Szeretnéd jobban megismerni magad és úgy érzed, ebben már sem a filmek, sem a regények, de még a barátok sem tudnak segíteni? Az ember sokszor annyira elfoglalt, annyi minden érdekli és annyi felelőssége van, hogy a végén még azt is képes elfelejteni, hogy ki is valójában. De hogyan lehet visszatalálni önmaguknhoz? Jó hírünk van, mert Andrási-Riha Zsófia életmód szakterapeuta és Limpár Imre tanácsadó szakpszichológus beszélgetőkönyve pontosan abban akar segítséget nyújtani, hogy egyszerű, mindennapi gyakorlatokon keresztül közelebb kerüljön magunkhoz.
Ez a könyv több mint egy hétköznapi non-fiction önismereti kötet, itt két szakmabeli beszélgetésén keresztül érthetjük meg, hogy olykor egy kérdésre több válasz is adható, sőt jobb is, ha az ember több lehetséget útvonalat jár be, mivel ezzel is csak önmagán fejleszt. Ebben a részletben azt ismerhetjük meg, miért is fontos minden nap figyelni önmagunkra.
Andrási-Riha Zsófia – Limpár Imre: Hogyan légy önmagad? (részlet)
1. fejezet
Az önismeret mint életstílus
Andrási-Riha Zsófia: Ki az az én? Miből építjük fel, s leszünk azzá, akik vagyunk? Milyen építő, romboló, gátló folyamatokon megyünk keresztül, amíg elérünk egy-egy újabb szakaszba?
A beszélgetéseink során többször elhangzott már, hogy nem a cél, hanem az oda vezető út megélése által leszünk azzá, amivé szeretnénk.
Limpár Imre: Hadd kezdjem egy Bach-anekdotával! Egyszer megkérdezték a nagy zeneszerzőtől, mennyire nehéz orgonán játszani, mire Bach állítólag azt válaszolta, hogy „Orgonán a legkönnyebb: ha a billentyűket a megfelelő időben ütjük le, akkor a hangszer magától játszik.” Könnyed válasz, de érezzük mögötte a kemény munka valóságát. Önismeretre szert tenni hasonlóképp triviálisnak tűnő, mégis rendkívül nehéz feladat. Habár sokszor sztorizgatva, poénkodva közelítünk a témához, pontosan tudjuk, mennyire fájdalmas tud lenni, amíg eljutunk önmagunk megismeréséig. Pusztán attól, hogy elmegyek egy önismereti kurzusra, még nem pottyan az ölembe a tudás önmagamról. A felismerésekig eljutni időt, energiát, sokszor költséget is jelent. Nagyon komoly feladat.
A.-R. Zs.: Egyetértek. Megtanulni úgy a tükörbe nézni, hogy ne a vágyottat, hanem a valóságot lássuk, kétségtelenül fájdalmas és elgondolkodtató folyamat, s bizony akadnak, akik már az elején visszafordulnak, mondván, ez sok nekem. Ezzel nincs is semmi gond. Nekem a megfelelő időben leütött billentyűkről az jutott eszembe, hogy ahhoz meg kell találnunk önmagunk belső ritmusát, hogy az életünkben egy újabb lépcsőfokra tudjunk lépni.
Vannak olyan terheltebb, nehezebb időszakok, amikor azt mondjuk, most nem fér bele az életembe, hogy magamba nézzek, mert bizony kinyílhatnak olyan doboztetők is, amelyekre jobban fel kell készülnöm.
Óva intenék mindenkit attól, hogy sikerorientált, leegyszerűsítő könyvek segítségével próbáljanak szert tenni önismeretre. Bizony, kell hozzá a szakértő útmutatása, aki, ha borul az illető, meg tudja őt tartani, és tovább tudja lendíteni a lehetséges holtpontokon.
L. I.: Igen. Fontos, hogy legyen egy biztos kapaszkodóm, ami nem engedi, hogy elvesszek, amikor a megtett életutamra visszatekintve valami fájdalmassal találkozom. A segítő szakmáknak is az egyik alapvetése a „nil nocere”, a ne árts ősi etikai alapelve. Legalább ugyanilyen fontos, hogy az ember saját magának se ártson. Mégis, néha beleszaladok olyan írásokba vagy épp a videómegosztókon elérhető videókba, amikor csak ámulok, hogy milyen bátor az illető, aki közreadta. Ingoványos talaj ez, ahol csak óvatosan lehet haladni, tudni kell, hogy az ember mibe is löki bele az önismereti válaszokat keresőket. Egyvalamit minden keresőnek el kell döntenie, mielőtt belevág: csoportos foglalkozásokon kíván-e részt venni, vagy pedig a klasszikus egyéni utat választja, és keres magának egy erre hivatott segítőt. Gondolom, sokan egy harmadik opciót várnának, és azt találgatják, nem lehet-e az önismeretet autodidakta módon elsajátítani. Mint amikor eldöntjük, hogy olaszul szeretnénk tanulni, és úgy gondoljuk, a középfokig magunktól is könnyedén eljutunk. Csakhogy az önismeret nem nyelv. Nem egy adott tudásanyag elsajátítását jelenti, amit majd a végén kipipálok.
Az önismeret életmód, mondhatni életstílus: úgy élem meg a mindennapjaimat, hogy közben figyelek a belső folyamataimra is.
Persze az segít, ha valaki úgy megy el a pszichológushoz, hogy „jó napot, jöttem segítségért, de már tudok ezt-azt magamról, vannak bizonyos felismeréseim.” Vagyis az önreflexiós készséget már kifejlesztette magában.
A.-R. Zs.: Igen, el lehet kezdeni hiteles forrásból önmagunk felfedezését, megismerését, mielőtt eljutunk egy csoportba vagy egyéni segítőhöz. Kezdésnek ajánlom Susan Forward könyveit a mérgező családi kapcsolatokról, megvilágító erejű példákkal és hasznos gyakorlatokkal felvértezve. Egy ízben azt kérdezték tőlem, hogy függ-e az introvertált/extrovertált személyiségtípustól az, hogy valaki a csoportos vagy az egyéni terápiát választja. Erre én azt válaszoltam, nem feltétlen a személyiségünk dönti el. Egyáltalán nem biztos, hogy egy introvertált személyiség inkább egyéni segítőt választ. Mindenesetre konfrontatívabb, ha az ember egyéni segítő mellett dönt, mert akkor kikerülhetetlenül hozzá intézik a kérdéseket. Egy csoportban jó ideig, sőt akár a végéig is meg lehet bújni.
L. I.: Sok hasonló esetet láttam, valóban. Beszéltünk már a játszmákról. Nos, az is egy játszma, amikor kijelentjük, hogy már hat éve járunk ugyan önismereti csoportba, de még mindig nem segítettek rajtunk. Nem segítettek! Vagyis mi csupán feltesszük a kezünket, és várjuk, hogy másvalakik segítsenek.
Pedig a segítő nem órásmester, nem érdemes hozzá úgy beállítani, hogy megkérjük, babrálja meg egy százas szöggel ott a bal vesénk fölötti pontot, s akkor már működik is minden mintegy varázsütésre.
Bár ilyen egyszerű lenne! Bár így lenne!
A.-R. Zs.: Igen, az önismeret megszerzése hosszú időbe telik. Két hétvége alatt nem sajátíthatjuk el, és ezt senkinek ne is higgyük el. Az önismeretet fejlesztő könyvek mellett az egyik kedvenc gyakorlatomat is ajánlom, szintén csak kezdésnek. A szakemberek előszeretettel alkalmazzák, de a világhálón is megtalálható önálló használatra. Ez az értékleltár (1. gyakorlat). Önmagunkhoz intézett, végtelenül egyszerű kérdésekből áll, mégis meglepően messzire lehet vele jutni. Az is fontos gyakorlat, ha az önismeret elsajátításán fáradozók rendszeresen írnak magukról, lehetőleg kézírással. Ennek komoly ereje van. Ilyenkor rálátunk magunkra, mintha tükörbe néznénk.
L. I.: Ha már az értékeket szóba hozta, létezik egy értékárverés nevű technika is. Kell hozzá egy tíz-tizenöt fős csoport. A feladat elején mindenkinek van száz elképzelt zsetonja, ebből a keretből ötösével lehet licitálni a csoportvezető által meghirdetett értékekre. Vajon ki mire fog ráutazni? Hamar igazi árveréshangulat szokott kialakulni, remek önreflexiós lehetőségekkel. Mindig kiemelkednek népszerűbb értékek, például a „furfang”, ami, mondjuk, már hatvan zsetonnál tart a licitben. Ennyiért meg sem éri, de már nem tudok visszalépni, csak fogom a fejem. Vannak, akik kész stratégiákkal vértezik fel magukat ilyenkor, mások a hiányaikat igyekeznek pótolni. Az „egészség” vagy a „harmónia” akár 100 zsetont is megér nekik. De csak egyvalakié lehet. Mások olyasmiket akarnak megszerezni maguknak, amelyek a neveltetésük miatt fontosak számukra. Ilyen lehet a „felelősségérzet”, a „precizitás”. Efféle önismereti tükröket csak csoportban tudnak elénk tartani, egyéni terapeutával nem lehet értékárverést játszani. Ezt is mérlegelni kell, amikor az a kérdés, hogy csoportos vagy egyéni foglalkozásra menjünk.
A.-R. Zs.:
Akkor most tegyük a helyére, hogy mi is az az énkép, aminek az önismeret hivatott tükröt tartani.
Nézzük, miből is áll össze! A szakirodalom háromfelé szedi, leegyszerűsítve tehát van egy valóságos, egy idealizált és egy elvárt énképünk. Ha ezt a három képet a helyén értelmezzük, kiderülhet, hogy hol van feszülés, melyik attribútum melyik részén van az, aminek nem tudunk megfelelni, amit csak elvárnak tőlünk, vagy mi az, amit mi magunkról gondolunk, de a világ nem ezt gondolja rólunk. Tüzetesen körüljárva a három képet, jutunk el oda, hogy felismerjük: ki vagyok én. De csak ha a kályhától indulunk el.
Fotó: Limpár Imre / Facebook
