Fredrik Backman svéd bestsellerszerző, Az ember, akit Ovénak hívtak és a Mi vagyunk a medvék szerzője újabb felemelő története jelent meg magyarul. A barátaim című regény világszerte robbanásszerű sikert aratott, New York Times bestseller volt, és tavaly ez volt az olvasók kedvenc könyve a fikció kategóriában a Goodreadsen. A kötet témája a barátság, a veszteség, a túlélés és a művészet ereje, valamint hogy hogyan tudunk egymásba kapaszkodni a legnehezebb időszakokban.
Mutatjuk, hogy mire voltak leginkább kíváncsiak az olvasók júniusban.
Tovább olvasokA történet középpontjában egy világhírű festmény áll, amelyen három apró alak ül egy mólón. A legtöbben észre sem veszik őket, de Louisa, a különc, fiatal művészlány érzi, hogy a kép sokkal többet rejt magában. Nyomozni kezd a festmény története után, és egy régi barátság nyomaira bukkan, amely egy egész életet képes volt megváltoztatni. Érdekesség, hogy Backman számára sem volt könnyű az elmúlt időszak. A szerző tavaly szeptemberben Jimmy Fallon vendége volt a Tonight Show-ban. Arról beszélt, hogy már nem akar megfelelni a kritikusoknak, és hogy depressziós időszakon ment keresztül új könyve írása közben.
Fredrik Backman: A barátaim (részlet)
Fordította: Bándi Eszter
1.
Louisa tinédzser, azaz a legjobb fajta ember. A bizonyíték egyértelmű:
a kisgyerekek szerint a tinédzserek a legjobb fajta emberek, a tinédzserek szerint is a tinédzserek a legjobb fajta emberek.
A kivételt a felnőttek képezik: szerintük nem a tinédzserek a legjobb fajta emberek. Ennek nyilvánvalóan az az oka, hogy a felnőttek a legrosszabb fajta emberek.
Pár nap múlva húsvét, Louisát pedig hamarosan ki fogják dobni egy művészeti árverésről egy értékes festmény megrongálása miatt. Idős hölgyek fognak sivalkodni, kijön a rendőrség is, holott egyáltalán nem ez volt a terv. Már nem dicsekvésképpen, de Louisának megvolt a tökéletes terve, egyáltalán nem a terv tehet róla, hogy végül nem sikerült követnie. Louisa néha zseni, néha viszont nem, ez a két verzió pedig közös aggyal működik. De a terv? Az tökéletes.
Az aukció az a fajta esemény, amelyre csak különösen gazdag emberek járnak nevetségesen drága műalkotásokat venni. Tinédzsereket nem is látnak szívesen, kiváltképp olyanokat, akiknek a hátizsákja tele van festékspray-vel. A gazdag felnőttek túl sok híradást láttak „aktivistákról”, akik betörnek, és híres festményeket rongálnak meg, így a bejáratot zéró humorral rendelkező, százötven kilós biztonsági őrök védik. Az őrök izmainak még latin neve sincsen, mert amikor egykoron az emberek latinul csevegtek, ekkora benga állatok még nem is léteztek. Ez mondjuk nem is számít, a terv szerint Louisa észrevétlenül osont volna be. A terv gyenge pontja az, hogy Louisa a kivitelezője. Meg kell hagyni, legalább jól indult a dolog, ugyanis az aukció helye egy régi templom volt. Ezt onnan lehet tudni, hogy a gazdag emberek gyakran mondogatták egymásnak: „Tudta, hogy ez egy régi templom?” A gazdag emberek ugyanis szeretik emlékeztetni egymást hihetetlen vagyonukra: tessék, olyan gazdagok, hogy akár egyenesen Istentől vásárolhatnak!
Pár nap múlva megkezdődik húsvét ünnepe, akkor nyilván senki nem fog egyetlen gondolatot sem vesztegetni Istenre, mert Isten akkor épp nem árul semmi érdekeset. Az a leghihetetlenebb Istennel kapcsolatban, hogy megérti az emberek szükségleteit. Ezért van vécé a templomokban, és egy ilyen vécé ablakán tört be Louisa is, pontosan a terv szerint. A barátja, Hal tanította meg erre. Hal a legügyesebb mindenben. A legügyesebben veszti el a dolgokat, töri össze a dolgokat, és a legügyesebben tör be különböző helyekre. Louisa viszont elég béna mindenben, csak dühösségben jeleskedik. Nem dicsekvésképp, de ebben világklasszis kategória. Leginkább az dühíti fel, amikor gazdag emberek művészeti alkotásokat vásárolnak. A gazdagok ugyanis a legrosszabb fajta felnőttek, a művészeti alkotásokat pedig a legegyszerűbb úgy megrongálni, hogy árcímkét teszünk rájuk. Ezért utálják a gazdag felnőttek Louisa falmázolmányait. Nem a falakat szeretik, hanem azt utálják, hogy léteznek szép dolgok ingyen.
Louisa tehát festékspray-től dagadó hátizsákkal és a tökéletes tervvel együtt mászott be az ablakon.
Miután felkászálódott a padlóról, némi szünetet tartott, és valósághű portrékat festett az őrökről a falra. Egy sekélyesebb művész talán bikaként ábrázolta volna őket, a nyakuk ugyanis olyan vastag volt, hogy alig lehetett megállapítani, hol kezdődik a fejük. Louisa sosem tenne ilyet, ugyanis ő belelát az emberekbe. Ezért festette meg az őröket medúzaként. A medúzáknak, ahogy az őröknek, se gerince, se agya.
Aztán felvett egy elegáns fehér inget, és beslisszolt a tömegbe.
Az igazsághoz tartozik, hogy Louisa sok mindent utál magában, de legfőképp a magasságát és a súlyát. Gyerekkorában sok mindenre vágyott, de leginkább arra, bár lenne kicsit kisebb.
Nem szereti a testét, mert túl sok van belőle, nem szereti a hangját, mert túl mély, nem szereti az agyát, mert mindig beszédre buzdítja, amikor ideges.
Leginkább a szívét nem szereti, mert mindig ideges. Ostoba, ostoba szív.
Ezek után talán azt gondoljátok: valakinek fel kellett volna tűnnie, hogy Louisa belépett a templomba. Viszont a gazdag felnőtteknek igen ritkán tűnik fel bármi is, leszámítva a tükröket. Drága festmények lógnak a falakon, egyik mestermű a másik mellett, a terem mégis tele van emberekkel, akik a pezsgőspoharukban próbálják megigazítani a frizurájukat. Egy csapat vidám nő fotókat készít, ám nem a művészeti alkotásokról, hanem saját magukról. Egy csapat komoly férfi a kedvenc festményeiről beszélget, de nem mint művészeti alkotásokról, hanem mint befektetésekről, mintha legalábbis bekeretezett bankjegyek volnának. Aztán a férfiak témát váltanak, és már golfozásról csevegnek, a nők hangosan nevetnek valami fantasztikus dolgon, mivel az életükben minden a legjobb, mindenki csodálatos, hát nem lenyűgöző, hogy ez az épület egy régi templom? Nyilvánvaló, hogy senki sem mer a falakon lógó festményekről beszélni, rettegnek, hogy valami oda nem illőt gondolnak róluk. Legjobb lesz hagyni, hogy valaki más gondoljon valamit először, akkor pedig egyértelmű lesz, melyik alkotást szabad szeretni. Az egyik nő döbbenten tér vissza a mosdóból: valaki „összegraffitizte” a falakat, a festék szagától pedig kiújult a migrénje.
– Graffiti? Borzalmas! Vandalizmus! – kiált fel az egyik nő, de egy másik suttogóra fogja.
– De… nem lehet, hogy a graffiti a kiállítás része? Nem lehet, hogy… művészet?
A pánik úgy terjed a csoportban, mint a pisi a sátorban. Mert mi van, ha tévednek? A nők a golfról társalgó férfiakhoz sietnek, hátha ők tudják a választ. Az egyik férfi visszakérdez:
– Van rajta árcímke?
A nők fejüket rázva nevetnek.
Nincs árcímke, akkor nem művészet, micsoda megkönnyebbülés!
A férfiak a falra mutogatnak, majd folytatják a beszélgetést a befektetésekről. Amikor a templomban levő legeslegjobb beruházásról folyik a szó, az egyik festményre mutatnak, a Kép a tengerről címűre, mert az egyszerre minden. Kék is és drága is.
Dühös? Louisa nem is érti, hogyan érezhetne másként.
A férfiak és a nők körül fehér inges felszolgálószemélyzet köröz, hors d’oeuvres-t szolgálnak fel, mert a gazdag emberek szeretik az apró falatkákat. Minden más legyen nagy, kivéve az adókat és a szendvicseket. Senki nem néz a felszolgálók szemébe, a személyzet olyannyira nem számít a gazdag felnőtteknek, hogy észre sem veszik, az egyiken hátizsák van.
Louisa finoman kerülgeti a tömeget; aki mindig is nagynak érezte magát életében, az jól tudja, hogyan kell kitérni. Csak akkor kezd pánikolni, amikor végre megpillantja a festményt, amit keresett. Olyan boldoggá teszi a látvány, hogy szinte biztos benne: mindenki hallja, ahogy az az ostoba, ostoba szíve hangosan ver. De senki sem reagál. Nem olyan furcsa persze, a felnőttek már elfelejtették, hogyan is hangzik ez.
A Kép a tengerről alkotója a világhírű művész, „C. Jat”.
A legdrágább festmény az egész árverésen, mindenkinek erre fáj a foga, nem magáért a képért, hanem a történetéért.
Állítólag ez C. Jat első képe, tizennégy évesen festette, micsoda tehetség! Így kezdődött a karrierje. A golfról beszélgető férfiakat ez nem érdekli, lelkesen mesélik a pezsgőző nőknek, hogy a festmény elsősorban „állati jó befektetés”, mégpedig egész más pletykák miatt. Ugyanis az újság szerint a művész drogfüggő, olyan rossz állapotban van, hogy el sem hagyja a lakását, így ha a vásárlónak szerencséje van, akár meg is halhat! Mennyit ér majd ez a festmény akkor!
Mindenki nevet. Louisa keze ökölbe szorul.
A festmény már így is drága. Annyira drága, hogy bársonykötél lóg előtte. Annyira különleges, hogy egy szegény ember leheletétől meg is sértődhet. A kötél mellett egy alacsony, gyémántokba bugyolált, elégedetlennek tűnő idős nő áll. Mondjuk elképzelhető, hogy tényleg csak így tud nézni, a sok plasztikától úgy fest az arca, mint egy túl szorosra kötött edzőcipő.
– Itt van a Kép a tengerről! – sziszegi boldogtalanul a férjének, ugyanis a kép kisebb, mint amire számított. Szegény pára valószínűleg nagyobbnak képzelte a tengert.
A férje, akinek a karórája akkora, mint egy felnőtt teknős, a nadrágja pedig olyan szűk, hogy a fenekének saját feneke lett, rá se néz a festményre, csak a mellette levő táblát olvassa, rajta a kikiáltási árral. Boldognak tűnik, mert egy ilyen alkotást nem vehet meg akárki, az öregember pedig nem is akárki. A nő bosszankodik, hogy a kép nem narancssárga, hiszen annyi szép narancssárga holmi van idén a nyaralójukban. Ezt olyan hangon teszi szóvá, mintha az is kiakasztaná, hogy a fagyi nem olyan, mint a savanyúság, a kilincsek pedig nem hasonlítanak jobban az operára – mintha rendkívül udvariatlannak tartaná a világ részéről, amiért nem alkalmazkodik minden pillanatban az ő kívánságaihoz.
– Esetleg betehetnénk egy narancssárga keretbe, Charles? – javasolja, de az öregember nem válaszol, mert tele van a szája falatnyi szendvicsekkel.
Louisa gyűlöli őket. A befektető férfiakat, a fényképező nőket, a nyanyát, aki dekorálni szeret, az öregembert, aki fogyasztani. Atyaég, mennyire gyűlöli őket! Ezt fontos tudni, különben nem fogjátok megérteni, mit tehet egy festmény egy emberrel.
Louisa hátizsákjában a festékspray-k mellett még ott az útlevele, valamint egy képeslap, amelyen girbegurba betűkkel a következő szöveg áll: Olyan szép itt, mindig süt a nap. Hiányzol, hamarosan találkozunk! Anya. Ezt is fontos tudni ahhoz, hogy megértsük, hogy amikor Louisa átmanőverezett a tömegen, és megállt a képet védő kötél előtt, amelyről mindenkinek a tenger jut eszébe, ő már nem egy régi templomban áll. Nincs egyedül. Már nem is dühös, még Halra sem haragszik, aki mindig olyan ügyesen tört be helyekre, aztán olyan ügyetlenül jött ki.
Egyszer egy tetoválószalonba surrantak be az éjszaka közepén, és tetoválást készítettek egymásra. Louisa egy szívet rajzolt Hal felkarjára, a legszebbet, amit az valaha is látott. Aztán Hal tetovált a barátnője alkarjára; hihetetlenül csúnyára sikeredett, szinte felfoghatatlanul randára, mert ő sok mindenhez értett ugyan, de a rajzoláshoz pont nem. A tetováláson egy félkarú ember ült egy fán, és Louisa imádta ezt a rajzot. Mikor először találkozott Hallal egy gyermekotthonban, ahol senki sem mert aludni, egész éjszaka vicceket mesélt neki. A kedvence ez lett: „Hogyan szedsz le egy félkarú embert a fáról? Integetsz neki!”
Senki sem tudott úgy nevetni a saját viccein, mint Hal. Louisa sosem hallott ennél kedvesebb hangot, és sosem találkozott nála nagyszerűbb emberrel.
Alkalomadtán Hal fagylaltozókba tört be éjszakánként, mivel a fagylaltot szerette majdnem a legjobban a világon. Legtöbbször azonban festékboltokba, mert Louisának kellett a festékspray. Egyszer, amikor csavarhúzókra volt szükségük, egy vasboltba is betört. Több száz alkalommal viszont mozik hátsó ajtaját feszítette fel, hogy beosonhassanak késő esti vetítésekre, mert Louisa meg a filmeket szerette majdnem a legjobban a világon.
Tizenhét évesen csaknem minden éjszaka egymás mellett aludtak a gyermekotthonban, fagylaltfoltos ruhában, egymás nevetésétől eltelve. A fiókos szekrényt az ajtóhoz tolták, és csavarhúzókkal felfegyverkezve feküdtek, ha esetleg valaki megpróbálna bemenni.
Akik szülők nélkül nőnek fel, sok furcsa dologhoz hozzászoknak, például, hogy kizárólag egyetlen embert szeretnek.
Egy idő után lehetetlen leszokni erről.
Louisának fájt az élet, Halnak még jobban, Louisa utálta a valóságot, Hal pedig ki nem állhatta. Louisa néhányszor kipróbálta a drogokat, Hal nem tudott leállni velük. Louisa tizenhét volt, mikor Hal tizennyolc lett, és nem maradhatott többé a gyermekotthonban. Megígérte ugyan Louisának, hogy minden rendben lesz, de a lány volt az egyetlen jó ember, akit ismert, és ahogy egyre több éjszakát töltött távol tőle, Hal másfajta emberekkel találkozott. Megszökött a valóság elől, üvegek mélyére, bele a ködbe. A felnőttek mindig azt hiszik, hogy megvédhetik a gyermekeiket attól, hogy veszélyes helyeken kössenek ki, de minden tinédzser tudja, hogy ennek semmi értelme, hiszen a világ legveszélyesebb helye ott van bennünk. A törékeny szívek palotákban és sötét sikátorokban ugyanúgy összetörnek.
Louisa immáron három hete van egyedül ezen a világon, ekkor hazudták neki a felnőttek, hogy Hal öngyilkos lett. Ez nem volt igaz. Egyetlen felnőttnek se hiányzott Hal, senkinek nem hiányzol, ha tíz különböző gyermekotthonban nősz fel. Egyszerű hát gyógyszer-túladagolásra fogni. Louisa ellenben tudja az igazságot: a valóság ölte meg Halat. Megfojtotta a klausztrofóbia, az, hogy csapdába esett ezen a világon, belehalt az állandó szomorúságba.
Ezt mind tudnotok kell Louisáról, különben nem érthetitek meg, mit jelenthet egy festmény. Hogy milyen sebesen tud verni a szív – az, aki megszűnt fiatalnak lenni, már nem is emlékszik erre. És hogy van olyan művészet, amelyik annyira gyönyörű, hogy egy tinédzser nem fér el a testében tőle.
Van az a fajta boldogság, amely annyira elborít, hogy szinte elviselhetetlen: mintha a lelked ki akarna törni a csontjaidon át.
Meglátsz egy festményt, és életed egyetlen pillanatára, egy lélegzetvételnyi időre elfelejtesz félni. Ha valaha is tapasztaltad ezt, tudod, milyen érzés. Ha nem, akkor úgysem valószínű, hogy el lehet magyarázni.
Ugyanis ez a festmény nem a tengert ábrázolja. Csak egy nyavalyás felnőtt gondolhatja ezt.
Nyitókép: Harper Collins
