Újvári Petra ügyvédnő a kiégés határán érkezik Balatonfaluba. Nagynénje, Iza féltett és imádott sünijére kell vigyáznia. De ez valójában csak jó ürügy arra, hogy kilépjen a mókuskerékből, lejjebb adjon munkamániájából, feldolgozza válását és meggyógyítsa összetört szívét.
Nem is sejti, hogy a kisváros forr az indulatoktól, mert egy beruházás miatt elveszíthetik az utolsó szabadstrandot a parton. Az építkezésnek áldozatául esne a város kedvenc lángosozója, a Sárga is, ahol Petra tinédzserként sokszor vállalt nyári munkát. Kezdetben csak az igazságérzetét zavarja a természet feldúlása, később azonban a szíve is zűrbe keveredik egy jóképű természetvédő miatt, aki segítséget kér tőle, hiszen ő a menő városi ügyvéd.
A városka lakói boldogan nyújtanak lelki segélyt a Bögre kávézóba rendszeresen betérő Petrának, aki úgy érzi, végre visszatalálhat régi önmagához, sőt talán még olyan oldalait is felfedezheti, amik eddig saját maga előtt is rejtve maradtak. Hidasi Judit az Újrakezdők-sorozata után ismét a Balatonhoz kalauzol bennünket, ahol a nyugodt téli vízpart remek helyszíne az új kalandoknak és a heves érzelmeknek.
Hidasi Judit: Végre megérkeztél hozzám (részlet)
– Nem biztos, hogy egy ekkora lépésre gondoltam – nézett rám Gyuri, a főnököm, majd levette a szemüvegét.
– Tudom. – Leültem az asztalához vele szemben. – De tegnap egész éjjel fent voltam, és…
– Azt látom. A hétvége pihenésre van, azt tudod, ugye?
Úgy tettem, ahogy megígértem magamnak. Rászántam az egész hétvégét, hogy alaposan átgondoljam, éljek-e Iza néném ajánlatával. Még akkor is, ha kétségeim voltak afelől, hogy életben tudom tartani Masnit, a törpesünt, akivel a nénikém gyakorlatilag szimbiózisban élt, annyira szerette.
– Az elmúlt két napban önvizsgálatot kellett tartanom. Rájöttem, hogy nem jó irányban halad az életem, már ami a munka és pihenés arányát illeti.
Tudom, hogy ezért én vagyok a felelős, mert nem tartottam szünetet annak ellenére, hogy te sokszor figyelmeztettél a kiégés veszélyére. Arra jutottam, hogy ezen változtatnom kell, kezdve azzal, hogy nem alszom rendesen, és kimerült vagyok – Ennek örülök – mondta Gyuri és elmosolyodott. – De biztos, hogy hetekre el akarsz tűnni az irodából?
– Kaptam egy levelet a nagynénémtől és az egy kicsit felnyitotta a szememet. Úgy érzem, hogy ez egy jó lehetőség arra, hogy további önvizsgálatot tartsak. Te magad mondtad pénteken, hogy rám férne egy hosszabb szabadság.
Szerettem a munkámat, és az ügyvédi közösséget, ahol dolgoztam. Gyuri, a főnököm csodálatos ember volt. Olyan típus, aki simán beillett volna második apámnak is, ha az elsővel gondjaim lettek volna. Egyébként a lánya nagyjából egyidős volt velem, és szintén ügyvéd volt, a mellettem lévő irodában.
– Van két hetem, hogy átadjam a folyamatban lévő ügyeket, december közepén meg amúgy is be akartál zárni – folytattam az érvelést. – Kérlek, engedj el egy kicsit, ígérem, hogy meg sem fogod érezni a hiányomat!
– Tudom, hogy én javasoltam, hogy menj szabira, de nem gondoltam, hogy…
– Na látod – emeltem fel az ujjamat.
– De nem két hónapra! – csattant fel.
Ebben igaza volt. Azért, mert nekem muszáj pihennem, a céges ügyek még nem állnak meg. A vállalatoknak jogászra van szükségük, a folyamatban lévő kérdések megválaszolásra várnak.
Amióta elolvastam Iza levelét, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy el kell mennem. El kell utaznom a városból. Vágytam a hideg szélre, a Balaton hullámaira, az ismerős házakra. Mintha benyomott volna egy gombot, aminek eddig a létezéséről sem tudtam. A gomb megnyomásával elöntöttek az emlékek, és aktiválódott egyfajta Balaton-hiány, amit nem tudtam kiverni a fejemből.
A hétvége egy pontján elkezdtem böngészni az ételrendelős oldalakat, hogy szállít-e ki valaki lángost vagy baracklekváros palacsintát.
Utóbbit egyébként találtam, de persze nem volt olyan jó, mint Béla bácsinál a Sárgában. A gondolattól összeszaladt a számban a nyál. Hétfő reggelre megszületett az elhatározásom, hogy minden kétséget kizáróan menni szeretnék. Hívogatott Balatonfalu, és én meghallottam a szavát. Már csak azt kellett elintéznem, hogy ez a hívás ne kerüljön a karrierembe.
– Kössünk üzletet! – hajolt előre a székben a főnököm. Úgy tűnt, egy kicsit megenyhült.
– Hadd halljam!
– Ha bármelyik ügyet nem tudod átadni, ha egy pillanatig is úgy érzem, hogy rizikós a hiányod, vagy hirtelen kellesz valamelyik cégnek, azonnal visszajössz.
– Csak a Balatonon leszek, nem Balin – derült fel az arcom. – Abban biztos lehetsz, hogy visszajövök, ha bármikor úgy érzed, hogy szükséged van rám. Azon kívül lesz nálam laptop és telefon is, bármikor hívhattok. Ismerhetnél már annyira, hogy nem hagyok félbe semmit.
Gyuri bólintott. Talán még ő sem volt meggyőződve róla, hogy ez jó ötlet, de mégis jobbnak látta, ha ezúttal enged.
– Ígérem, hogy észre sem fogod venni, hogy nem vagyok itt – bizonygattam.
– Azt kétlem – nevetett. – Az irodáink egymás mellett vannak.
– Jó, ez igaz, de képzeld azt, hogy itt vagyok, csak éppen csöndesen dolgozgatok.
– Na kifelé, dolgom van – hessegetett, én pedig összekulcsoltam a kezemet és azt suttogtam, hogy köszönöm.
De már nem figyelt.
***
Csendesen készülődtem a két hónapos visszavonulásra. Az ősz, különösen a november amúgy is mindig csendre int engem. Az őszi levelek lassan lehullanak, az esős, párás hideg sokakat a négy fal közé parancsol.
Én nem vagyok ilyen. Nekem az őszi reggel sétával telik,
szeretem a kávémat elviteles bögrébe kérni, és esténként sokszor lemegyek a Duna-partra nézni a hajókat és a vizet.
Nem zavar, ha fúj a szél, vagy kesztyűt kell húzni, a dühöngő nyár után mindig jólesik, hogy kevesebb az ember és több a csend. A fák mintha újra virágba borulnának. De ezek a virágok ezúttal levelek, és a színeik a sárga, a vörös és a barna minden árnyalatában játszanak. Csodálatos festő ez az évszak, nem győzök betelni a munkájával.
Az ősz mostanában gyorsan jön, lehűti a levegőt, és egy este azon kapjuk magunkat, hogy már nem elég, ha csak egy lepedővel takarózunk, elő kell venni egy vastagabb paplant, és ha éjszakára nyitva hagytuk az ablakot, reggelre hideg lesz a padló a csupasz talpunk alatt. Talán abban is rejlik a szépsége, hogy csak néhány hétig marad, hamar átadja a helyét a hűvösebb télnek, ami felé hatalmas elvárásokkal fordulunk. Hozol havat? Hozol jeget? Korcsolyázhatnak a gyerekeink? Elővehetjük a szánkót? Megrázod majd a hófelhőt karácsonykor, ugye? Örülhetünk a hulló hópelyheknek, miközben bontogatjuk az ajándékokat a fa alatt? Lesz instagramra való dekoráció a konyhában és a nappaliban? Talán túl sokat követelünk a téltől. Az ősz csak enyhülést hoz a forró nyár után, kisöpri az utcákról az elhasznált koncertjegyeket, a söröskupakokat és a fagylaltozók papírszalvétáit. A tél másoknak bosszúsággal is jár, lefagynak az utak, és azt szajkózzák, legalább a hó eshetne, hogy szép legyen a táj. Aztán eljönnek az ünnepek, a gyerekek várják ajándékot, a felnőttek leginkább a néhány napos pihenőre vágynak. Régen szerettem a karácsonyt, izgalommal a szívemben készülődtem, aztán valahogy elmaradt ez is.
Megráztam a fejemet. Az elmúlt években maximum a szüleimhez szaladtam át szentestére rántott halat enni, de fát már nagyon régen nem állítottam. Amennyire szeretem az őszt, a karácsony és az összes téli készülődés már nem érint meg, felőlem át is ugorhatjuk a naptárban ezeket a napokat. Ünnepeljenek a gyerekes családok, menjenek szabira, utazzanak a Mátrába, nekem elég, ha bezár az iroda, és van egy szusszanásnyi időm a szüleimre. Anyám minden karácsonykor úgy teletöm étellel, hogy többnyire a kanapén heverünk apával és a Reszkessetek, betörők! valamelyik részét nézzük. Meg a Harry Pottert, ami felnőtt fejjel már olyan hosszúnak tűnik, hogy a felénél elalszunk.
– Egy kanapén fekvős, bealvós mozizás most is rám férne – mondtam magamnak hangosan az autóban, miközben elnyomtam egy ásítást.
A pályán nem volt forgalom, és ahogy lekanyarodtam Balatonfalu felé, rákerestem a telefonomon a Bögre kávézóra. Iza még előző nap üzent, hogy ott rakta le a lakáskulcsát, én pedig boldogan készültem egy nagy adag koffeinre, ha már úgyis ott járok.
– Még húsz perc – konstatáltam.
Ahogy az ablakból kinézve megpillantottam a Balatont, elmosolyodtam. Még mindig elfogott az izgatottság a látványtól, hiába nem a nyári kánikula elől menekültem a vízhez, hanem egy őszi délelőttön vágtam neki az útnak. Már reggel izgatott voltam, hogy visszatérek abba a kisvárosba, ahol sok nyarat eltöltöttem, és ahol nem jártam évek óta.
A kedves emlékek bőven osztoztak a fájdalmasabbakkal, és sohasem tudtam, hogy éppen mikor melyik bújik elő.
Az, amikor a leégett bőrömet kenegettem, közben felfigyeltem egy fiúra, akinek szépségéhez foghatót nem láttam még soha? Vagy egy egészen másik emlék erről a fiúról. Olyan volt ez, mint az orosz rulett. Néha jó emlékek villantak be, néha pokoliak. Tudtam kezelni a múltat, de ahogy az autó egyre közelebb vitt Balatonfaluhoz, egyre intenzívebb érzések kerítettek hatalmukba. Csak reménykedtem benne, hogy nem fogok bőgni.
A mosoly azonban mégiscsak lehervadt az arcomról, annak ellenére, hogy elhatároztam, nem fogom engedni. Ez egy új kezdet lesz, tettem ígéretet magamnak még napokkal korábban pakolás közben. Nem fogom hagyni, hogy a múlt sötét árnyékot vessen a jelenre, és ahelyett, hogy feltöltődnék, enervált, vagy pláne szomorú legyek.
