Ablonczy Balázs történész Trianon-legendák című, egyesek szerint provokatívnak ígérkező új könyvét mutatták be szerdán a Mammut Libriben. A Trianon-legendák azokat az ismert és kevésbé ismert mítoszokat, tévhiteket mutatja be, amelyek a közbeszédben hosszú évtizedek óta keringenek, Apponyi személyétől kezdve a helyszínek összekeverésén át egészen az utódállamok hajózással kapcsolatos intrikáiig. A helyszínen Stumpf András (Heti Válasz) és Gavra Gábor (Hírszerző.hu) beszélgetett a szerzővel.
"Jól csörög a Trianon-kassza?" - kérdezte Stumpf, rögtön megágyazva a beszélgetés első felét uraló, kicsit demitizáló hangulatnak. Ablonczy azonnal leszögezte, hogy a 90. évforduló eszébe sem jutott, annak idején megjelentetett egy írást a témában egy Romsics Ignác által szerkesztett tanulmánykötetbe, és végül a Jaffa Kiadó igazgatójának hathatós támogatásával fejlesztette önálló könyvvé az alapötletet.
Szóba került természetesen, hogy mit tegyünk Trianon emlékével: felejtsük el, vagy ne, jó-e az új törvény, ami a könyv készülésekor még meg sem fogant. Ablonczy kifejtette, hogy szerinte lehet pozitív hozadéka, természetesen nem mindegy, hogyan töltjük meg tartalommal, és unalmas iskolai ünnepségeken edződött (tanulói és tanári oldalon egyaránt álló) szívemnek nagyon szimpatikus módon figyelmeztetett a gépies és formalizált iskolai megemlékezések kiüresedéssel fenyegető veszélyeire.
Meghallgathattunk egy történészlistát arról is, kik próbálták már objektíven összefoglalni az eseményeket, számba venni az elcsatolt részeket: Ablonczynak nem volt kedve újra leírni a sokat ismételtet, ezért választotta témának azt, hogy "mi nem történt". A Trianonról való neurózismentes társadalmi diskurzus kapcsán hangsúlyozta, hogy 1990 óta az információk mennyisége nő, ezzel párhuzamosan a valódi tudás viszont csökken. A legendák – melyeknek természetesen van valóságalapja, hiszen Clemenceau-nak valóban volt például magyar menye – a Mátyásról költött mesékhez hasonlóan továbbítódtak a társadalomban az elhallgatás évei során, és sokakban, egymással párhuzamos igazság-változatokként vertek gyökeret. Van létjogosultságuk a folklór szintjén, a történések mikéntjének vagy miértjének megértéséhez azonban nem visznek közelebb.
Ablonczy bevallása szerint a magyar történésztársadalom őt sem bal-, sem jobboldalról nem kedveli, sokak szemében szálka, hogy a 36 évével megmondja a tutit: ő meg azért nincs oda őértük, mert magukba zárkóznak, nem haladnak a korral (például az internettel), nem utaznak iskolai felvilágosító előadásokra, tartanak a politikai vitáktól. Szóba kerülnek bizonyos portálok is, ahol a kommentezők olyan konzervatív történészt siratnak benne, aki a marxisták áldozatául esett.
A beszélgetés második felében több volt a kitérő, és többször csúszott le a történész maszk Ablonczy arcáról, amit azért gondosan visszaigazított. Amikor arról mesélt, hogyan kezdte érdekelni a Trianon-téma, kiderült, hogy sok érzelmi ok játszott benne szerepet. Bevallott érzelmi viszonyulást örökölt gyerekkorától kezdve, dédnagyszüleitől, akik jelentősen alakították hozzáállását: még azt is megmutatta, hogy dédnagymamája gyűrűjét viseli sajátjaként az ujján. Későbbi, franciaországi levéltári kutatásainak bosszantó felfedezése volt, hogy úgy szidják a magyarokat, mint a bokrot, elmaradott, barbár népnek bélyegezve őket, akik örüljenek, "hogy luk van a seggükön". Elhangzott az "amerikaiaknál miért lehet zászlót kitenni, nálunk miért ciki?" örökzöld dilemmája, és természetesen hosszan ecsetelte a határon túli magyarság ügyeit is (melyről egyébként a közönség is sokat kérdezett), a kissé elavult és sablonos, romanticizált képet viccesen ható Belga-idézetekkel demitizálva („természetesen vannak székely deszkások, vajdasági falfirkászok.”)
Leglelkesebb énje a beszélgetés végefelé gejzírként tört felszínre, amikor a másnap zajló szlovák-magyar történészkongresszus kapcsán saját, az egykor Szlovákiából idemenekült szepességiek közösségéről tartandó előadásáról beszélt, például az emlékezési rítusokból adva ízelítőt. Nézői kérdésre pedig a lokális identitások és az autonómia kényes kérdése is szóba került, amelyre az volt a válasza, hogy van, ahol kell (például Erdélyben van értelme felvetni), de Szlovákiában nem igazán, ott más megoldást kell találni a kisebbségi problémákra.
Miért kell Trianonnal foglalkozni ma is?- vetődött fel a beszélgetés végén a nagy összefoglaló kérdés. Elsősorban a határon túliak miatt: a magyar állam hibát követett el, amikor vesztes oldalon lépett a világháborúba, ennek a következménye több millió ember elcsatolása a szülőföldjéről: ők tehetnek erről, ezért mindenkori morális kötelességük az áldozatul esett emberek ügyének felkarolása – hangzott Ablonczy véleménye, és ezzel az egyórás beszélgetés méltóképp zárult le.
[Szolgálati közlemény: a politizáló kommentelőt kérdezés nélkül kitiltjuk, mert ez egy könyvekkel foglalkozó blog]
