A Levelek a Kner család életéből című kötet betekintést nyújt egy nagy múltú nyomdász- és művészdinasztia küzdelmes sorsába: Kner Izidor leszármazottai, az 1940-ben az Egyesült Államokba kivándorolt Kner Albert és felesége, valamint a magyarországi családtagok és neves barátok - művészek, értelmiségiek - levelezéséből válogat. A menni vagy maradni latolgatása után az amerikai beilleszkedés időszaka következik, amikor az érkező leveleket pesti kávéházakban, amolyan lélekerősítő társasági esemény keretében olvasták fel - lám, van, akinek sikerült, és ha nem is lehet követni, az otthon maradottak legalább erőt meríthetnek a házaspár példájából. A háborús években a levelezés megszakadt, majd 1945-ben újraindult. Nagy forrásértékű, felkavaró levelek maradtak ránk ebből az időszakból: számos családtag és jóbarát vált a holokauszt közvetlen vagy közvetett áldozatává, és a tragédia feldolgozása mellett a szemünk előtt foszlik szét a régi otthonos világ újraépítésének reménye. Kner Albert ekkoriban írt leveleiben igyekezett a demokráciára és bizalomra épülő amerikai élet előnyeit ecsetelni a nővére, Kner Erzsébet számára, aki utóbb követte őt az emigrációba. Párhuzamosan a hazai levelek a háború utáni budapesti világról adnak képet. A leveleket Erdész Ádám történész, levéltáros válogatta és rendezte sajtó alá.
Levelek a Kner család életéből 1938–1949 (részlet)
Válogatta, az utószót és a jegyzeteket írta: Erdész Ádám
15. KNER ALBERT KNER ERZSÉBETNEK
[1940. május 15.]
Kedves Pörkém!
Lassan egy hónapja lesz, hogy elindultunk hazulról, és bár már negyedik napja vagyunk itten, csak tegnap jöttek meg a csomagjaink, úgyhogy most majd kezdünk berendezkedni, ha ideiglenesen addig is, míg a bútoraink megérkeznek.
Meg sem próbálom, hogy az elmúlt hetek élményeiről pontosan beszámoljak, mert az lehetetlen volna. Az út fáradságos és érdekes volt nagyon, de minden izgalommentes, mármint háborús szempontból. Nagyon jólesett, hogy Török Sándor velünk jött a határig, mégis az elszakadásban volt egy kis átmenet. Egész idő alatt a gyerekekkel foglalkozott, nagyon sajnáltam szegényt, biztosan fognak neki hiányozni. Nem is képzelitek, hogy Andris mennyit reklamálja, és tegnap is mondta, „apja, miért nem írsz a Töröknek, hogy jöjjön”. A vasúton különben rosszul utaztunk, de ez igazán nem számít.
A hajóút érdekes volt, csak a vége felé nagy viharba kerültünk, és rókáztunk mind a négyen nagyon, de ez is érdekes volt, s kár lett volna, ha elmarad az élmény. Két napig guggoltunk az ágyainkon, mert a nagy koffereink úgy csúszkáltak összevissza a kabin padlóján, hogy leütötték azt, aki leszállt az ágyról. Andrist kivittem pisilni a kloziba, és szegény nem tudott elég erősen fogódzkodni, és olyat gurult, hogy alig tudtam megtalálni. Panni pedig egész idő alatt nyafogott, hogy „csúnya hajó, verd meg, apja”.
Nagyon sok érdekes ember utazott a hajón, de a legnagyobb része borzalmas, milyen nívót képvisel. Menekültek Európa minden részéből, természetesen keresztények is. Az utóbbiak közül egy sem tudott egy szót sem angolul, míg a Pestről jött mifajtánk már a hajón is csak angolul beszélt. A hajón már mindenki nagyon nyugodt volt, de lehetett is, mert csodálatosan rendesek voltak mindenkihez. Hihetetlen gazdagság ennivalóban és előleg az igazi amerikai demokráciából. Mindenki egyforma, és mindenkivel nagyon türelmesek és udvariasak. Az első osztályon is ugyanúgy szolgálnak ki mindenkit, mint a harisnya és fehérnemű nélküli lengyel menekülteket (rengeteg volt ilyen).
A New York-i megérkezés gyönyörű időben nagyon szép és megható volt.
Rengeteg ember volt kint, és ordítás, kendőlobogtatás és zokogás. Hiszen rengeteg olyan gyerek vagy szülő látta meg újra egymást, aki Dachauból került a hajóra.
Minket Vilus bácsi, Paula, [Laufer] Mariska és egy Itzoner nevű házaspár várt (bécsi menekültek, Pataki Imre jóbarátai). Itzoneréktől a megérkezés előtt egy nappal sürgönyt is kaptunk, hogy örömmel várnak bennünket. Képzelhetitek, hogy milyen jólesett ez.
Vilus bácsi nagyon rendes öregúr, hasonlít kívülről kicsit Kedves Apához, és nagyon jól néz ki. Alig van ősz haja. Ellenben nagyon furcsán és esetlenül viselkedett, és ha Itzonerék nem várnak, nem tudom, hogy ússzuk meg a megérkezést. Ezerkétszázan érkeztünk a hajóval, valami nyolc-kilencezer csomaggal, és több mint ötezer ember várta a hajót. Délelőtt tizenegytől este hétig ácsorogtunk hiába. Vilus bácsi mindenféle hülye tanácsokat adott, míg végül úgy négy és öt között hazament. Akkor Itzoner a kezébe vette a dolgunkat, és ő vitt el egy kis szállodába bennünket. Vilus bácsiékat csak csütörtökön láttuk, este, mikor is Adél nénénk gúnyos megjegyzéseket tett, hogy hogyan lehet ilyen vacak helyen lakni. Aztán szombaton dinnerre[1] meghívtak, nagyon rendesen laknak, de a gyerekeiket nem láttuk, mint kisült, azért, mert azok nem tudják, hogy zsidó származásúak, és féltek, hogy a velünk való találkozáskor ez kisül. Mint Vilus bácsit leírtam, ő egy nagyon jóindulatú, kedves, kis kapacitású ember, akit Adél néni jobban kordában tart, mint Etus Imrét. Láttam az öregen, hogy boldogan lett volna velünk mindig, és ha lehetett, félrehúzott és kérdezősködött mindenről, de szegény nagy terror alatt van. Nem is búcsúztam tőlük, csak telefonon.
Itzonerék rém rendesek voltak hozzánk, és az ember, de az asszony is, azt sem tudta, hogyan segítsenek, ha lehet, mondd ezt meg Patakinak telefonon, addig is, míg írok neki, mert hiszen ezt ő rendezte így. Külön fejezetben kell Lauferékről írnom, akik olyanok voltak hozzánk, amit sem leírni, sem elképzelni nem lehet. Szöszi külön fog erről beszámolni biztosan. Rengeteg pénzt költöttek ránk, a gyerekeket reggel elvitték és este hazahozták, hogy Szöszivel nyugodtan szaladgálhassunk. Egyszer nem voltak a gyerekek náluk, és akkor Paula beállított a szállodába, és termoszban hozott nekik tyúkhúslevest.
De hát nem is lehet mindent leírni, és örökre le vagyok kötelezve nekik.
Nagyon kedvesen laknak, és nagyon kedves viszony és hang van a családban. Nem keres a családból csak az öreg és a fiú, de látszólag nagyon jól élnek.
New York gyönyörű, és ha sok képet és mozit is látott már az ember róla, mégis megdöbbentő a nagysága és szépsége. Rengeteget rohantam össze az alatt a hét alatt, míg ott voltunk, hiszen nem tudom, mikor kerülök megint oda. Rengeteget láttam és rengeteg emberrel ismerkedtem meg, és bár tudom, hogy nehéz idők előtt állok, nagyon meg vagyok és lehetek azzal elégedve, amit ottan elintéztem. Nem akarok pár napos amerikai tartózkodás után nagyképű kijelentéseket tenni, de az első benyomásomban sokan megerősítettek, hogy az amerikai tempó, az egy nagy humbug csak. Mert igaz, hogy rengeteget rohangálnak az emberek, de nem dolgoznak olyan sokat. A gyárakban a futószalag mellett biztosan kell erősen dolgozni, de ahol irodában vagy üzletben megfordultam, ott mindenütt kényelmesebb a tempó, mint otthon. Majdnem minden irodában és sok üzemben szombaton nem dolgoznak, és reggel nyolc órakor még minden kihalt, mert kilenckor kezdődik lassan el az élet. Azt hiszem, egész Amerikában nincs egy ember, aki annyit dolgozna, mint Te, Pörke.
Az emberek mindenütt nagyon nyugodtak és kedvesek és türelmesek mindenkivel.
New Yorkban rengeteg emberrel ismerkedtem meg, főleg azért, hogy tudomást vegyenek róla, hogy idekint vagyok.
Reichnerrel beszéltem (tudod, hogy kicsoda), és ő küldött egy Paul Standard nevű igazi amerikaihoz, aki a Canadian Pacific Railroad nyomdai és újság-managere. Ez igen nagy állás. Minden előzetes bejelentés nélkül nagyon kedvesen fogadott, és mikor megmutattam a dolgaimat, annyira el volt ragadtatva, hogy megajándékozott négy igen szép, általa sajtó alá rendezett könyvvel. Aztán megkérdezte, hogy mik a szándékaim itten. Elmondtam, hogy Chicagóba készülök, erre megkért, ha megengedem, ad egypár ajánlólevelet a szakmába, mert neki ott nagyon jó barátai vannak. Több mint másfél órát foglalkozott velem, és aztán meghívott rögtön ebédre. (Ez általános amerikai szokás, ha két szót beszél az ember valakivel, rögtön hívja, brunchöljön vele, és ezt nem illik visszautasítani.) Másnap a szállodában várt egy nagyon kedves ajánlólevél tőle, három levélmásolattal, amit érdekemben írt Chicagóba. Olyan dicsérő, hogy szégyelltem, mikor elolvastam. De ami a legfontosabb, három olyan helyre, amit el sem tudtam képzelni, hogy valaha bejuthatok.
Most itt ülünk Chicagóban, és az első napokban csak rendezkedtünk és pihentünk, én pedig ismerkedtem kívülről a várossal. Tegnap voltam az első címen, ez a Lakeside Press, ahol Mr. Kittredge-hez, az art directorhoz[2] volt levelem. Lehetetlen leírnom, hogy mit láttam, de ezt álmomban sem tudtam volna elképzelni. A világ legnagyobb nyomdája, négyezer ember dolgozik benne, és saját iskolája van, ahol fiatalembereket tanít ki az üzem számára. Az épületben olyan pompa és fényűzés, amit csak amerikai filmeken látni nagy ritkán. Mr. Kittredge nagyon kedvesen fogadott bennünket, és több mint két órát töltött velünk. Minden nagyon érdekelte, és végül egy-két dolgot ő is mutatott. A könyvkötészet körülbelül úgy néz ki, mint a parlament könyvtára. Készül benne olyan brosúra, ami pontosan 2 millió példányban készül, de egy külön helyen láttam egy öreg nénit tárgyalni egy kötésről, előtte ötszáz különböző bőrrel, ami közt válogatott. Egy másik részben pedig egy fehér köpenyes ember egy öreg könyvnek az egyes lapjait mosta egy nagy üvegtálban valami lila vegyszerrel. Az eredmény három újabb remek ajánlólevél. Az egyik a legelőkelőbb amerikai nyomdászklubhoz, ahol az ilyen Kittredge-féle emberek vannak. A levélben Kittredge azt kéri, hogy a klub csináljon egy estélyt, amelyen engem az itteni nyomdásztársadalomnak bemutassanak. És így tovább. Ez volt az első hely, ahol voltam, és ma a first paperemet [intéztem] és egyéb után szaladgáltam, holnap folytatom tovább.
Amerika nekem nagyon tetszik, és a starttal meg kell hogy elégedve legyek,
mert remek emberekkel ismerkedem meg, és olyan szerencsésen, hogy talán más csak igen hosszú idő után juthat el ezekhez az emberekhez. Mégis pesszimistán látom a dolgokat. Vannak jelenségek, amelyek erre mutatnak, például Kittredge, aki igen kedves volt, a végén megkérdezte, hogy voltam-e katona, és melyik oldalon harcoltam. Azt hiszem, értesz ebből. A másik az, hogy csupa olyan emberrel kerülök össze, aki méltányolja nagyon azt, amit csinálok, de éppen ezért tovább ajánl, mert konkurenst lát bennem, akitől félnie kell. Ezeken kívül tényleg van egy gazdasági depresszió, ami nem nagyon kedvez a startnak. Mindez nem kedvetlenít el, mert minderre számítottam, és van kitartásom és energiám végigküzdeni a dolgokat. Rengeteg emberrel kell még megismerkednem, hogy valami rendes dolog süljön ki a dologból.
Egy érzés, amit állandóan érzek, hogy kár lett volna nem megismernem ezt a lüktető hatalmas életet, ami itt van, és úgy érzem, hogy kár volt húsz évig tespedni és rothadni. Pörke! Annyi munkával és tudással és energiával, amit Te belefektettél abba a vacak kis verklibe, itten fantasztikus, mit értél volna el. Nem érhettél volna, hanem értél volna el. Mert az holtbiztos, hogy itten, aki dolgozik és megérdemli, föltétlenül boldogul. Nagy meglepetés, hogy egész komoly vezető állásokban milyen fiatal emberekkel találkozom. Voltam egy nagy irodában, ahol ezerkétszáz tisztviselő dolgozik, és az irodavezető egy 26 éves fiatalember. Itten nem számít semmi, csak a rátermettség. Sajnos, mint látod, elhasználtam már az összes papírokat, és csak ez a szakadt van már.
Mirólunk csak annyit írhatok, hogy
próbálunk beleszokni az új helyzetbe, ami bizony nem könnyű.
Ha a bútoraink itt lesznek, biztosan könnyebben fog menni minden a megszokott környezetben és az állandó lakásban. A gyerekek bizony sokkal rosszabbak lettek, és addig nem dresszírozhatjuk őket, míg megint rendes körülményeket nem biztosíthatunk nekik. Igazi angol helyre csak Szöszivel együtt mehetek, mert nem akarom a hatást rontani a dadogásommal. A gyerekeket ilyenkor ismerősökre kell bízni, és ez nagyon kihozza őket a rendes kerékvágásból. Különben nagyon édes mind a két pocok. Andrisnak kétfele áll a füle a sok látnivalótól, és nagyon tetszik neki a dolog. Panni kicsit még nyafogósabb, mint otthon, de majdcsak betörik ő is. Panni tegnap este már elkezdett angolul beszélni, természetesen egy úgynevezett pesti halandzsa volt az egész.
Annyi az írnivalóm, hogy nem is tudom, mihez kezdjek. Kezdem megérteni az emigránsok hülye leveleit. Érzem, hogy magáról Chicagóról is kellene írni és a környezetről, de mielőtt kijöttem, olvastam egy könyvet erről, és most látom, hogy milyen munka volt, és nem tudta visszaadni ennek a helynek a lényegét. Csak annyit, hogy borzasztó nagy város, és a tó olyan nagy majdnem, mint az Adriai-tenger. Egyes részei csoda szépek. Viszont vannak városrészek, ahol még minden ház fából épült, és a tető vagy bádog, vagy kátránypapír (de belül azért mindenütt ragyogó fürdőszoba, központi fűtés és a fűtési technika minden modern vívmánya).
Sok minden furcsa, amihez szokni kell, de ez nagyon könnyen fog menni,
mert az emberek nagyon kedvesek és türelmesek, és mindenütt mindenkivel szóba lehet állni, és senki sem méltóságos, mert itt a legnagyobb vállalat elnöke éppen úgy Mr., mint a liftkezelő.
Az angollal baj van, mert nehezen értem őket, de erre számítottam, és érzem, hogy majd belejövök. Különben két napja járok egy esti iskolába, de erről majd máskor számolok be. Nem kérdezek semmit, mert minden egyformán és nagyon érdekel. Ez a levél mindnyájatoknak szól, de nem tudok kilométeres címzést írni, ezért felváltva mindig másiknak címzem a leveleket. Mindnyájatokat szeretettel csókol:
Berci
[1] vacsorára.
[2] Művészeti vezető
