Harriet Constable könyvében az 1700-as években járunk, Velencében. Az Ospedale della Pietában nap mint nap nem kívánt lánycsecsemőket helyeznek el egy apró falrésen keresztül. Ide kerül születése után Anna Maria is, akinek, bár az árvaház falai között nő fel, nagy álmai vannak. Velence legnagyobb hegedűmévésze és zeneszerzője szeretne lenni. De milyen esélyei vannak egy árva lánynak? Mutatunk egy részletet a brit író regényéből.
Harriet Constable: A hegedűvirtuóz (részlet)
1
VELENCE, 1695
Alkonyat, szólnak a Campanile harangjai a Szent Márk téren. Az ütések kiúsznak a harang bronzszáján, leszaladnak a bazilika kupoláján, elsuhannak a csatorna szélén megtapadt kagylók fölött, és kiszöknek egy résen a kövezet meg egy faajtó találkozásánál. Egy lány áll az ajtónál a félhomályos sikátorban, és fölfelé néz.
Egyeseknek az időt jelzi a harangszó. Másoknak a vallási ünnepekről, a magisztrátus üléseiről, nyilvános kivégzésekről ad hírt. A lány számára azonban azt jelzi a harangkongás, hogy társaival együtt indulhat az utcára. Ideje dolgozni.
Nyaka köré tekeri a mesterségére utaló sárga kendőjét, és útnak indul. Egy San Polo negyedbeli bordélyház az otthona, mely a Ruga dei Orisi mögött bújik meg, amerre napi rendszerességgel járnak az átutazók meg a helybeliek a Szent Márk térre vezető híd felé. Stratégiai az elhelyezkedés: itt mindig akad munka.
Cipősarka visszhangot ver a járda kövén. Balra indul el a bordélyból, aztán a belsőségeket kínáló sarki hentesnél megint balra fordul, és megy tovább egyenesen, amíg oda nem ér a szokott placcára a Rialto híd végében. Biccent egy nőnek, aki nem sokkal előtte érkezett. Aztán összehajtja a köpönyegét meg a kendőjét, és leteszi szépen a híd alatti utcakőre. Kimondatlan egyezség, hogy ott tartják a dolgaikat, amíg várnak.
Magas derekú, zöld lenvászon ruhát visel, szalaggal a mély, szögletes nyakvonalnál. Most lehúzza a ruhát a válláról, felfedi keblét az éjszakának, és egy alacsony téglafalra telepedve várja a kuncsaftot.
A kliens többnyire férfi, többnyire magányos, és gyakran borszagú.
Zakatol a szíve várakozás közben, de már nem úgy, mint annak előtte. Tizenhét éves, és úgy érzi, jól elboldogul. Napi három az átlaga. Hat hónap alatt az csaknem hatszáz kuncsaft. A gondolatai ritmusára kopog a lábával. Ez is csak egy újabb dolgos éjszaka.
Ő nem visszatérő vendég. Férfi, az igaz. És egyedül van. De a lány most látja először. Nagyon hivatalos, amivel nincs is semmi baj, ugyanakkor legalább negyven évvel idősebb a lánynál, a szeme meg, akár az ördögé.
‒ Menjünk ‒ mondja a lánynak, és hátrapillant a válla fölött, mint aki a lebukástól tart. Fafüst- és dohányillata van. A hangja reszelős és mély.
A lány visszamegy vele a bordélyházhoz, felvezeti a lépcsőn, ami nyikorog a vendég súlya alatt. A férfi morogva húzza le a fejét, nehogy beüsse a szobába lépéskor. Vörös sapkájából meg az elöl gombos kabátjából ítélve a haditengerészetnél szolgál. A lány úgy hallotta, hogy azok ott egy nap alatt megépítenek egy hadihajót.
Az ágy nagy és baldachinos, és van ott néhány lassan csonkig égő gyertya is. A falakon reszket az árnyékuk. A lány vesz egy nagy lélegzetet, aztán becsukódik mögöttük az ajtó.
Kilenc hónappal később gömbölyű és feszes a hasa. Iszonyatos fájdalomra ébred még pirkadat előtt.
A tervét követve maga köré csavarja az elnyűtt, sárga kendőt, és a zsebébe teszi a vásznat, amit maga hímzett.
Az első megmérettetés a lépcső. Lüktető fájdalom járja át. Mintha szét akarna szakadni benne valami odalent, rogyadozik a lába. A rozoga fakorlátba kapaszkodik. Az utcára még kijut valahogyan, aztán térdre esik, és négykézláb öleli a hasát. Vajon sikerül időben odaérnie? Nincs messze, de az ő állapotában…
Nem állhatsz meg, mondja magában. Képes vagy rá, dönti el.
Talpra kecmereg, és megy tovább, végig a falnak támaszkodva. Kettéválnak a tócsák a cipője alatt, a tükröződések is kettéhasadnak. Mindössze néhány utcányi a távolság, mégis végtelennek tűnik. A fájdalom lélegzetelállító, sokkal rosszabb, mint akár csak egy negyedórája.
Három koppintás, csosszanó léptek, aztán egy ráncos, szürke bába résnyire nyitja az ajtót. Tekintete a lányra siklik. Zsémbesről aggodalmasra vált a bábaasszony arckifejezése. Kitárul az ajtó.
‒ Harapj rá! ‒ mondja a bába. Elveszi a csontot a kiskutyájától, és a lánynak nyújtja.
A kutya morog. A lány visszamorog rá. Ráharap a csontra, mint valami vadállat. Szemmel látható, tűzvörös fájdalom, mintha belülről marcangolnák.
Ez az utolsó éber gondolata. Hogy szemmel látható.
Két nap telt el a kicsiny szoba sötétjében a bábaasszonynál. Az agyonkínzott test korántsem gyógyult még meg, de szükség van az ágyra. Már egy másik lány üvölt a fájdalomtól.
‒ Menned kell ‒ közli a bába.
‒ De hová menjek? ‒ kérdezi a lány. Nem hitte, hogy túléli a vajúdást.
A bába visszaadja neki a sárga kendőjét, ő pedig meglepetten látja, hogy egy ficánkoló teremtmény van belebugyolálva. Róla majdnem megfeledkezett. A kicsi foltos és ráncos, kék eres. A bába ad neki egy utolsó kanál cukros vizet. A lány hiába igyekszik jól fogni a rúgkapáló gyermeket, képtelen odafigyelni, képtelen gondolkozni, aztán fennakad a szeme, és görcsös fájdalom hasít belé. Könnyei a gyermek arcára potyognak, mire az ádáz bömbölésben tör ki.
Egy darabig elveszetten kóborol a félreeső utcák és hidak labirintusában. Rettentően kimerült, és még mindig vérzik. Egész éjszaka üvöltött a kisded, de most végre elhallgatott.
Már közel a hajnal, sűrű köd kígyózik a csatorna fölött. De nem szabad megállnia. Ha mozgásban marad, akkor a gyermek is csendben lesz. Kiér egy nyitott térségre, ahol csúcsos ablakú, díszes épületek háta néz a jádezöld csatornára. Négy lépcsőfok vezet le a vízhez, mely csábítóan nyaldossa a grádicsokat.
Jöjj ide!, hívogatja a lányt. Jöjj ide!
Hideg a víz, de üdítő, még egy ilyen kora tavaszi reggelen is. A lány a kisdedet magához szorítva belegyalogol a vízbe.
Ez az. Hát persze, az egyetlen megoldás. Milyen békés lesz.
Hátradől, és olyan magától értetődően, mintha csak lélegzetet venne, alámerül a vízbe a gyermekkel.
Ám az meghökken a jéghideg víztől meg a levegő hiányától, és ficánkolni kezd. Haragosan, élettel telve rúgkapál a karjában.
Hagyd abba, csitt, könyörög neki az anyja. Már nem tart soká.
De a gyermek egy tomboló tűzvihar, képtelenség odalent tartani. Kibukkan a fejük a víz alól, és egyszerre sírnak fel.
Most még erősebben kapaszkodik a kezébe a kicsi. Már nem üvölt, már könyörög, miközben a messzi távolban egy elegáns hang hasít a levegőbe. A lány kilódítja a gyermeket a vízből, becsavarja átázott köpönyegébe, és futásnak ered vele.
A Santa Maria della Fava hatalmas, faragott ajtaja tárva-nyitva várja a misére érkező híveket. A lány csuromvizes, vacog a foga. A gyermek a karjában meg se nyikkan, miközben betámolyog vele a templomba. Már siet is elébe a lelkész, a cipője hangosan kopog a kövön.
‒ Szajháknak nincs belépés.
Az ajtó felé lódítja a lányt, csak úgy hullámzik a papi köntöse a mozdulattól.
‒ Kérlek… testvér… ‒ esedezik a lány, és félrehúzza a köpönyeget, hogy megmutassa neki a gyermeket a karján.
Utálkozás váltja fel a pap helytelenítő arckifejezését. Újból meglöki a lányt, aztán a képébe vágja az ajtót. A lány széttárt lábbal a földre rogy, beszívja és kifújja a levegőt, megint érzi a fájdalmat a combja között.
Édes illatú a levegő, állapítja meg a testi kínoktól eltorzult arccal. Vaj, cukor és liszt illata lebeg felé a közeli cukrászdából.
Lüktet a melle, és akkor újra üvölteni kezd a gyermek. Egyszerű a megoldás, hiszen ez csak egy kis állat. A lány már tudja, mi a dolga. Kedvetlenül lejjebb húzza magán a ruhát, felfedi a mellét. A gyermek nyomban rátapad, és szopni kezd.
A lány megtalálója egykor maga is cortigna lume, utcanő volt, aki a szépségét már elveszítette, de a teherbírását nem. A lány az utcanő szerény hajlékában ébred, a padlón fekszik párnák között, takaróba bugyolálva. Egy karcsú asztal áll a falnál, rajta doboz tele kártyákkal. A lány kap egy csésze gőzölgő kávét. Ajkához emeli a csészét, óvatosan megfújja, kortyol. Sírni tudna, ahogy átjárja a melegség.
Az utcanő most hozzá beszél. Fél kézzel a derekát megtámasztva, a másikkal felvesz mellőle a földről egy üres tányért meg egy csészét. Nem néz a lány szemébe beszéd közben.
‒ Maradhatsz, amíg rendbe jössz, s majd hó végén fizetsz. Keríthetek neked munkát a régi bordélyomban. Tetszeni fogsz nekik, csak előbb gyógyuljon meg a micsodád.
Összekoccan tányér és csésze, amikor a nő fölegyenesedik. A csészével mutatja a lánynak:
‒ Őt meg elviszed a Pietàba. Mához két hétre, amint megerősödtél. Egy perccel sem később. Ha ennél is nagyobbra nő, már nem fog beférni a lyukon.
‒ Mi az a Pietà? ‒ kérdezi halkan a lány.
‒ Ott majd fölnevelik, jó élete lesz. Tanulhat, lesznek lehetőségei. Még hangszereken is játszanak. ‒ Ez nem beszélgetés, az utcanő nem vár választ. Sarkon fordul, és kimegy a szobából.
A lány pislogva néz utána. Aztán gügyögés, ficánkolás. Feltolul valami a lányban, felvértezi magát a fájdalomra, ám az elmarad. Egy annál erősebb és tartósabb érzés lép a helyébe, egy jó érzés. Lenéz, hogy lássa, honnan ered. És ekkor fogja fel, hogy egy kislányt tart a karjában.
A következő nagyjából egy hét a lány életének legszebb időszaka. Figyeli, ahogy a kicsi nézeget, már a szemébe néz, és megérti, hogy ő az anyja. A lány eteti, dajkálja, cirógatja az arcocskáját, törölgeti a száját. És noha ők ketten már nem egy test, egy lélek, mégis létezik köztük egy alapvető összhang. Mindig is egymáshoz fognak tartozni.
Beszívja a kicsi meleg tejillatát, és elképzeli, hogy mit mondana neki majd egy szép napon. Ugyanezeket a dolgokat egykor ő is szívesen hallotta volna.
Azt mondaná neki, hogy fusson. Hogy merjen álmodni. Arra biztatná, hogy soha ne fogja vissza magát.
És amikor a lánya megkérdezi tőle, hogy mit kezdjen az életével, hogy mi legyen belőle, ő azt felelné neki: légy az, ami csak lenni akarsz. Olyasmit válassz, amitől megtelik a világod színekkel.
Három nap még, mielőtt a lány a babával és a kevéske pénzével felszedelődzködik, hogy átkeljen a fél városon. Papírt vesz spórolt pénzecskéjén, szép velencei papírt, amilyen egy királynőnek dukál.
A boltos rosszallóan felhúzza az orrát, amíg válogat, a legszebbet választja, amire csak telik neki ‒ vastag, krémszín, márványozott papírt. Többet fizet érte, mint amennyit háromnapi ételre szokott költeni, de még ez sem tántorítja el.
A szomszédos ajtó fölött az van kiírva: Scriba. Egy darab kötél lóg ki egy fekete fémharang közepéből. Háromszor félreveri a harangot, és egy jóképű, tintás kezű férfi nyit neki ajtót.
‒ Írja le! ‒ mondja odabent a lány, és a férfi cirkalmas betűket kanyarít a szavaiból a papírra. A lány vigyázva összehajtja a papírt, és a köpönyege alá rejti.
Az utcanő hajlékában kicsúsztat egy kártyalapot a kisasztalon lévő pakliból, és egy kisebb konyhakéssel átlósan kettévágja. Az egyik felét elrejti a fűzőjébe.
Megint hajnal van, és ez a napszak már örökre fájdalmas lesz a számára.
‒ Itt az idő ‒ mondja neki az utcanő.
A lány bebugyolálja a kicsit a sárga kendőbe, és újból nekivág az utcának a gomolygó ködben. A bokáját csapkodja a szoknyája, miközben kalapáló szívvel átsiet az útvesztőn. Aranyszínű álarcok vigyorognak rá az ablakokból. Állati énje éberen figyel az esetleges ragadozókra. Minden apró kis neszre fülelve, óvón öleli a köpönyege alá rejtett gyermeket.
Kapkodd a lábad, ne vacakolj, légy résen! Bal, jobb, jobb, bal, jobb. Amint veszélyt érzel, fuss, inti magát.
De eseménytelenül telik az útja, aztán mikor a sikátorból kibukkanva odaér a Pietàhoz, lassít a léptein. Hogy az utolsó lépéseket mennyi idő alatt teszi meg, azt örök homály fedi.
Nézi a rácsot, a falrést, ahová mindjárt be fogja tenni a gyermekét, egy darabkát önmagából, ezt az életteli kis csomagot, a büszkeségét. Ez a kis teremtmény könyörgött neki azért, hogy élhessen.
Képtelen megtenni. Hátratántorodik, még szorosabban öleli a gyermeket, aztán egy nyöszörgés elvonja a figyelmét.
Közvetlenül a falrés alatt dobozok sorakoznak a földön. Először úgy tűnik, csak rongyok, ételmaradék meg szemét van bennük, de az egyik dobozból mintha hangokat hallana. Felhajtja a fedelét, és kis híján felsikolt.
Egy elkékült, állati karmolásokkal borított kisgyermek leheli ki éppen a lelkét a doboz belsejében. Látszik, hogy túl nagy, nem férne be a fal résén.
A lány vesz egy nagy lélegzetet, megtapintja a kicsi nyakát, de már nincs érverése. Lezárja a gyermek szemét, és gyöngéden betakarja az arcát egy darab vászonnal.
Most már mindent látott, amit látnia kell.
Feláll, még egyszer, utoljára a lányára néz, aztán óvatosan behelyezi a résbe. Az összehajtogatott üzenetet meg a kártyalap másik felét becsúsztatja a gyermek pólyájába. Megcsókolja a fejét, hátralép, és meghúzza a csengőt. Azzal sarkon fordul, és vissza sem nézve örökre eltűnik.
„Eredj hát, drága gyermek”, áll az üzenetben, „és tudd, hogy szerettek téged.”
A fal túloldalán más a ritmus.
‒ A mai első ‒ jelenti ki Clara nővér a csengőszó hallatán. Kisiet az udvarba, és egy ficánkoló kislányt húz ki a lyukból.
‒ 1696. április 15. ‒ diktálja Madalena nővérnek, aki leírja gyorsan az adatokat egy nevekkel teli vaskos könyvbe.
Chiara della Pietà, érkezett 1687. február 20-án, egy pénzérmével s egy üzenettel az anyától. Paulina della Pietà, érkezett 1695. április 29-én, egy hímzett kendővel. Agata della Pietà, érkezett 1695. május 4-én, egy verssel és egy, a doboztól eredő fejsérüléssel.
A gyermeket kicsomagolják, megmosdatják. Megvizsgálják, hogy nincs-e valami fertőzése, hajacskájában tetveket keresnek. Tűzbe dugják egy pálca végét. Sistergés, a hús fémes szaga, ádáz bömbölés. A pálca helyén most egy haragosvörös „P” virít a gyermek bal felkarján. Bekötözik a sebét. Egy pap megkereszteli a gyermeket. Aztán visszatérnek a könyvhöz.
A kicsi aprókat lélegzik: szenved. Tekintetében azonban dühödt elszántság ül.
‒ S mi legyen a neve? ‒ kérdezi Madalena nővér.
Clara nővér lenéz a gyermekre, aki most megfogja az ujját a kicsi kezével. Elmélyülten ráncolja a homlokát.
‒ Anna Maria della Pietà ‒ jelenti ki, miközben a baba az ujját markolja. ‒ Ebből a gyermekből még lesz valami.
