Rosa a dániai Aarhusban nő fel a nyolcvanas években hippik, graffitisek és illegális házfoglalók között. Édesanyját jobban érdeklik a gombák és a kapitalizmus elleni küzdelem, mint az, hogy ki lehet lánya biológiai apja. Ahogy kislányból serdülővé érik, Rosát egyre inkább beszippantja a street art világa, füzetébe lelkesen jegyzi fel a városban gomba módra szaporodó utcai alkotásokat, és egy életre szóló londoni utazást követően maga is graffitizni kezd. Közben a konzervatív Jacob barátnője lesz, csatlakozik egy török lánybandához, graffitiháborúba keveredik egy ismeretlennel, ráadásul beleszeret egy illegális házfoglalóba, aki mindent megtesz azért, hogy megváltoztassa a világot. Rosa maga sem veszi észre, hogy életének szálai mind jobban összekuszálódnak... Az egyetem elvégzése után Rosa művészettörténészként helyezkedik el, de az utcai alkotások iránti vonzalma még mindig a régi. Egy Tintagomba nevű művészre specializálódik, akinek a világ legkülönbözőbb pontjain feltűnő, ironikus és gondolatébresztő alkotásai egyszerre provokálják és lenyűgözik a nézőket.
Amikor Rosa egy új Tintagomba-mű miatt Berlinbe vetődik, a múlt eseményei lassan felszínre bukkannak, és Rosának a művészet és az élet területén is szembe kell néznie az igazsággal... Sissel-Jo Gazan 2017-ben megjelent könyve sajátos atmoszférájú, meglepő és fordulatokban gazdag regény, amely egyaránt szól családi titkokról, szerelemről, politikáról, művészetről és a barátság erejéről.
Sissel-Jo Gazan napjaink egyik legsikeresebb és legelismertebb dán regényírója. Gyerekkorában édesanyjával három éven át utazgatott a Földközi-tengeren, élményeiket levelekben osztották meg ismerőseikkel - innen ered a történetmesélés iránti szenvedélye. Végzettségét tekintve biológus, sokáig tudományos kutatóként is dolgozott. Műveinek témáját elsősorban a természettudomány izgalmas, versengéssel és hatalmi harcokkal teli világából meríti, könyveit ma már közel húsz országban adják ki. A The Guardian a „skandináv noir" műfaj egyik legjelentősebb képviselőjének nevezte. A dinoszaurusz tolla című, itthon is nagy sikert aratott regénye után ez a második könyve magyarul.
Sissel-Jo Gazan látszatkrimijében a múlt titkai jelenthetik a kulcsot a jelen rejtélyeire - Könyves magazin
Sissel-Jo Gazan negyedik könyve, A dinoszaurusz tolla alapozta meg a dán írónő nemzetközi hírnevét. Az eredeti megjelenés évében a Danish Broadcasting Company az évtized krimijének titulálta, míg a 2013-as angol nyelvű debütálása után a The Wall Street Journal top tízes listájára is felkerült.
Olvass bele:
Első fejezet
Egy nap majd biztosan megkérdezed, hogyan kezdődött az egész, és erre könnyen fogok tudni válaszolni. 1983 nyarán történt. A legjobb barátnőm, Sevim és én befejeztük a hatodikat a Samsø- gade iskolában, és a körülmények csodálatos összjátéka folytán mindketten Aarhusban töltöttük az egész nyári szünetet. Hét egész hét állt előttünk, amikor csak annyi dolgunk volt, hogy a zsebpénzünkből édességet vegyünk, a kikötőben lődörögjünk a vitorlások körül, meg természetesen az, hogy felkeressük a ját- szóteret, ami gyakorlatilag csak a miénk volt, mert mindenki más elutazott. Sevim máskülönben minden évben Törökországba ment a szüleivel családlátogatásra, én pedig arra kényszerültem, hogy az anyámmal, Hellével unatkozzam együtt egy nyaralóban. Évről évre ugyanaz a nóta. De azon a nyáron a sors máshogyan döntött.
Helle biológusként végzett, és a gombákra specializálódott. Hamar megtanultam tőle, hogy az ilyet mikológusnak hívják. Biológiát tanított az Åboulevardenen fekvő Koch iskolában, és hatalmas, állandóan növekvő gombagyűjteményt tartott barna gyógyszertári üvegekben a dolgozószobájában.
Június elején a rókagombák szaporodási helyeit akarta fel- térképezni a Marselisborg erdőben (még nem értek meg, de idő- ben fel akart készülni), és leesett egy meredek lejtőn. Szerencsére csak a lábfejében tört el egy csont, de így is le kellett mondania a terveiről, és kénytelen volt a nyarat a kertben tölteni az almafám alatt heverészve (azért mondom, hogy az én almafám, mert an- nak idején a méhlepényem fölé ültette, amit műanyag szatyorban vitt haza a szülészetről).
A kertünk a Hjelmensgade tizennégyben lévő épülethez tar- tozott, aminek a földszintjén laktunk, és amit Helle az apja által ráhagyott örökségből vett pár hónappal a születésem előtt.
És Sevim? Ő már tavasszal volt Törökországban, mert egy rokona meghalt, és a szülei most lelkesen túlóráztak a munkahe- lyükön, az Aarhus északi részén lévő kekszgyárban, és lefújták a nyári utat.
Sevim és én kiskorunk óta ismertük egymást. Egy óvodába jártunk a hetvenes évek közepén. Én ideológiai okokból kerül- tem oda – Helle társalapítóként működött közre a létrejötténél –, Sevim pedig azért, mert az volt a legközelebb a mikroszkopikus kétszobás vendégmunkáslakásukhoz, ahol a szüleivel és a bátyjá- val, Erkannal lakott. Más csoportban voltunk, de a játszótéren többször összefutottunk, bár különösebben nem lettünk jóban. Amikor iskolába kezdtünk járni, ugyanabba az osztályba ke- rültünk. Az első tanítási nap után Helle Sevim anyjával, Aygüllel beszélgetve várt az udvaron. Amint a széles lépcső lábánál álltak, észrevettem, hogy egyforma hennaszínű a hajuk. Sevim előrefu- tott, a hátán fel-le ugrált egy olyan Jeva táska, amilyet én is nagyon szerettem volna, de hiába.
Hazafelé menet Helle megkérdezte:
– Nincs kedved Sevimmel játszani? Rendes lánynak tűnik.
A „rendes” kifejezés Helle szájából felülmúlhatatlan dicséret- nek számított. Vállat vontam. A táska miatt be voltam rágva Se- vimre, és egyébként is Sofie volt a legjobb barátnőm (és még nem tettem magam túl azon, hogy egy másik osztályba került).
De mielőtt vége lett volna az első évnek, Sofie családja fogta magát, és elköltözött, Sevim unokatestvére pedig, aki a felettünk lévő osztályba járt, és akivel mindig együtt lógtak, Brabrand-ba ment, és iskolát kellett váltania. Így hát mindketten magunkra maradtunk, és megszeppenve jobbra-balra sandítottunk, míg meg nem pillantottuk egymást. A körülmények egymás mellé tereltek minket. Úgy közeledtünk egymáshoz, mint két gyöngy, amelyet egy fonálra fűznek fel.
Senki sem tudott úgy megnevettetni, mint Sevim, senki sem tudott annyit beszéltetni az órákon és úgy elfeledtetni velem az időt, mint Sevim. Még hasonlítottunk is egymáshoz. Mindket- ten alacsonyak és véznák voltunk (ami az én esetemben elég fura, mert Helle száznyolcvan centi fölé nőtt, és a nagyi is magasnak számított a nagymamák között). Ezenkívül mindkettőnk haja sötét volt. Bár az igaz, hogy Sevim haja engedelmesen simult a fejére, az én acélgyapot fürtjeim pedig rakoncátlanul meredez- tek minden irányba, de a színük szinte megegyezett. A szemünk is barna volt, nem kék, mint szinte mindenki másnak az osztályban.
Igazából csak egyetlen dologban különböztünk egymástól: Sevim gyűjtögető típus volt, én pedig állandóan mindenféle dol- got találtam. Mialatt Sevim képeslapokat, gyűrűket és radírokat csereberélt a többi lánnyal az osztályban, én kint rohangásztam, és hol gagyi dolgokat találtam, például gesztenyéket, köveket és varázsvesszőket, hol viszont német gumicukrot vagy dohányzó trollfigurát minicigikkel (ami miatt Sevim komolyan irigyelt, mert ilyet az ő szülei sem voltak hajlandók venni), egyszer pedig egy vadiúj piros cipőt, aminek masnija is volt. Ezt Helle megen- gedte, hogy megtartsam, de csak azért, mert pazarlás lett volna otthagyni. A dohányzó trollfigura ellenére Sevim megpróbált meggyőzni, hogy gyűjtögetni jobb, én viszont amellett kardos- kodtam, hogy dolgokat találni sokkal menőbb.
Helle örült, hogy összebarátkoztunk, és gyakran mondogatta, hogy hívjam meg Sevimet magunkhoz. Teával és magvas zsem- lével kínált minket, és kérdésekkel bombázta Sevimet, pedig mi inkább a szobámban játszottunk volna. Mit gondol Sevim édes- apja és édesanyja arról, hogy Ecevit miniszterelnök elrendelte Észak-Ciprus megszállását? (Sevim nem tudta.) Mit gondol Sevim édesapja és édesanyja az 1980-as katonai puccsról? (Sevim ezt sem tudta.)
– Hogy is hívják édesanyádat?
– Aygülnek – felelte Sevim –, de csak anyának szólítom.
Helle ezután tudni akarta, hogy Aygül teljes munkaidő- ben dolgozik-e a kekszgyárban, és szakszervezeti tag-e. De Sevim erre sem tudott felelni. Ezután végre bemehettünk a szobámba.
– Észrevetted, hogy Sevim édesanyja milyen modern? – kérdezte Helle, amikor este – Farmerben jár, és nem hord kendőt. Büszke asszony.
Jó, hogy nem tudta, hogy a Korkmaz család azért korántsem volt annyira modern. Lehet, hogy Aygül farmernadrágban ment dolgozni, festette a haját, és saját maga választotta a férjét, Gü- nayt, aki nagy terveket dédelgetett a jövőjére vonatkozóan, és úgy döntött, Dániában próbál szerencsét, de azért mégiscsak a hagyományos patriarchális családmodellt követték. Aygül mun- ka után egyenesen az apró konyhába vonult, és kötényt kötött. Sevimet befogták otthon segíteni, míg Erkant soha, neki csak a leckéjét kellett megírnia. Günay pedig főleg nem csinált otthon semmit. Feldobta a lábát egy műbőrrel bevont puffra, tévét né- zett, és török teát kortyolgatott, pedig ő is és Aygül is este hatig húzták az igát a kekszgyárban úgy, hogy reggel nyolc előtt már bent voltak. Helle elképzelése a modern török családról, ahol a nő farmerben jár dolgozni, szilánkokra tört volna, ha tisztában lett volna a valósággal. Eszem ágában sem volt elárulni neki, hogy Sevim azért nem jöhetett el táborba Langeland-re, mert a szülei nem akarták, hogy fiúkkal aludjon együtt. Attól tartottam ugyanis, Helle képes kirakott mellekkel végigvonulni a Sølystga- dén, hogy megpróbálja rávenni Günayt: engedje el a lányát, mert „ez a helyes a közösség szempontjából”. Günay Korkmazt ez sem- miképpen sem hatotta volna meg, és azt sem akartam megkoc- káztatni, hogy Helle szembesüljön a Korkmaz családban ural- kodó hagyományos nemi szerepekkel, és esetleg a fejébe vegye, hogy az ilyesmi fertőz.
Sevim is óvatosan viselkedett, de ellenkező előjellel. Szeretett nálunk lenni, mert nálunk lehetett vacsora közben Donald ka- csás képregényeket lapozgatni, és bele szabadott nyalni a sörbe, de közben nagyon jól tudta, ha Günay rájön, mi folyik nálunk, soha többé nem engedi át. Helle a legnagyobb természetességgel mászkált otthon meztelenül, és ha valamit meg kellett húzni, be kellett kalapálni vagy le kellett tisztítani, mindig megcsinálta ő maga (a legszívesebben ruha nélkül). Helle hihetetlenül prűd korban nőtt fel, nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna meztelenül a szüleit, és ezt nem akarta nekem továbbadni. Mez- telenül született, szeretett meztelenül flangálni, és nagyon nem tetszett neki, ha az emberek rejtegettek valamit, akár politikai nézetekről, akár mellbimbókról volt szó. Engedjünk mindent szabadon! Meleg péntek délutánokon meztelenül kortyolgatta a teáját a kertben, és egyáltalán nem zavarta a szomszédunkban lévő Laursen reáliskola, ahol a végzősök péntekenként az utolsó két órában társadalmi ismereteket tanultak a kertünkre néző termekben. Mindenesetre, ha pénteken meleg volt, Sevim és én vagy visszahúzódtunk a szobámba, vagy sétálni mentünk.
– Igazából én soha nem láttam meztelenül a szüleimet – jegyezte meg egyszer Sevim az utcán.
– Örülj neki – feleltem, és belerúgtam egy kőbe.
Gyakran összekaptunk azon, hova menjünk játszani, hozzájuk vagy hozzánk. Sevim nálunk akart lenni, én pedig náluk. Ők minden este meleg vacsorát ettek. Hétkor az egész család asztal- hoz ült. Aygül bonyolult, szőlőlevélbe csomagolt fogásokat vará- zsolt a virágos viaszterítőre. Az egyik zománcozott edény érke- zett a másik után. A nappalijuk is teljesen lenyűgözött. Fényes furnérbútorokkal rendezték be, a telefonkönyvön kívül nem igazán voltak könyveik, az egyik sarokban egy tévé állt, és min- dent elborítottak a török kacatok. A padlót több réteg szőnyeg fedte. A színes, szintetikus anyag puhán simogatta az ember lá- bát. A cipőt kint kellett hagyni az előszobában. Mi otthon soha nem vettük le a cipőnket, mert a padlóból szálkák álltak ki. A bú- torainkról mállott a festék, és a legtöbb cuccunk a bolhapiacról származott. Konyhai asztalként a nagyapám régi gyógyszer- tári pultja szolgált a Viby patikából. A zománctáblák nagy része ép maradt, és a tönkölybúzalisztes és kétszersültes fiókokon a „Fertőtlenítő fenolszappan” és „Hörgőtágító gyógyszerek” fel- irat díszelgett. Sevim imádott ott játszani. Órákig bírt a pult mö- gött állni és nem létező kenyereket és hetilapokat nyújtani át fe- lette, miközben lelkesen mosolygott a nem létező kuncsaftokra.
– Látogasson meg minket máskor is, nagyságos asszonyom – lehelte hatalmas átéléssel.
Én inkább Sevimékhez akartam menni. Sevimnek ugyan osz- toznia kellett a szobáján a bátyjával, de Erkannak volt egy Don- key Kong Jr. Nintendo játéka, amiért megőrültünk. A moncsicsi- jeinkkel is rengeteget játszottunk. Sevimnek hetet vettek a szülei (hozzá egy csomó ruhát és kiegészítőt), nekem viszont csak egy volt, ruha és kiegészítő nélkül, de teljesen odavoltam érte. Polly- nak neveztem el. Helle megvetette a kapitalista hóbortokat (az ilyen-olyan babákat, a moncsicsiket, a Bobby & Kate-es tárgya- kat, a Rubik-kockát, a kígyós játékot, a click-clack golyókat és a káposztaföldi babákat), és ha rajta múlt volna, biztosan nem lett volna egyetlen moncsicsim sem. Pollyt is a játszótéren talál- tam. Amikor észrevettem, hogy ott árválkodik a homokozó szé- lén, Sevimmel nem tudtunk hová lenni a csodálkozástól. Teljesen újnak tűnt, még ki sem bontották a csomagolásából. Fogal- munk sem volt, hogy került oda. Három napig az ágyam alatt rej- tegettem, de aztán Helle megtalálta, és teljesen kikelt magából. Azzal vádolt, hogy elloptam, és amikor megesküdtem rá, hogy úgy találtam, megkérdezte, hogy tényleg cukinak tartom-e azt a műanyag szart. Először jó magasra feltette az egyik szekrényre, aztán kihajította a kertbe, de végül Kalle Krudtnak sikerült le- nyugtatnia.
Kalle Krudt (akit mindenki csak Krudtnak szólított) a há- zunkban lakott az emeleten. Helle legjobb barátja volt, nekem pedig a pótapám. 1970-ben két hónapig járt Hellével, és miután szakítottak, jóban maradtak. Krudt végignézte a születésemet, és azt beszélték, hogy majdnem elájult, mert szolidaritásból együtt nyomott Hellével. Ő tanított meg járni, bilit használni, biciklizni, görkorcsolyázni, tüzet rakni, fára mászni, folyékonyan angolul beszélni (mert meggyőződéssel vallotta, hogy az angol a jövő nyelve), és nem utolsósorban rajzolni és festeni. Amikor együtt voltunk, igazából főleg rajzoltunk és festettünk. Krudt szeretett engem, és én is szerettem őt. Helle után Peter-val jött össze, aki az Anholtsgade nyolcban lévő kommunában lakott.
– Ugyan már, Helle – csitította Krudt, amikor Helle tajtékozva kivágta szerencsétlen Pollyt az ablakon. – Hiszen csak egy játék baba. Te is fested a lábkörmödet, micsoda dekadencia! És meg- vettél egy egész házat, te ármánykodó tőkés! Ezek után hadd tartson már meg a lányod egy nyomorult kis babát!
Aznap a szokásosnál is jobban szerettem Krudtot.
Helle mindig nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy mi helyes, és mi helytelen – legalábbis az ő mércéje szerint. Soha nem fojtotta magába a véleményét, azt viszont gyűlölte, ha mások megpró- bálták rákényszeríteni az elveiket, például azt, hogy az ember- nek tilos kifestenie magát, házat venni, magániskolában tanítani, vagy hogy kötelező bő szárú nadrágot és gallér nélküli inget vi- selni, két vörös elvtársnak pedig a „Ho Ho Ho Si Minh” kiáltás- sal kell üdvözölnie egymást az utcán (ezt kategorikusan megta- gadta). Krudt mindenkinél jobban értett ahhoz, hogy tükröt tartson Helle elé, és így kicsit megpuhítsa.
Megtarthattam Pollyt, de azért továbbra is jobban szerettem Seviméknél játszani a moncsicsikkel.
Amikor Sevimmel az utcán sétáltunk, gyakran annyira belefe- ledkeztünk egymásba, hogy tudomást sem vettünk a külvilágról. Krudtot sem vettük észre.
– Úgy mentetek el mellettem tegnap a Sjællandsgadén, mint- ha levegő lettem volna – panaszolta egy pénteken, amikor szo- kás szerint eljött értem az iskolába, és elvitt az Underground Ice Cream fagyizóba, hogy megünnepeljük a hétvégét. – Úgy csiviteltetek, mint két őrült rigó – folytatta, és muszáj volt hinnem neki, mert hozzátette, hogy egy fehér kartondobozból ettünk va- lamit, és ez igaz volt. Sevim családja kapott Törökországból egy édességet, amit lokumnak hívnak, és mindkettőnknek nagyon ízlett, de sokat nevettünk a nevén*. Krudt azt javasolta, hogy ne beszéljünk karácsonyi ajándékokról és egyéb titkokról a nyílt utcán, mert minden egyes szavunkat hallani lehet, és hirtelen kivert a víz, mert miután mindent kiettünk a dobozból, Sevim megkérdezte, van-e apukám, mire azt válaszoltam, hogy nincs.
– Már régen meghalt – tettem hozzá.
Lehet, hogy Krudt emiatt vágott olyan elkámpicsorodott ké- pet, amikor összeszedett iskola után? Általában alig lehetett vele bírni, de aznap mogorván várt a Ny Munkegadéhez vezető lép- cső alján. Még akkor is kicsit levertnek tűnt, amikor az Under- groundban ültünk Bo Bendixen nem-műalkotása (ahogy Krudt nevezte) alatt egymással szemben, és zajosan szürcsöltünk a szívószálunkkal.
Hát persze hogy van apukám! Krudt. Csak azért mondtam Sevimnek, hogy nincs, mert ez egyszerűbb volt, mint elmagya- rázni, hogy jön a képbe Krudt, aki egy férfival jár, ráadásul iga- zából nem is ő csinált, arra pedig főleg nem akartam kitérni, hogy Hellének fogalma sincs, ki a biológiai apám. Sevim szü- lei már általános iskolás korukban tudták, hogy egyszer majd összeházasodnak, az én gombabolond anyám pedig a cipőjétől eltekintve meztelenül pingálta otthon a plafont, szóval épp elég ellentmondással kellett megbirkóznunk tizenkét éves fejjel. De természetesen nem Krudt fülének szántam, amit mondtam, és nagyon rosszul érintett, hogy elszomorítottam.
Most talán felmerül benned a kérdés, hogyhogy Helle nem tudta, ki a gyereke apja, de ez így nem teljesen igaz. Azt tudta, hogy hárman is szóba jöhetnek, ami abszolút nem számított ta- bunak, Helle nem szégyenkezett miatta, nem bánta meg, és általában én sem törtem rajta túl sokat a fejemet. Elfogadtam, hogy így van, és kész. De amikor a pénteki fagyizásunkból hazaértem, egy nappal azután, hogy azt feleltem Sevimnek, hogy nincs apukám, zúgott a fejem, és nem tudtam visszafogni magam. Helléhez fordultam. Vázoltam neki a helyzetet. Elmondtam, hogy Sevim az apámról kérdezett, és ezzel bogarat ültetett a fülembe.
– És mindig azt mondtad, hogy nyugodtan kérdezhetek – emlékeztettem Hellét.
Bólintott.
– Azt mondtam, hogy hárman is szóba jöhetnek, igaz?
– Igaz – feleltem.
– És azt is, hogy az egyikük meghalt, a másik kettőről pedig semmit sem tudok, ugye?
Igent intettem.
– Na jó… Valahol biztosan van egy fotóm – állt fel Ilyesmit korábban nem említett. A dolgozószobájába ment, és egy nagy kartondobozzal jött vissza.
– Ez itt – vett elő egy képet – hetvenben készült, szóval egy évvel a születésed előtt, Molson, az Aldershvile kommunában. A hetvenes években gyakran látogattunk oda, de erre már bizto- san nem emlékszel.
Nyújtogatnom kellett a nyakam, hogy rendesen rálássak a képre.
Tíz-tizenkét felnőtt és két kisgyerek ült egy dohányzóasztal körül, amelyen talpalatnyi üres hely sem maradt a kávéscsészék, vonalas füzetek, agyag hamutartók és a bennük lévő pipák miatt. Helle elkezdte bemutatni őket:
– Ez itt Rudi Dutschke – mutatott egy kedves arcú férfira, aki- nek a svájcisapkája alól sötét fürtök kandikáltak ki, és aki egy táblát tartott a kezében –, ez pedig a felesége, Gretchen, a két gyerekükkel, Pollyval és Hosea-Chevel az ölében. Ez természete- sen én vagyok, mellettem pedig Ez meg ki lehet? – emelte közelebb a szeméhez a képet. – Ja, már látom. Petter Støvring. A mellette ülő pasas Johannes Sløk, az eszmetörténész. Aztán itt van még Vibeke Sperling, akit később Moszkvába küldtek tu- dósítani, Carstennel, akitől a lánya, Anna született. Ez itt a Svéd Kommunista Párt akkori elnöke, Hasse. Amikor svédül beszélt, egy szavát sem értettem, de nagyon szépen gitározott.
