repülőgép a menetrend szerint felszáll, a jegy ára nem jár vissza senkinek. A cég széttárja a karját, és azt mondja, hogy a lehetőségek adottak voltak, maguk a vásárlók döntöttek úgy, hogy nem mennek ki a megadott időpontban a repülőtérre, és ily módon nem használják fel a jegyüket. Néhány légitársaság, a szakadék szélén egyensúlyozva, minden lehetőséget megragadott, hogy mentse a menthetőt: elindították a könnyű, utasok nélküli gépeket, amelyek így kevés üzemanyagot fogyasztva repültek, miközben a megvásárolt, vissza nem térített jegyárakból pénzt is tudtak csinálni. Nagyon sok gép szállt fel a tavasz folyamán Budapestről és más városokból utasok nélkül, vagy úgy, hogy alig páran foglalták el az üléseket. Tévedés ne essék: „békeidőben” simán törölnék indulás előtt két héttel – vagyis a kártérítési kötelezettség életbe lépése előtt – a légitársaságok azokat a járatokat, amelyekre a száznyolcvan-kétszázhúsz fős kapacitás mellett tizenöt-húsz foglalás érkezik. Most számos cég más taktikát választott, és az értelmetlen repkedéssel elérte azt, hogy ne kelljen kártérítést fizetnie, és a válság előtt megvásárolt, de soha fel nem használt jegyek árából próbálja betömködni a költségvetésén tátongó lyukakat. Elvitte azt a tíz embert, aki valóban megjelent a repülőtéren, az összes többi utas pedig „önként” lemondott a pénzéről. Az általánosítás természetesen felesleges, sok légitársaság hozta meg azt a döntést is, hogy teljesen felfüggeszti a tevékenységét, és vállalja az ebből eredő károkat. 

Mielőtt mélységesen elítélnénk ezt a gyakorlatot – lenne miért –, érdemes egy kicsit a légitársaság szemszögéből is megvizsgálni a történteket. Ők bizonyára azt mondanák a fenti okfejtésre, hogy nekik fogalmuk sem lehetett, hogy a koronavírus-pánik csúcspontján a megvásárolt jegyek tulajdonosai közül hányan jelennek meg végül a repülőtéren. Erre a kérdésre közvetlenül a járat indulása előtt, a pultok és az online check-in zárása után tudták csak megadni a választ. Sok esetben az utasok ott helyben, a terminál kapujában fordítottak hátat, gondolták meg magukat, és ugrottak vissza a taxiba, vagy már a repülőtéren csekkoltak be. A többség semmilyen visszajelzést nem küldött előre a cégnek, hogy az adott körülmények között is felhasználja-e a jegyét. Azt pedig pláne nem sejthették, hogy a következő állomáson hányan kívánnak majd felszállni, hány ember számára jelenti az a járat a „hazamenekülés” egyetlen lehetőségét. Lehet, hogy az egyik irányba szinte üresen repült a gép, és visszafelé is csak húszan ültek, ám annak a húsz utasnak az életet jelentette, hogy sikerült feljutnia a gépre és hazatérnie, mielőtt teljesen lezárnák a határokat. A cégeknek emellett azt is figyelembe kellett venniük, hogy ha nem használják ki az adott slotot, vagyis azt az időpontot, amikor fel- vagy leszállhatnak egy repülőtéren, akkor könnyedén elveszíthetik. A légitársaságok a sokszoros nyomás hatására döntöttek – jól vagy rosszul. 

– Egészen szürreálisan alakult a gépek kihasználtsága, sok éve dolgozom a szakmában, de ilyen adatokat még soha nem láttam a képernyőmön. Volt olyan járat, amelyre száznegyvenhárman váltottak jegyet, hatvanan be is csekkoltak, de csak huszonvalahányan repültek el valójában. Sok esetben nem is volt szükség kollégákra, egyedül vittem el egy-egy járatot: becsekkoltam az összes utast, minden poggyászukat, aztán hátrasétáltam, és elvégeztem a boardingfolyamatot is. Tíz utasnál simán van erre idő és lehetőség. Normális esetben három utasinformációs táblát töltenek meg a következő néhány órában induló járatokról szóló adatok: most felnéztem, és egy félig megtelt táblán láttam a teljes napi forgalmat. Félelmetes érzés volt egy ürességtől kongó terminálon bolyongani lehúzott redőnyű boltok, kávézók között. A legkülönösebb élmény azonban az volt, amikor egy reggel a teljesen sötét, lezárt terminálon keresztül kellett munkába mennem. Nagyon remélem, hogy akkor láttam életemben először és utoljára ilyesmit. Az egyik ismeretterjesztő csatornán megy az emberiség eltűnéséről szóló film, olyan volt, mintha abban volnék statiszta – magyarázta Betty.

A hiedelmekkel ellentétben a repülőtér nem zárta be teljesen a kapuit a vészhelyzet alatt, többek között Németországba, Nagy-Britanniába, Svédországba, Spanyolországba, Katarba és Görögországba is indultak járatok, ám a néhány ezer fős forgalom elenyészett az ebben az időszakban megszokott több tízezreshez képest. Akik vállalták az utazást, egyben elfogadták azokat a feltételeket is, amelyek a célállomáson várták őket: a legtöbb esetben ez egy gyors hőmérséklet-ellenőrzés utáni szabad távozást jelentett, de volt, ahol kéthetes karanténra kötelezték az érkezőket. 

Bettyt a cége az összeomlás napjaiban válaszút elé állította: ha akar, dolgozhat a teljes fizetéséért, vagy otthon is maradhat a pénze jelentős csökkentése mellett. Egyedülálló emberként a munka mellett döntött, a családosok, főleg az idősebb rokonnal együtt élők azonban inkább lemondtak a lehetőségről, és a biztonságra szavaztak. 

– Igazából a pánik eleje volt a legrosszabb. Amikor nem napról napra, hanem óráról órára változtak a feltételek, hogy ki melyik országba jogosult utazni. Akit reggel még felengedhettünk volna a gépre, délután haza kellett küldenünk. Volt sírás-rívás, összeomlás, egy szegény ázsiai asszony Bécsből vergődött el idáig, néhány hónapja jött Európába dolgozni. A munkahelyén felmondtak neki, az albérletet nem tudta fizetni, de a hazájába se juthatott már el, a számára teljesen idegen Magyarországon rekedt, melynek kapui lassan, de folyamatosan zárultak be körülötte. Próbáltam segíteni a menekülő útvonal kitalálásában, de csak a Közel-Keletig tudtam garantálni, hogy eljut, onnan már lutri volt, hogy merre nyílik egy rés, amin keresztül hazaérhet. Mentőjáratban ő aligha bízhatott. Jött még vagy negyven Magyarországon dolgozó thai masszőr, akik a szalonok bezárása után megpróbáltak hazajutni, de abszolúte reménytelennek tűnt a helyzetük, mert Thaiföldön nem tököltek, légmentesen lezárták a repülőtereket. Végül a nagykövet közbenjárására sikerült feltenni őket egy Moszkvába tartó gépre, az volt az ígéret, hogy majd Oroszországban összegyűjtenek több száz thait, és az állam értük küld egy mentesítő gépet. Remélem, nem egy orosz terminálon éjszakáznak azóta is – mondta Betty. 

Karolina akkor is repült, amikor teljesen csendes volt Európa felett a légtér, és szinte egyedüliként karcolták a felhőket. A légiutas-kísérő a legnehezebb napok, hetek alatt berepült a gócpontokba, Olaszországba és Spanyolországba is, e sorok írásakor pedig úgy tűnt, hogy fertőzés nélkül megúszta. Tőle elsősorban azt szerettem volna megtudni, hogy milyen volt a „frontvonalban” lenni, kik utaztak, és miért, ezekben a vészterhes időkben, és milyen volt a hangulat a sokszor szinte teljesen üres repülőgépeken. Bár végig szolgálatban maradt, kollégáihoz hasonlóan Karolina sem a kabinban, hanem otthon töltötte az ideje nagy részét a pandémia legsúlyosabb időszakában. A rengeteg járattörlés miatt kéthetente jutott neki egy járat, míg a normális időszakokban akár heti hatszor is repült: a húzósabb napokon négyszer is fordult a rövidebb járatokon. Néhány kollégája az összeomlás alatt havonta egyszer kapott csak behívót tavasszal. 

– Még a járvány elején felhívtak, hogy elvinném-e az olasz járatot, mert sok munkatársunk lázad, nem akarja bevállalni a repülést az akkor már gócpontnak számító országba. Úgy éreztem, hogy nekem nincs félnivalóm, elvittem a munkát. Odafelé igen szellős volt a helyzet, talán ha harmincan ültek a gépen, többségük maszkban. Háromféle utat különböztetek meg: vannak az „ingázójáratok”, amelyekkel szinte kizárólag kint dolgozó magyarok járnak , aztán külön kategória a vakációzókkal teli nyaralójárat, és van a harmadik, amelyen vegyesen ülnek az ilyen-olyan céllal utazó emberek. Az olaszországi a legutóbbi kategóriába tartozó járat, normális esetben hosszú hétvégére kiruccanó párok, üzletemberek és családlátogatásra igyekvő kettős állampolgárok használják, ezen a napon azonban csak azok jöttek el, akiknek erre nyomós okuk volt. Visszafelé már jobban megtelt a gép, talán fél ház is volt, Olaszországban élő magyarokat vittük „haza”. Azon az estén be kellett mennem a pilótafülkébe, ahol a valaha látott egyik legcsodálatosabb látvány fogadott. Velence fényei világítottak alattunk. Tudtam, hogy ha ez itt Velence, akkor a csizmának is ott kell lennie a távolban. Felnéztem, és beláttam szinte a teljes félszigetet. Varázslatos pillanat volt. Az jutott az eszembe, hogy innen nézve milyen nyugodt Európa, miközben odalenn egy vírus tombol, és félelem uralkodik – mesélte Karolina. 

A fiatal lány legközelebb már egy nyugat-európai nagyvárosba igyekezve húzta maga után kis gurulós bőröndjét a kísértetterminálon. Ez „ingázójárat” volt, és – a helyzethez képest – már-már zsúfolt. Amikor Karolina végignézett a sorokon, elsőre csak azt érzékelte, hogy valami nincs rendjén. Az agya feldolgozta a rögzített képet, és megtalálta a hibát: a gépen kizárólag férfiak ültek. A rövid út során azért lehetősége nyílt egy kis beszélgetésre: a férfiak szívesen váltottak szót a csinos, ifjú lánnyal, ő pedig kíváncsi volt rá, miért vállalják az utazást egy olyan időszakban, amikor más a levélszekrényig is rettegve megy ki. 

– Munkások voltak mind egy szálig, akik ideiglenesen vagy hosszabb ideig külföldön vállalnak munkát. A járvány első perceiben hazautaztak, ám később megkapták a zöld jelzést, hogy kellene ember az építkezéseken, gyárakban, mezőkön, jó pénzt fizetnének a munkáért, ők pedig a családot hátrahagyva vállalták a kockázatot. Alig néhányukon volt maszk. Visszafelé szinte semmit sem változott az utazóközönség összetétele: jókedvű munkásemberek iszogatták a megérdemelt sörüket. Akkor már egy hölgy is volt közöttük – mondta Karolina. 

A légiutas-kísérőt az első válság alatti „nyaralójáratán” legyintette meg igazán a dráma szele – a dél-európai napfényes desztinációra tartó járat szinte üresen szállt fel Budapestről. A gépen néhány pár ült, ők a veszélyekkel dacolva, a járvánnyal mit sem törődve úgy döntöttek, hogy elutaznak a kifizetett nyaralásukra. Most úgyis minden olcsó lesz felkiáltással vágtak neki a kalandnak. A helyzetet reálisabban értékelő vakációzók lemondtak a terveikről. 

– Visszafelé sokan lettünk. Csupa elgyötört arcú ember, akik a repülőgép levegőbe emelkedése után kezdtek leereszteni, elhitték végre, hogy tényleg biztonságban vannak, hazavisszük őket, ezt a járatot már nem mondja le senki, és este már a saját ágyukban alhatnak. Bárhogyan alakul is a világ sorsa, ők otthonról követik majd a fejleményeket. Az utasok egy részéből dőltek a sztorik: elmondták, hogy a lehető legrosszabb pillanatban utaztak el, rémálommá vált a nyaralásuk, a szállodai szobájukban gubbasztva töltötték az első két hetet, majd törölték a repülőjáratukat, így hazatérni sem tudtak, a nyaralóközpont pedig ajtót mutatott nekik, mondván, lezárják a létesítményt. Végül egy másik szállodában kaptak helyet, és naponta próbáltak jegyet szerezni valamelyik járatra. Amikor sikerült, az örömük rövid ideig tartott: hamarosan kaptak egy SMS-t, hogy törölték a járatot. Mások távoli szigetekről utaztak haza, míg voltak kint élő magyarok, akiket nehéz döntés elé állított ez az élethelyzet: a vállalkozásukat válasszák, vagy az otthoni családjukat? Különleges hangulatú járat volt, más, mint amilyenhez ezen a desztináción szoktunk – mesélte Karolina. 

Azok a légiutas-kísérők, akikkel az örökké emlékezetes 2020 tavaszán beszélgettem, hasonló élményekről számoltak be. A szinte üres járatokkal fegyelmezett, maszkos utasok repültek, a járvány miatti feszültség csak elvétve okozott konfliktusokat. A ritka szóváltások alkalmával a betegségtől félő utasok követelték, hogy az álmában köhécsélő gyermekre húzzanak maszkot a szülei, pár ideges utas megjegyezte, hogy a mellette ülő ember betegnek tűnik, néhányukban pedig a profinak látszó maszk ébresztett gyanakvást – talán azért vásárolt ilyen drága védőeszközt az utastárs, mert tudja, hogy fertőzött? Mások begubóztak a félelmeikbe, és az ülésükben kucorogva, szinte levegőt sem véve, a mosdót sem használva, maszkban vészelték át az utazás óráit. 

Jól vizsgáztak a különleges mentesítő járatok utasai is, pedig az Észak-Amerikába indított két mentőakció minden résztvevője számára megterhelő volt a körtúra. Valódi logisztikai bravúr kellett az USA-ban és Kanadában rekedt magyarok hazahozatalához. Mindkét gép három személyzettel, vagyis összesen negyvenkét fővel indult útnak, Izlandon landoltak először, ott is hagytak két pilótát és öt légiutas-kísérőt. A fagyos szigetről az egyik járat New Yorkba és Los Angelesbe, a másik Torontóba, Chicagóba és Miamiba repült, minden városban összeszedve azokat, akik haza akartak térni az addigra lezárt légterű országokból. Aki egyszer a fedélzetre lépett, az ott is maradt, ami a nem interkontinentális utazásokra tervezett járaton pokolian kényelmetlen lehetett, ám ezt senki sem tette szóvá, minden utas örült annak, hogy ha nehezen és hosszadalmasan is, de hazatérhet. Izlandon felkapták a kint pihenő csapatot, és közel háromnapnyi repülés után landoltak Ferihegyen. A pilóták ezeket a mentőjáratokat és a Kínába indított védőfelszerelés-beszerző utakat is különlegesnek írták le. Egyrészt merőben szokatlan, új városokba repülhettek, és szöcskeként ugrálva a világban olyan messzire merészkedtek a gépeikkel, mint eddig még soha. Másrészt tették ezt a szinte teljesen üres légtérben: a szokásos rádiózaj elcsendesedett, odafenn szinte kizárólag a cargo repülőgépek forgalmazását hallották. Kényelmetlenségekről is beszámoltak: az utasokat a megszokott utascsarnok helyett a magángépes terminálról vették fel – ez nem szokványos kereskedelmi járat volt –, ám annak kényelmét nem élvezhették, ugyanúgy a gépen kellett maradniuk, mint a kimenekített honfitársainknak. Kínában sem volt ez másként: a repülő fedélzetén, hálózsákban hajtották álomra a fejüket, betartva ezzel a vészhelyzetben érvényes szabályokat. 

Azt, hogy a légi közlekedést sokkolta a járvány miatt kialakult helyzet, talán nem kell magyarázni. Az iparban dolgozó magyar munkatársak szerint őket legutóbb a Malév csődjekor érte ilyen mértékű megrázkódtatás, hiszen akkor teljes családok veszítették el egyszerre azt a munkahelyet, amelyre sokan az egész életüket alapozták. Akkor többen kerültek ugyan utcára, mint a mostani krízis következtében – legalábbis e sorok írásakor –, azonban a Malév bedőlését követő napokban hamar kiderült, hogy van fény az alagút végén, a többi piaci szereplő betöltötte a magyar légitársaság kiesése okozta űrt. Ugyan a dolgozók többsége már nem kaphatta vissza a régi életét, rosszabb körülmények közé került, azonban megvolt az esélye, hogy a szakmában maradjon. Most más a helyzet. 

– Rettegtem, hogy mi lesz, ha megszólal a telefon, és elmondják a rossz hírt. Minden pittyenésére összerezzentem. Őszintén: hol tudnék most elhelyezkedni? Nagyon speciális a tudásom, de ez a tapasztalat most nem kell senkinek – mondta egy fiatal légiutas-kísérő, aki a beszélgetésünk idején már tudta, hogy jelentős fizetéscsökkentés mellett ugyan, de őt megtartották. – Nagyon sajnálom azokat a külföldi kollégákat, akiket lapátra tettek, mert ők most triplán nehéz helyzetben vannak: itt ragadtak egy idegen országban, ahol bevételük nincs, az albérletüket, megélhetésüket viszont elő kell teremteniük – mondta, majd gyorsan hozzátette, együttérez a hazai munkatársaival is, főleg azokkal, akiket házastársukkal, párjukkal együtt menesztettek, és így teljes családok kerültek bajba. 

– Mindig is nagy volt a szám, most ez lett a vesztem. Azokat távolították el, akik kilógtak a sorból, vagy picit jobban kerestek a többieknél. Jó alkalom volt ez egy kis tisztogatásra – mondta keserűen egy másik stewardess. Neki befutott az a bizonyos hívás, és jelenleg fogalma sincs, mit hoz számára a jövő. Pilóták is megkapták az elbocsátó üzenetet, ők még nehezebben dolgozzák fel a történteket: az egész megélhetésük, egzisztenciájuk, jövőjük került veszélybe egyik napról a másikra. Úgy, hogy közben egyetlen szakmai hibát sem követtek el. A pilóták jóval magasabb fizetésért dolgoznak, mint a légiutas-kísérők, elsőre úgy tűnhet, hogy nekik nem okozhat gondot a helyzet jobbra fordulásának kibekkelése. Mindez hamis látszat. E könyv hasábjain is szóba kerül majd még, hogy a szélnek eresztett dolgozók közül éppen a pilóták találtak a legnehezebben állást a Malév csődje után. Idehaza szinte semmilyen lehetőségük nem maradt a folytatásra, külföldre kellett költözniük, gyakran rosszabb körülmények közé. Azok a pilóták, akik most az elbocsátásukról szóló friss papírral a kezükben otthon ülnek, azon gondolkodnak, hogy az életük a jövőben fenekestül felfordul. A következő hónapokban el kell hagyniuk a családjukat, otthonukat, vagy a párjuk, gyerekeik életét felborítva közösen költöznek valahová. Valamikor. 

– Kemény palinak tartom magam, de ezt most majdnem megkönnyeztem. Idő kell még, mire feldolgozzuk a történteket – mondta az egyik pilóta, aki ennél bővebben nem is akart nyilatkozni a helyzetről. 

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

Az emberi gonoszságról mesélnek a Fekete panoptikum morbid történetei

A bűncselekmények a 17. századtól részei a nagyobb nyilvánosságnak, később pedig az újságok, majd a krimiírók is ráébredtek arra, hogy mennyire jövedelmező a bűncselekmények részleteinek kiteregetése. Martin Olmos most morbid történetekben fedi fel a történelem legkülöncebb gyilkosait. Olvassatok bele a Fekete panoptikumba!

...
Beleolvasó

A kiégés társadalmában élünk

A kiégés és a túlhajszoltság ma már korunk egyik népbetegségének számít, olyannyira, hogy a WHO tavaly hivatalosan is egészségügyi rendellenességnek minősítette. Byung-Chul Han szerint ma a kiégés társadalmában élünk és önmagunk kizsákmányolói lettünk. Olvassatok bele a könyvébe!

...
Beleolvasó

Egy street art művész, aki a világ minden táján provokálja a nézőket

A hippik, a lakásfoglalók és a graffitiháborúk világába vezet be Sissel-Jo Gazan új regénye, amelyben egy fiatal lány keresi a családi titkok megfejtését. Rosa egy Tintagomba nevű street art művész nyomába ered, akinek ironikus alkotásait a világ legkülönbözőbb pontjain lehet megtalálni. Olvass bele!

Hírek
...
Promóció

A Tarandus Kiadó idén még három új könyvvel jelentkezik!

...
Hírek

Ulickaja: A történelemben először az egész bolygó beteg

...
Hírek

David Attenborough elhagyta az instát, marad az olvasás

...
Hírek

Peer Krisztián és Tóth Krisztina is megkapta az Erzsébetvárosi irodalmi ösztöndíjat

...
Hírek

Ők voltak 2020 leginspirálóbb és legbefolyásosabb női

...
Hírek

Erdős Virág versét tanuld meg és segíts a hajléktalanokon

...
Hírek

Poketben is olvasható Molnár Ferenc karácsonyi története 

...
Hírek

Könyvekből húztak kerítést Üllőn

...
Podcast

Maros András: Elkezdett foglalkoztatni negyven pluszosan, hogy mi a harminc pluszos barátság [PODCAST]

Film / Színház / Muzsika
...
Kritika

Nem vagyunk mi állatok, pedig mi vagyunk a medvék

...
Kritika

Munkásosztály nélkül melodrámázik a Vidéki ballada az Amerikai Álomért

...
Nagy

Sophia Loren miatt fogunk emlékezni a legújabb Előttem az életre

A hét könyve
Kritika
Woody Allen fröcsögve védi életét és családi döntéseit
...
Nagy

Közös élettársunk: a szorongás

Az elmúlt hónapokban a szorongás a mindennapjaink része lett, de alapvetően miért szorongunk, mihez kezdhetünk vele, és milyen könyvekkel segíthetünk a gyerekeknek és a kamaszoknak a feldolgozásban? A Yelon és a Könyves Magazin közös cikkében erre keressük a választ.