Holly Madison hét évig élt Hugh Hefner Playboy-villájában, mindennapjai azonban közel sem voltak annyira csillogóak, mint ahogy azt annak idején láttatni engedte. A híres villa ugyanis egy bizarr szabályok szerint működő közösséget rejt, melynek ura és parancsolója Hugh Hefner volt, Madisonnak azonban nemcsak neki kellett megfelelnie, hanem mindennapi csatáit is meg kellett vívnia a többi lánnyal.
Az egykori nyuszilány most könyvet írt akkori élményeiről, melyben ígérete szerint lerántja a leplet arról, valójában hogyan is bánt Hefner a lányokkal. A Lenn, a nyúl üregében című könyv szerint nem túl jól.
Holly Madison: Lenn, a nyúl üregében - A legismertebb nyuszilány vallomása egy bizarr és zárt elit világról
Fordította: Farkas Veronika, XXI. Század Kiadó Kft., 2015, 414 oldal, 3990 HUF
Bár Hefner a külvilág felé mindig szerelméről biztosította a lányokat, Madison azt írja, soha nem érezte azt, hogy a férfi igazán törődne vele. Amíg a villában élt, a nő többször is komoly depresszióval küzdött, antidepresszánsokat szedett, és még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében. Szerinte bár Hefner tisztában volt azzal, hogy bajban van, mégsem segített neki. Az egykori Playboy-nyuszi szerint a férfi nagyban manipulálta, és előszeretettel ugrasztotta egymásnak a lányokat, ugyanakkor a lányok másra sem vágytak, minthogy minél előnyösebb pozíciókat harcoljanak ki maguknak a villában, és ezáltal minél jobban megkopasszák Hefnert.
A könyv a megjelenését követően mindenesetre hatalmas siker lett, és hamar a The New York Times eladási listájának élén landolt.
Olvassatok bele a könyvbe:
Miközben a karrierépítés terén egyik csalódást a másikra halmoztam, a villabeli „társadalmi életem” sem volt sokkal jobb állapotban. A legtöbb barátnő láthatóan szívből gyűlölt, annak ellenére, hogy én soha nem tettem semmi rosszat azon kívül, hogy megtartottam a két lépés távolságot. Daphne volt az alfa-nőstény, a többi lány pedig úgy követte, mint a birkák. Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy rájöjjek, Daphne nagyon szívesen lecserélne engem Diannára az egyes számú barátnő szerepében. Ők úgy gondolták, hogy az egyes számú barátnőnek az lenne a dolga, hogy bizonyos értelemben a többi barátnő érdekeit képviselje, és gondoskodjon arról, hogy mindenki megfelelő juttatásokban részesüljön a villában. Amikor éppen nem a külsőmre tettek fojtott megjegyzéseket (Daphne imádott a vékony ajkaimon gúnyolódni, mivel csak én és Bridget nem töltettük fel a szánkat), úgy hallottam, azt sérelmezik, hogy én nem „irányítom a dolgokat” olyan jól, mint Tina, ugyanis Hef egy kicsit szorosabbra húzta a nadrágszíjat a lányokkal kapcsolatban az utóbbi időben.
A villába kerülő nők nagy része született szerencsevadász volt, aki az utolsó garast is képes lett volna kisajtolni egy férfiból. Nekem egyszerűen nem volt meg a génjeimben ez a manipulatív hajlam. Én túl félénk voltam, és egyébként is, őszintén kedveltem Hefet. Nem akartam mindenét kicsalni! Hef korábbi barátnői mesteri szélhámosok voltak.
A Bentley ikrek még el voltak árasztva fényűző ajándékokkal: Rolexekkel, szőrmebundákkal, egyforma BMW-kkel, márkás ruhákkal, és még a külön lakásuk berendezését is fizették (csakúgy, mint a lakásokat). Amikor az ikrek (Brande Roderickkel együtt) kiköltöztek, megérkezett az első hét lány, és Hef úgy döntött, hogy megszorító intézkedéseket vezet be. De Tina rendkívül számító volt, és ezért minden egyes lánynak kiharcolt egy lízingelt autót, komolyabb ruhapénzt és nagyvonalú karácsonyi ajándékokat. Ugyanakkor ez semmi volt ahhoz képest, amit az ikrek söpörtek be.
Amikor Tina is távozott a villából, Hef még szorosabbra húzta a nadrágszíjat: nem vitte a lányokat vásárolgatni, csökkentette a ruhapénzt, és a külön lakást is teljesen betiltotta.
Mindenki, aki csatlakozott a Playboy háreméhez, akart valamit. A legtöbb barátnő Nyuszilány szeretett volna lenni, és több pénzt lenyúlni, mint az órabérben fizetett prostituáltak. Bár engem Hef pénze nem izgatott (örültem, hogy tető van a fejem felett!), én is egy kivételes lehetőséget láttam a villában, ami jövőbeli előnyökhöz vezethet.
„Engem nem érdekel a pénz. Én csak csodálatos akarok lenni” – én e szerint a Marilyn Monroe-idézet szerint éltem az életemet. Nem érdekelt a gazdagság, de éheztem arra, hogy karriert csináljak. Szerettem volna elérni valamit az életben… bármit! Persze akkor úgy gondoltam, hogy beleszerettem Hefbe, de nézzünk szembe a valósággal: ez nem volt szerelem első látásra, és nekem is megvoltak a céljaim. Csak a kapzsiság nem szerepelt közöttük.
Amikor New Yorkba utaztunk a Playboy 50. születésnapi bulijára (az egyik születésnapi bulira a sok közül abban az évben), Bridget, Amber és én nagyon lelkesek voltunk, hogy stílusosan járhatjuk be a várost! Miközben Hefet lefoglalták az interjúk, mi ellátogattunk a Central Parkba, korcsolyáztunk a Rockefeller Centerben, New York-i pizzát ettünk, és a FAO Schwartz történelmi múltú játékboltjának hatalmas billentyűzetén ugráltunk az Ötödik Sugárúton.
Kötelességszerűen hívtuk a Bajos Csajokat is, de őket nem izgatták ezek a programok. Ehelyett elrohantak a Bergdorfba, és megpróbáltak pár rendkívül drága, márkás retikült vásárolni Hef hitelkártyájára. Bár Hef nagyon kiborult emiatt, megengedte nekik, hogy megtartsák a táskákat.
Miközben Bridget, Amber és én az élményekre összpontosítottunk, a Bajos Csajok láthatóan csak a pénzre. Amennyire láttam, a korábbi kerítőnőnkhöz hasonlóan ők is megpróbálták a lehető legtöbbet kisajtolni Hefből. Mivel pontosan tudták, mit kaptak a korábbi barátnők, arra jutottak, hogy én vagyok az oka, hogy az ő zsebük nincs tele pénzzel és ékszerekkel, és úgy döntöttek, hogy a saját kezükbe veszik a dolgokat.
– Holly, Hef szeretne beszélni veled a dolgozószobájában – mondta nekem a titkárnő a telefonban. A Bajos Csajok gondoskodtak arról, hogy engem rendszeresen behívjon magához az iskolaigazgató, úgymond.
Most meg miről lehet szó? – gondolkoztam. Daphne különösen szívesen talált ki történeteket arról, hogy mivel ártottam neki. Amikor Hef kiborult, hogy nem tartjuk be pontosan a szabályait (ez rendszeresen előfordult a többi barátnővel), Daphne azzal terelte el magáról a figyelmet, hogy füllentett valamit rólam. Ahányszor elkövetett valamilyen hibát, az valahogy az én bűnöm lett, bár gyakorlatilag semmi közünk nem volt egymáshoz. Szégyentelenül hazudott. És Hef átlátott Daphne-n. Végtére is, az a lány nem volt túl okos, de Hefnek túlságosan tetszett ez a játszma ahhoz, hogy számon kérje rajta a hazugságait. Daphne sztorijait Damoklesz kardjaként lebegtette a fejem felett, hogy manipulálhasson. Perverz módon kielégítőnek találta, ha láthatja, hogy feldúltan vergődöm.
Én minden évben, mióta csak beköltöztem a villába, a születésnapomon elmentem Disneylandbe. Arra számítottam, hogy az összes barátnő is részt vesz az eseményen – egyszerűen azért, mert a barátnőknek kötelező volt Hef minden programján részt venniük –, de csak Bridget, Amber és a barátnőm, Britney jelent meg. Tisztán érthető volt az üzenet: bojkottálnak. És megpróbálták meggyőzni Hefet, hogy minden jobb lenne, ha én eltűnnék, elvégre ő is azt mondja, hogy nem vágyik másra, mint hogy „harmónia” legyen a lányok között.
Én nem hinném, hogy tényleg harmóniára vágyott volna – egyetlen árva pillanatra sem. Ő imádta a cicaharcokat. Semmitől nem érezte magát olyan fontosnak, mint attól, ha egy csapat nő „vetélkedik a kegyeiért”. De akkoriban még voltunk olyan naivak, hogy elhiggyük, amit mond.
A Bajos Csajok balszerencséjére, Disneyland bojkottálása visszaütött. Nemcsak hogy durcás kislányoknak tűntek tőle, amit Hef nagyon utált, hanem ezzel egy olyan csodás szülinapot is biztosítottak nekem, amilyen már évek óta nem volt!
De ők nem adták fel ilyen könnyen.
Hogy még jobban nyomatékosítsák a szándékaikat, mind elmentek a Santa Monica-i mólóra, és csináltattak magukról ajándékba Hefnek egy csoportos karikatúrát.
– Kopp-kopp! – nyávogta az egyik lány hangosan a hálószobánk ajtaja előtt. Hef és én az ágyunkban ülve vacsoráztunk, és a híreket néztük, mint hét közben általában, amikor a Bajos Csajok bejöttek, hogy átnyújtsák az ajándékukat. Miközben Hef ujjongva csodálta a képet, észrevettem, hogy a lányok titokban önelégülten egymásra vigyorognak. Mintha azt mondták volna: „Nézd, milyen jól nézünk ki… Holly és Bridget nélkül!”
Ha Bridget és én hoztunk volna ajándékot Hefnek a többi lány bevonása nélkül, megszidtak volna minket. Ugyanakkor senki, még Hef sem jelezte, hogy tudja, hogy a szobában vagyok, vagy hogy feltűnően hiányzom a képről. Olyan volt, mintha láthatatlan lettem volna.
Daphne és Dianna csak azt nem vették észre, hogy soha nem lesznek képesek kiutálni engem és Bridgetet, amíg Elizabethtel és Whitney-vel állnak egy oldalon. „Sipítozós” Elizabeth és az „Erőszakos” Whitney soha nem voltak túlzottan Hef ínyére. Amikor először be akartak költözni, mindkettőjüknek nemet mondott, de végül beengedte őket tölteléknek – hogy tartani tudja a már védjegyének számító „hét barátnő” kvótát (az előző egy év során, mióta a barátnői nem szerepeltek olyan gyakran a magazinban, mint korábban, a „bulikülönítményhez” csatlakozni akaró lányok száma erősen lecsökkent).
Mindig is Whitney volt leginkább Hef bögyében – részben azért, mert olyan kellemetlen körülmények között csatlakozott a csapathoz.
– Hef, nem gondolod, hogy Whitney is elkezdhetne zsebpénzt kapni? – kérdezte Tina. Annak ellenére, hogy már kiköltözött a villából, néha még mindig benézett, hátha ki tud csikarni valamit Hefből. – Nagyon keményen dolgozik, hogy ki tudjon öltözni neked a rendezvényekre. Nagyon jó barátnő lenne belőle.
Whitney akkoriban ahhoz elég jó volt, hogy a hálószobába bejöhessen, de Hef nem akarta, hogy odaköltözzön. Úgy tűnt, Tinát viszont sikerült rávennie, hogy mellette kampányoljon.
– Ami azt illeti, Tina, én abban reménykedem, hogy ezek az új lányok nem támasztanak olyan nagy elvárásokat – magyarázta Hef a volt barátnőjének. – Tudtad, hogy az elmúlt évek során csak a lányokra és az utazásokra elköltöttem kétmilliót? – Ennek a legnagyobb része a magánrepülőgépekre ment el, amit a vállalatnak számlázott ki, és a lányok utaztatására – beleértve azt a fényűző európai körutat, ami még az én időm előtt történt.
– Ő nagyon sok idejét áldozza neked, és nem kap mást, csak egy italt és egy dugást! – mondta Tina, aki láthatóan nagyon dühös volt, amiért nem kapja meg, amit akar. Mint már említettem, az a csaj egy számító ribanc volt.
Te jó ég, gondoltam, én nem úsznám meg, ha így beszélnék Heffel.
A szoba nagyon elcsendesedett, miközben Hef mozdulatlanul bámulta Tinát.
– Én szeretném azt hinni, hogy ez mindnyájuk álma – mondta végül Hef nagyon komolyan. Még Tina is megdöbbent azon, hogy milyen őszinte a hangja. Ezt tényleg komolyan gondolja? Nagy beképzeltségnek tűnt azt feltételezni, hogy a társasága (vagy a szobája) „minden lány álma”, aki ott van. Hef „megbántott” arckifejezése arra késztette Tinát, hogy berekessze a tárgyalásokat.
– Oké, bocs – visszakozott, majd odahajolt, hogy egy puszit nyomjon a szájára. Miközben kisétált az ajtón, hátrakiabált egy üres „Szeretlek!”-et.
Hef még hónapokig ellenállt Whitney könyörgésének, hogy hadd legyen a barátnője, de a lány kitartása végül kifizetődőnek bizonyult, és egy szép napon beköltözött a villába. Gyorsan kiderült, hogy kóros hazudozó – méghozzá elég szórakoztató. A kora, a korábbi szakmái és az élettörténete naponta változtak.
– Kicsim? – jelent meg Hef egy délutánon az öltözőmben.
– Igen? – emeltem ki az orrom a francialeckémből.
– Beszélnünk kell valamiről – ráncolta a homlokát Hef, miközben odahúzta a fésülködőasztalkám előtti ülőkét. Komor tekintete az enyémbe fúródott. – Te raktál drogot Whitney italába tegnap este?
– Dehogy! – kiáltottam fel nevetve. – Ezt komolyan kérdezed? Tényleg ezt mondta?
Előző este a Saddle Ranchbe mentünk vacsorázni a Sunset Boulevardon. Whitney elég sok koktélt ledöntött, és úgy döntött, hogy meglovagolja a műbikát. Bár ezt már mindenki el is felejtette, ő láthatóan nagyon szégyellte, és kétségbeesetten keresett valami magyarázatot a viselkedésére.
– Igen – válaszolta Hef. – Szégyelli magát a tegnap este miatt, és azt mondja, normál esetben soha nem tett volna ilyesmit, és hogy szerinte te és Bridget drogot tettetek az italába.
Az arcomról leolvadt a mosoly, amikor ráébredtem, hogy Hef komolyan veszi ezt az elmebeteg vádat. Bridget és én olyan rendes lányok voltunk, hogy nem is tudtuk volna, honnan szerezhetnénk drogokat, nemhogy képesek lettünk volna valakinek észrevétlenül az italába csempészni. Ráadásul egy olyan asztalon, amelyet az ellenségeink ülnek körül. Ezt azonnal közöltem Heffel is.
Ne már, Whitney, gondoltam. Legalább valami hihetőt találnál ki.
– Én is így gondoltam – válaszolta Hef, miközben lassan az arcára kúszott egy mosoly. – De, tudod, úgy volt igazságos, hogy megkérdezzem.
Hú. Még szerencsém, hogy Whitney vádolt meg. Ha Hef szeretett Diannája vagy Daphne-je teszi, szerintem nem mentek volna ilyen simán a dolgok.
Miért nem veszi észre Hef, hogy milyen szörnyű emberek? – merült fel bennem a kérdés.
Lassan kezdtem megkérdőjelezni, hogy ki fogja tovább bírni: én, vagy a Bajos Csajok. Nem tudtam biztosan, mennyi abszurd jelenetet leszek még képes elviselni. A villában töltött több mint két és fél évem után sem éreztem a lábam alatt biztosabbnak a talajt, mint aznap, amikor beköltöztem. Folyamatosan úgy éreztem, mintha tojásokon kellene egyensúlyoznom, és vigyáznom, nehogy minden egyes nap felrobbantsak egy hisztigránátot.
Akkoriban még fogalmam sem volt arról, hogy a napjaik meg vannak számlálva. De nem én győztem le őket. Ehhez valaki másra volt szükség. Egy olyan valakire, aki kicsit jobban megfelel Hef ízlésének, mint én: aki fiatalabb, szőkébb, és sokkal, de sokkal lököttebb nálam.
