Alig huszonegy évesen Crystal Harris élete örökre megváltozott, amikor részt vett egy bulin a hírhedt Playboy-villában. Hugh Hefner "barátnőinek" egyike lett, fantasztikus hollywoodi partikon vett részt, és beutazta a világot. Ám a csábítónak tűnő életmódnak volt árnyoldala is. Hefner szigorú szabályokkal irányította barátnői életének legapróbb részleteit, előírta, mikor és hová mehetnek ki a villából, még a sminkjüket és a hajviseletüket is megszabta.
Mindemellett Crystal kénytelen volt versenyezni más nőkkel a rendkívül hierarchikus rendszerben elfoglalt helyéért. És bár hamar feljutott a csúcsra, ennek az ára az volt, hogy gyakorlatilag megszűnt létezni a Playboy-univerzumban betöltött szerepén kívül. Amikor pedig Hef meglepte egy házassági ajánlattal, úgy tűnt, a sorsa végleg megpecsételődött. De Crystal Hefnerként egyre jobban szerette volna megérteni, ki is ő valójában, és hogy ki lehetne a Playboy mérgező világán túl.
A Csak jót mondj! lapjain Crystal őszintén szembenéz azzal, hogy a Hugh Hefner mellett szerzett tapasztalatai hogyan segítették őt átalakulni olyasvalakiből, aki csakis a külső elismerést értékelte, olyan személlyé, aki végre felismeri saját valódi értékét. Lenyűgöző betekintést nyújt egy erőteljes kulturális ikon és márka kulisszái mögé, és ugyanilyen lenyűgözően mutatja meg, milyen kemény lecke volt megtanulnia: ne engedje, hogy más határozza meg, mennyit ér.
Crystal Hefner: Csak jót mondj!
Bevezetés
Az ígéret
Tegnap éjjel megint a villával álmodtam.
Azt álmodtam, hogy vezetek, száguldok, mert vissza kell érnem takarodóra. Már lemenőben a nap, Los Angeles fényei aranyszínbe hajlanak a visszapillantó tükörben. Pánikolok, mert nem tudom, mi fog történni, ha kések, de tisztában vagyok vele, hogy nem késhetek, és a torkom elszorul és kapar a rettegéstől. A gázba taposok, kétségbeesetten próbálok még gyorsabban haladni, hogy hat óra előtt visszaérjek abba a borostyánnal benőtt, vörösfenyőkkel körülvett gótikus házba. Ám ahogy az álmokban az lenni szokott, minden lelassul, minden különös és idegen, és az út mintha nem akarna véget érni. Álmomban tudom, hogy nem érek vissza időre. Tudom, hogy ezen az úton sosem jutok el oda, ahol lennem kell.
Tudom, hogy eltévedtem.
A régi, ismerős érzéssel ébredek: hányingerrel, szorongással, ijedten.
Évek óta nem élek már a villában. Nem jártam ott a férjem halála óta. Ő meghalt, én pedig eljöttem onnan, és soha többé nem mentem vissza. De képzeletben mintha mégis folyton visszatérnék. Sokkal többször, mint szeretném. És nemcsak akkor, amikor álmodom.
Sok tekintetben még mindig szabadulni próbálok abból a villából.
Mindig haza kellett érnem este hat órára. Ha nem értem vissza, baj volt. Megharagudott. A nevemet kiáltozta a házban.
A kiszolgáló személyzet eszeveszetten hívogatni kezdett telefonon pontban hat óra egy perckor, akkor is, ha az autóm már a hosszú, kacskaringós felhajtón kanyargott felfelé a magas kőszökőkút körül, tetején az üres márványszemeivel engem figyelő kerubbal. És aztán szaladtam, belöktem a nehéz faajtót, és megkerestem Hefet, hogy puszit nyomjak az arcára és megmutassam neki, hogy itt vagyok, itthon vagyok, betartottam a szabályokat.
Jó kislány vagyok.
A Playboy-villa több mint egy évtizeden keresztül volt az otthonom. De igazából mégsem éreztem soha otthonomnak. Mintha örökké csak egy vendég lettem volna ott. Mint egy szálloda, ahová bejelentkeztem, de amit soha nem hagyhatok el. Mint egy színpad, amelyen alakítanom kell, annyi sok arctalan, figyelő szempártól kísérve. Néha az volt az érzésem, hogy visszamentem az időben – Hef a házat az utolsó szögig még a hetvenes években rendezte be, és minden pontosan ugyanúgy nézett ki, mint akkor: a süppedős, bolyhos szőnyegek, a faburkolat és a csillárok, a vastag bársonyfüggönyök. Soha semmin nem volt szabad változtatnom.
Egyetlen hely akadt csak, amit sikerült sajátommá tenni: egy picike szoba, amit pipereszobának neveztünk, és ami igazából egy kamra volt, ám több magas, keskeny ablakkal. A pipereszoba a fő hálószobából, vagy ahogy Hef hívta, az úri hálóból nyílt. Volt egy vékonyka tolóajtója, zár nélkül. Éppen csak annyi hely volt bent, hogy egy beépített asztalka és egy szék elférjen benne. Ez volt az én kis szentélyem, a hely, ahol egyedül lehettem, ahol nem figyeltek. A villában mindig, minden szobában volt valaki – más lányok, partivendégek, személyzet. Hef valamelyik barátja mellettem a kanapén, aki kellemetlenül közel hajolt hozzám. Egy híres filmsztár a folyosón, aki meg akart tapogatni.
Nem voltak ajtók, amiket bezárhattam volna, mert minden kulcsról volt másolat. És természetesen Hefnél volt a mesterkulcs, hogy őt soha senki sehonnan ne zárhassa ki.
Ez az ő világa volt, és nála volt a kulcs mindenkihez és mindenhez.
A pipereszobában legalább néhány percre a karomra hajthattam a fejem, és nem kellett színlelnem. Nem kellett minden másodpercben azon aggódnom, hogy nézek ki.
Hogy úgy mosolygok-e, ahogy kell.
Hogy helyes-e a testtartásom.
Hogy úgy vagyok-e felöltözve, ahogy az Hefnek tetszik.
Hogy jól áll-e a hajam.
Hogy elég tökéletes-e a mellem.
Hogy milyen vagyok a többi nővel összehasonlítva.
Mindig voltak más nők körülöttünk. Mindig volt egy egyértelmű versengés.
Sokszor loptam magamnak rövid pillanatokat a pipereszobában – röpke, ragyogó pillanatokat, amikor mélyeket lélegeztem és nem kellett ébernek lennem. Fárasztó éjjel-nappal szerepet játszani, hogy megfelelj a képnek, ami valaki más képzeletében él rólad – fárasztó fizikailag, fárasztó mentálisan, úgy érzed magad tőle, hogy a lelked kifáradt, mintha kezdenének lemerülni az életerő elemei.
A pipereszoba emeleti ablaka a gyepre nézett, amin pávák csatangoltak, és amin az egyik vagy másik partit előkészítő személyzet székeket, ételekkel megrakott tálcákat és boros rekeszeket cipelve vágott át. Sűrű borostyán nőtte körül azt az ablakot a kőfalban, mint egy tündérmesében. Néha elképzeltem, hogy én vagyok Raponc, az aranyhajú lány, akit bezártak a toronyba, és várja, hogy valaki megmentse. De engem senki sem mentett meg. És én magamtól másztam fel abba a toronyba.
Nem tudtam akkor, hogy menthetném meg magam. Azt sem mindig tudtam, akarom-e, hogy megmentsenek, azt azonban tudtam, hogy csapdába estem.
A pávák a gyepen gyönyörűek voltak, de védték a területüket, különösen párzási időszakban. Néha olyan hangokat hallattak, mint a szenvedő macskák, máskor viszont olyanokat, mint egy női sikoly, rikoltásuktól visszhangzott az én kis kamrám, és még akkor is hallottam belső fülemmel panaszos hangjukat, amikor csukva volt az ablak. Károgtak és jajongtak, hogy „segítség, segítség!” – legalábbis számomra így hangzott.
Olykor eszembe jut az a sok nő, aki valaha annál az asztalkánál ült – mindannyian azt hittük, az a kis, szűkös hely valami sokkal nagyobbat képvisel önmagánál. Sikert. Csillogást. Szabadságot. Holly még a monogramját is belevéste a díszes faasztalba – míg évekkel később, már feleségként le nem csiszoltattam róla. Nem véstem a helyére a saját monogramomat. Az az asztalka a ház állandó tartozékai közé tartozott, ellentétben velem. Én ott laktam, mégsem volt az soha az otthonom. Nagyon kevés volt az enyém abban az óriási, pazar házban.
Életemből egy évtizedet töltöttem a Playboy-villában. Először csak vendégként
– egy elkápráztatott, csillogó szemű lány voltam egy partin. Azután barátnő lettem. A bizonyíthatóan legismertebb, leglátványosabb modernkori hárem tagja lettem. A Playboy középső, kihajtható lapján – ami a Playboy univerzumában a siker szent kelyhe – ott voltam az ország összes újságosstandján. A köztudatban az egyik legnagyobb hatalmú, legellentmondásosabb, legendás férfiként számon tartott ember jegyese lettem. Azután eljöttem onnan és én lettem az ő „szökött menyasszonya” – az egyetlen olyan, akinek utána szaladt. Majd a felesége lettem. És a végén én lettem a gondozója. Amikor meghalt, az özvegye lettem – és egy szimbólum.
Hivatalosan előbb a Hugh Hefner Alapítvány igazgatótanácsának elnökhelyetteseként, később elnökeként az volt a feladatom, hogy gondoskodjak az alapítvány megfelelő finanszírozásáról és jó híréről. Nem hivatalosan az is a feladataim közé tartozott, hogy megtestesítsem a Playboy-mítoszt, hogy megtestesítsem Hugh Hefner mítoszát. Több mint hét évtizeden át olyan keményen dolgozott a kép kialakításárét, hogy kicsoda ő és milyen ember, hogy a szemében a története életben tartása volt a legértékesebb dolog, amit rám bízott halálakor.
Én a saját történetemnek mindig csak egy apró szeletéről beszéltem. Én csak a csillogásról és a ragyogásról beszéltem – arról a részről, amiről az emberek hallani akartak. A jó részekről. Részben azért, mert nem akartam áldozatnak látni magam. Részben pedig azért, mert nem akartam elszomorítani a családtagjait. Legfőképpen pedig azért, mert tettem egy ígéretet Hefnek.
A villában töltött utolsó évemben Hef folyamatosan maga mellett akart tudni. Mindig meghatározta a kimenőm végét, ám az egyre korábbra és korábbra tolódott. Amikor nem tudta, hol vagyok, nógatta a személyzetet, hogy azonnal keressenek meg.
Erőtlen volt és fáradt, mégis ritkán beszélt a halálról. Egyedül azt akarta mindenképpen a tudomásomra hozni, hogy Marilyn Monroe mellé, a Westwood Village Memorial Parkba akar temetkezni.
Már a kilencvenes években meg is vette a sírhelyet hetvenötezer dollárért. Azt mondta, a temetési szertartás nem érdekli, annak a részleteit rám bízza.
– Én nem leszek ott – csak ennyit mondott. – Csinálj, amit akarsz.
Kizárólag az érdekelte, hogy azon a helyen legyen eltemetve, pontosan Marilyn Monroe mellett. Ő volt az első nő, aki a Playboy címlapján díszelgett, és akinek meztelen fotói jelentek meg a magazin lapjain. Ezeket a fotókat Hef Monroe engedélye nélkül közölte, miután megvette őket egy naptárkiadó cégtől. Monroe egyetlen vasat sem kapott értük. És természetesen abba végképp nem volt beleszólása, hogy kinek a csontjai nyugodjanak az övéi mellett az idők végezetéig.
Én egy szót sem szóltam. Ha ezt akarta, akkor ezt fogja kapni. Hef mindig megkapta, amit akart.
Sokszor elmondta, hogy szeret.
Azt mondta, vár rám a túlvilágon. Ezt próbáltam kedvességnek felfogni, csakhogy mégis zsarnokoskodásnak érződött, szinte fenyegetésnek.
Napközben sokszor elmentem autózni, csak azért, hogy kimeneküljek abból a házból. Akárhányszor autóba ültem, eszembe jutottak azok az idők, amikor nem engedtek elmenni. Azok az idők, amikor el kellett osonnom a biztonsági őrök mellett, hogy kimenekülhessek onnan. És azok az idők, amikor saját akaratomból visszamentem.
Autóztam céltalanul Los Angelesben, egy városban, amelyet nem ismertem jól, mert tíz évig be voltam zárva abba a házba. Egyszer egészen San Diegóig elmerészkedtem, áthajtottam a sivár környékeken, ahol gyerekkoromban éltem, egyik lakásból a másikba költözve az apám halála után, és az elegánsabb negyedeken, ahol akkor éltünk, amikor anyám olyan férfival jött össze, akinek volt pénze.
Elhaladtam annak az egyetemnek a campusa mellett, ahová egykor beiratkoztam pszichológia szakra arról álmodozva, hogy másokon fogok segíteni. Elmentem a kis lakás háza mellett, amelyikben valamikor laktam. A temető mellett, ahová az első szerelmemet temették sok évvel azelőtt, amikor mindketten nagyon fiatalok voltunk. A tengerpart mellett, ahol apám annyira szeretett horgászni – a legjobban az óceán mellett érezte magát. Áthajtottam az összes veszteségen, szomorúságon, zavarodottságon és tévedésen, amit átéltem és elkövettem, és azon gondolkoztam, vajon mi lett volna belőlem, ha nem buszoztattak volna el egy halloween-partira a Playboy-villába azon a régi-régi estén. A saját döntéseim voltak, vállaltam értük a felelősséget, de az ár, amit fizettem értük, ekkor már sokkal nagyobbnak érződött, mint amilyennek huszonegy évesen egyáltalán el tudtam volna képzelni.
Volt, hogy felhívtam telefonon anyámat az ilyen autózások közben – ő volt az egyike a nagyon keveseknek, akivel igazán bizalmasan tudtam beszélni. A villában nem voltak igazi barátaim. Bárki és mindenki hátba döfhetett, ha erre a legcsekélyebb esélyt látta. Mindenki kém volt. A kapcsolatunkban anyámmal voltak hullámhegyek és hullámvölgyek, de mindig mindent elmondhattam neki. Kiönthettem neki a szívem, hogy mennyire bezárva érzem magam, hogy mennyire félek, hogy néha levegőt is alig kapok, mintha egy vaspánt szorulna a mellkasom köré, ami nem hagyja, hogy elég mélyet tudjak lélegezni.
– Csillagom – mondta nekem oly sokszor –, van félretett pénzed. Nem muszáj ott maradnod. Pakold össze a cuccod és gyere el!
– Nem hagyhatom el – válaszoltam.
Aztán még gyorsabban vezettem, mert féltem, hogy máris túl messze kerültem a villától. És mert tudtam, hogy egyszer már eljöttem Heftől, és a végén mégis ugyanolyan elveszettnek éreztem magam.
Valamikor régen iszonyatosan nagy szükségem volt Hugh Hefnerre, később aztán neki volt iszonyatosan nagy szüksége rám.
2017 áprilisában volt Hef kilencvenegyedik születésnapja – az utolsó. Ezt is pontosan ugyanúgy ünnepeltük, mint az összes előzőt. A téma, mint mindig, ekkor is a Casablanca volt. Imádta a régi filmeket – a fekete-fehér klasszikusokat, amelyekben a nők segítségre szoruló ártatlan hajadonok voltak, a férfiak pedig férfiasak és erősek –, de a Casablanca volt az örök kedvence. Minden évben levetítettük a születésnapján a moziszobában, ilyenkor a parti minden vendége jelmezt viselt: a férfiak fehér szmokingot, a nők az 1930-as évek testhezálló ruháit. Az ebédlőt átalakították Rick bárjává, poszterekkel a falakon, és olyan dekorációval, hogy az emigránsok által látogatott poros marokkói bárra emlékeztessen. A film végén, amikor Rick és Ilsa elbúcsúznak egymástól, Hef sírt. Valami nagyon megfogta abban a balsorsú románcban. Ekkorra már tudtam róla, hogy képes nagyon szentimentálissá válni.
Ahogy tudott nagyon kegyetlen is lenni.
