Are Kalvo norvég író és humorista képeslapra illő hegyek között nőtt fel Nyugat-Norvégiában, de míg mások olyan helyről álmodoznak, mint a családja tanyája, ő beköltözött a fővárosba. Egy idő után aztán azt kellett megtapasztalnia, hogy a barátai elkezdtek felszívódni, mert „elragadta őket a természet”: olyan emberek, akik korábban bármikor szívesen mentek Aréval kocsmázni, most minden hétvégén korán kelnek, kirándulni és síelni járnak. A szerző meg akarja fejteni, hogy mi olyan nagy pláne a túrázásban. Miért éri meg a város meghitt fényeit egy világvégi, nyirkos hüttére cserélni, aminek Szúnyogszállás a neve? Arvo vásárol egy rakás nevetségesen drága túracuccot, és elindul a vadonba, hogy kiderítse, miért jobb a természetben lenni mint ott, ahol meleg van, és még sört is csapolnak. Olvass bele!
Are Kalvo: Túrapara - Miért kirándulnánk, ha kocsmába is mehetünk? (részlet)
Fordította: Sulyok Viktória
Nemrégiben egy felmérésben majdnem nyolcvan százaléka azoknak, akikkel egy országban élek, azt mondta, hogy az elmúlt tizenkét hónapban legalább egyszer túrázott a hegyekben vagy az erdőben.
Én az elmúlt harminc évben egyszer sem túráztam – sem a hegyekben, sem az erdőben.
Előbb vagy utóbb eljön az idő, amikor az ember felteszi magának a kérdést: Lehet, hogy velem van a gond?
NEM EZ AZ OKA
A tanyán, ahol felnőttem, van egy pajta, amihez lépcső vezet. Egyenetlen kőlépcső, ami mintha világéletében ott lett volna. A pajta súlyos, ferde ajtaját nehéz kinyitni, a beleillő rozsdás, vén kulcs akkora, mint egy jól megtermett gyerek. A pajta olyasmivel van tele, amivel általában az ilyen épületek tele szoktak lenni: dolgokkal, amiket az ember nem dob ki. És egy tanyán senki nem dob ki semmit. Mert annyi hely van, hogy semmit sem kell kidobni. A pajtában elfér minden olyan konyhai eszköz és mezőgazdasági gép, amiket valamikor nyilván használtak valamire, de most már csak veszélyforrásnak jók. Elfér ott mindenféle régi cucc, aminek rövid neve van: vályú, rokka, dézsa, eke, kasza, szán. Elsárgult hetilapok. Képregények. Ijesztően kinéző babaház – amilyenek általában a babaházak. A nyolcvanas évekből származó maxi kislemezeim, amikre tupírozott hajú brit énekesek szükségtelenül hosszú változatokban énekelték fel a mérsékelten népszerű számaikat. Elektronikai cikkek, amik csak porfogónak jók, amíg egy nap hirtelen megint divatba nem jönnek. Nem sokkal korábban itt került a kezembe egy negyvenéves rádió, amit hazavittem, és azóta erősítőként szolgál a nappalimban. Nem járt még nálam vendég, aki ne csodálta volna meg.
Ugyanez van a pajta lépcsőjével is. Tökéletesen testesülnek meg benne a tanyákkal kapcsolatos romantikus elképzelések. Régi, házilag készített és egyenetlen. A látogatók általában felfigyelnek rá, és lefényképezik.
Szóval igen. Ilyen helyen nőttem fel. Volt pajta meg ól meg vályú meg rokka meg mindenféle más cucc, aminek rövid neve van. Olyasmik, amiket az ember megörököl. Volt csűr. Meg erdő. Rengeteg erdő. Az egyik fán házikó. Csörgedező patak, aminek a hangja egészen addig nem tűnt fel, amíg el nem költöztem, és vissza nem tértem. Fehér faház. Fjordra néző hálószoba. Meg állatok. Tehenek, csirkék, disznók. Egy kutya, aki egy nap megjelent, és aztán maradt. És persze macska.
Szóval nem ez az oka.
Úgy nőttem fel, hogy körülvett a természet, a föld, az állatok, a hagyomány meg mindenféle gyümölcs és bogyó. És hegy. Sok hegy.
Nagyon sok hegy.
A pajta lépcsőjéről rálátni a földekre. A földek után pedig a hegyekre. Az ember bármerre indul a tanyáról, négy percen belül a hegyekben találja magát. Olyan hegyekben, amik drámaian törnek a magasba, amik a világ minden szegletéből vonzzák a turistákat, akik a fél bolygót hajlandók körbeutazni azért, hogy saját kezűleg lőhessenek róluk fényképeket. És lehet rajtuk túrázni. Meg síelni. Tartottak már itt országos bajnokságot meg világbajnokságot is. Akik azt akarják, hogy egy reklámról ordítson, hogy norvég, azok háromból egyet itt forgatnak.
A másik kettőt Új-Zélandon. Olcsóbb.
Én pedig voltam kirándulni. Jártam a hegyekben. Volt síléc a lábamon. Van tapasztalatom mind a sífutás, mind a lesiklás terén. Felénk gyerekkoromban ez elől senki sem menekülhetett, hacsak nem talált nagyon jó kifogást.
Szóval nem az az oka, hogy idegen lenne számomra a szabad levegőn tartózkodás meg a kirándulás meg a síelés. Amikor az iskolával síelni mentünk, gyakran hozzánk jött mindenki. Komolyan. A tanyánk közel volt az iskolához, és helyhiányban aztán nem szenvedtünk. Az osztályok nálunk síeltek. Még síugrásra is volt lehetőség. A tanya egyik dombja tökéletesen megfelelt a célnak. Hallod? Úgy nőttem fel, hogy volt otthon sípálya és síugrósánc.
Szóval nem ez az oka.
1983-ban – és a mai napig senki sem tudja megmagyarázni, ez hogyan történt – a szülőfalum focicsapata lett az év szenzációja. A csapatot és a falut Strandának hívják. A negyedosztályban játszottak, és a kupában egészen a harmadik fordulóig jutottak, amire senki sem számított. Kiütöttek egy harmadosztályú csapatot és – ami jóval nagyobb jelentőségű – a másodosztályú Ålesund-t, a megye egyetlen városának csapatát, akik fel akarták küzdeni magukat az első osztályba, és az élet gyakorlatilag minden területén a falusi parasztok felett állónak érezték magukat. Strandában nagyjából háromezren laktak, Ålesund-ben huszonötezren. A Stranda feltörölte velük a padlót. És a harmadik fordulóban Norvégia akkor egyértelműen legjobb csapatával, a Vålerengával kerültek szembe. Ezt nem én találtam ki. A Vålerenga abban az évben és az utána következőben megnyerte a kupasorozatot. A Vålerenga oslói csapat. Mint írtam, Strandában úgy háromezren laktak. Oslóban több mint félmillióan.
A meccsről az ország legnagyobb lapjai is cikkeztek. Olyan fényképeket hoztak le, amik a Stranda legjobb játékosait a körzeti megbízott és a pap társaságában ábrázolták, hogy mutassák, az egész falu támogatja őket, a Vålerenga sztárjai pedig értetlenkedtek az interjúkban: „Stranda? Hát az meg hol van?”
Szóval nem az az oka, hogy népes helyről származom. Nem az az oka, hogy hozzászoktam, hogy állandóan óriási körülöttem a nyüzsgés.
Nem ez az oka.
De amikor végre történt valami, akkor odatettük magunkat. A Stranda–Vålerenga-meccsre állítólag négyezer néző érkezett.
Négyezer! Egy olyan faluban, ahol háromezren laktak. Ez százharminc százalékos részvételi arány. Ez Oslóban majdnem kilencszázezer nézőnek felelne meg, Berlinben ötmilliónak, Londonban pedig tizenegy és fél milliónak.
Jöttek a fővárosból is. Meg Ålesund-ből is, hogy a saját szemükkel lássák, amint Norvégia legjobb csapata jól elpáholja a Strandát. Eljött az apám egyik barátja is, aki úgy rejtegette a kopaszodó feje búbját, hogy ráfésülte a maradék haját. Úgy hívták, hogy Király. Ne kérdezz semmit! Ålesund-ben mindenkinek ilyesmi neve van. A Király beugrott hozzánk a tanyára. Gondolom, feltűnt neki a pajta lépcsője is. Hosszan nézte a földeket. Amikor visszatért a városba, és a barátai megkérdezték, milyen volt Stranda, állítólag azt felelte, hogy sok a nyílt tér.
Szóval nem az az oka, hogy hozzá vagyok szokva, hogy egy csomó ember meg zaj meg esemény van körülöttem. Ahhoz vagyok szokva, hogy van elég hely. Sok nyílt tér. Csend. Pajtalépcső. Ahol felnőttem, annyira nem történt semmi, hogy amikor végre történt valami, a lakosság százharminc százaléka odacsődült.
Szóval nem ez az oka.
*
És az sem, hogy kifogásom lenne a testmozgás ellen. Szinte egész életemben ígéretes focista voltam. Többekkel játszottam egy csapatban azok közül, akik 1983-ban tiszteletre méltó, kettő-nullás vereséget szenvedtek Norvégia legjobbjaitól. Aktívan részt vettem sífutóversenyeken. Nem nagyon aktívan, de azért eléggé. Többször végeztem a dicső második helyen, és ezt kupával is tudom bizonyítani. Mondjuk elég kicsi kupával. Az ember nem is hinné, mennyire kicsi. Megvan, mekkora egy feles pohár? Na, annak kábé a fele. De valahol megvan. Valószínűleg a pajtában.
És az sem az oka, hogy ne szeretnék sétálni. Éppen ellenkezőleg. Az egyik kedvenc tevékenységem. Minden nap sétálok, méghozzá nagy távokat. Szóval nem ez az oka.
De nem megfelelően sétálok.
Főleg olyan helyekre szeretek menni, ahol vannak emberek. Ha lehet, pincérek.
Szeretek belvárosi utcákban őgyelegni. Csak úgy, mindenféle cél nélkül. Ilyet gyerekkoromban a szülőfalumban nem sokan csináltak. Ott az ember abban a másodpercben, hogy betöltötte a tizennyolcat, letette a jogsit, és utána a legszívesebben ki sem szállt volna a volán mögül. Ha egy nagykorú gyaloglásra vetemedett a szülőfalum központjában, mindenki elszörnyedve arra gondolt, hogy biztos elvették a jogosítványát.
Vagy arra, hogy új tanár dolgozik az iskolában.
Az ember nem sétálgatott csak úgy a központban.
De beülni egy kocsiba, a négy percre lévő hegyhez hajtani, felhágni a hegyre, aztán lejönni, visszaülni a kocsiba, és hazahajtani? Hát ez teljesen normális.
Cél nélkül csellengeni a központban? Ilyet csak a falu bolondja csinál.
Mindenesetre nem állnak tőlem távol a hosszú séták.
Szóval ez sem az oka.
Amikor egy nő, aki nagyon jól ismer, először jött el a tanyára, ahol felnőttem, mindenki máshoz hasonlóan neki is feltűnt a régi pajtalépcső. Ránézett, és kijelentette:
– Ott ücsörögtél mindig, nézted a tájat, és arra gondoltál, hogy „hát nekem itt semmi keresnivalóm”.
Ez az oka.
Mert tényleg erre gondoltam, amikor a pajtalépcsőn ücsörögtem. És jó sokat ücsörögtem ott. Attól tartok, ilyen típus voltam. Olyasvalaki, aki leül, körbekémlel, és olyan képet vág, mint akinek mély gondolatai vannak. De a természetre egyáltalán nem gondoltam. Soha nem gondoltam arra, mennyire szép, és mennyire hálás lehet az, aki ilyen körülmények között élhet, a természetben mozoghat, és eggyé válhat vele.
Nem.
Arra gondoltam, hogy nekem itt semmi keresnivalóm.
De persze nem csak erre gondoltam. Nem bolond voltam, hanem érzékeny lélek. Mindenféle fellengzős gondolatom is támadt, amikről úgysem számolnék be soha, bármennyit is faggattok, szóval békén lehet hagyni, oké?
Mindenesetre arra is gondoltam, hogy nekem itt semmi keresnivalóm, bár minden elképzelhető szempontból nagyon jól ment a sorom.
És hát ez a gondolatom nem túl eredeti, ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Mindenki, aki kisebb településről származik, és később könyvek írására adja a fejét, az elvágyódásról regél. Ennél kevésbé eredetit elképzelni is nehéz. És a legtöbb gyerekkori barátom, aki elköltözött, ugyanígy érzett.
Városba költöztünk. Egyetemre jártunk. Meg kocsmába. Éjszakába nyúlóan cseréltünk eszmét olyasmikről, amikről fogalmunk sem volt. Szívtuk magunkba a kultúrát, ami igazából nem is tetszett. Belvárosi utcákon sétáltunk. Lettek új barátaink, megváltozott az ízlésünk, rendeltünk még egy kört. Nem voltunk hajlandók leállni. Úgy gondoltam – és még mindig úgy gondolom –, hogy akkor élvezem igazán az életet, ha emberek vannak körülöttem (minél többen, annál jobb), és nagy a hangzavar. És ha már valaki vette magának a fáradságot, hogy feltalálja a falakat, a tetőt meg a hotelbárokat, akkor egyenesen hálátlanság lenne sátorban lakni. Elköltöztünk a városba, használtuk a várost, szerettük a várost, és nem néztünk vissza. Sokan voltunk ezzel így.
De.
A legtöbben nem maradnak ilyenek életük végéig.
Elmúlik. Ez van. Elmúlik, amikor az ember befejezi a tanulmányait vagy azt, aminek az ürügyén a városba költözött. Amikor az ember felnőtté válik, megnyugszik, és visszavesz a tempóból. Akkor történik valami. Más kerül előtérbe.
Az ember egyszer csak rájön, hogy valójában szereti a természetet.
Ez szinte minden ismerősömmel így történt. De velem nem.
Nyitókép: a szerző Facebook-oldala
