Egy fiatal lány elszökik otthonról, hogy beteg testvérének gyűjtsön pénzt, eközben egy halász azon viccelődik, hogy hogyan is néznének ki a hegymászó hajók. Azt viszont egyikük se tudja, hogy az élet hamarosan feje tetejére áll Panamában. A 19. és 20. század fordulóján járunk, a régi világ még pár ujjal kapaszkodik a történelembe, de hamarosan utat kell adnia a jövőnek, az emberiség történetének egyik legnagyobb mérnöki teljesítményének. Christina Henríquez nagyszabású történelmi regénye a Panama-csatorna épülését mutatja be több váratlanul összefonódó emberei sorson keresztül.
Henriquez amerikai író, édesapja Panamai származású, maga is több nyarat töltött a térségben. A Panama – Átjáró a végtelenbe egy távoli, de meghatározó korszakról mesél, és a politikai, gazdasági szempontokat félretéve a mindennapi kisember szempontjából mutatja be ezt a történelmi eseményt.
Christina Henríquez: Panama - Átjáró a végtelenbe (részlet)
Ford. Schultz Judit
1.
Valahol Panama csendes-óceáni partvidékén, az öböl csöndes, kék vizében Francisco Aquino egyedül üldögélt a csónakjában. Ő maga faragta a csónakot egyetlen cédrustörzsből, amelyet lehántolt és kivájt, mindössze egy kőből készült ácsfejszét és egy görbe kést használva, farigcsálta és csiszolgatta, kezével végig- simított minden felületen és íven, aztán újra farigcsált és csiszolt, egészen addig, amíg azt az egyszerű fatörzset átalakította valamivé, amiről úgy gondolta, az a legcsodálatosabb hajó az egész tengeren.
Francisco az ölében tartotta az evezőjét. Térdét behajlította, meztelen lába a csónak padlóján pihent az orsó és egy favödör mellett, amellyel a vizet meregette ki, ha túl sok jutott be. Hálója a csónak oldalán lógott.
Vasárnap kivételével mindennap hajnalhasadás előtt kelt, kiment a partra, és eloldotta csónakját a cölöptől.
Szelte a hullámokat, és amikor már eléggé bent járt, kioldotta a csomókat és hagyta, hogy a háló szétterüljön. Aztán újra evezett, lassan, hallgatta, hogyan csuklik egyet a víz, valahányszor az evezőlapát áttöri a felszínt, majd megint alásiklik. Meghatározott sebességgel kellett haladnia, hogy pont úgy húzza a hálót, ahogyan kell. Ha túl lassan halad, a halak átlátnak a szitán. Ha túl gyorsan, elriasztja őket. Kényes egyensúly volt, de Francisco élete nagy részében ezeket a vizeket járta, és tudta, mit kell tennie.
Kelet felől szellő támadt, megcibálta a kalapja karimáját. A csónak finoman egyik oldalról a másikra billegett. Francisco várta a legjobb pillanatot: a víz majd elárulja neki, mikor kezdje. Odébb lökte a vödröt a lábával, majd visszatolta. Madarak suhantak el a feje felett. Kinyitotta a tenyerét, és durva, érdes bőrét tanulmányozta. Egyszer, réges-régen, egy napsütéssel pettyezett esős délutánon Esme a kezébe vette a kezét, és felfelé fordította a tenyerét.
A vonalakban egy térkép rejtőzik, mondta.
Egy térkép? Miről? – kérdezte a férfi. De mit is válaszolt Esme? Francisco újra és újra megpróbálta felidézni, de soha nem sikerült.
Ökölbe szorította a kezét, és felsóhajtott. Az óceán a végtelenbe terült körülötte, csillogott a kora reggeli napfényben. A csónak billegett és ringatózott a csendben.
Sajnos Francisco látása már nem volt olyan, mint régen. Hunyorogva nézett a láthatárra, arrafelé, ahol, azt mondják, egy nap az ő kis csónakjánál százszor nagyobb hajók sorakoznak majd fel, várva a sorukat, hogy áthajózhassanak Panamán. Francisco felnevetett. Nevetséges ötlet volt, hihetetlen. Minden tengerész és felfedező, aki valaha is kikötött ezeken a partokon, arról ál- modozott, hogy egy napon a hajók Panamán keresztül átkelhetnek a két óceán között, bár hogy pontosan hogyan fognak eljutni egyik oldalról a másikra, senki sem sejtette. Mert mégiscsak ott volt az útban a hatalmas Kordillerák gerince, amely egyenesen átfut a földszoroson, és bár Francisco sok csodás dologról hallott életében, olyan hajóról bizony még sohasem, amely át tudott volna kelni egy hegyen. Hát majd átvágják a hegyeket, mondták, áttörik a gerincét, és ha ez megtörtént, a két óceán vize beömlik a vágás két végén, és egyesülve létrehozza az átvezető utat. Káprázatos álom.
Nem is egy, de két óceánt helyezni oda, ahol évmilliók óta csak szárazföld van – ki hihetne el ilyesmit?
Francisco megemelte a kalapja karimáját, és erősebben hunyorgott, próbálta kivenni a gőzösök, szkúnerek, csatahajók és vitorlások fantomsziluettjeit, mindazokét a hajókét, amelyek – esküdöztek a népek – egyszer majd átjutnak itt. Nézett, de hajók helyett csak a ragyogó kék eget látta a víz tetején ülni. Talán az a baj, gondolta, hogy az embernek hitre van szüksége ahhoz, hogy lásson olyan dolgokat, amelyek nem léteznek, és el tudjon képzelni egy még meg nem alkotott világot. De sok más dolog mellett Francisco a hitét is már rég elveszítette.
2.
Panama atlanti-óceáni oldalán, a málladozó part közepe táján, egy hajó siklott be a colóni kikötőbe. A királyi posta lapátkerekes, magas, fehér árbócú gőzhajója volt. Barbadosból indult, mintegy huszonháromezer levelet szállított lent a fedélközben, és körülbelül nyolcszáz utast odafent. Az utasok többnyire férfiak voltak, akik St. Lucyból, St. Johnból, Christ Churchből, valamint a köztük lévő többi egyházkerületből érkeztek.
Legjobb öltönyüket viselték, vállvetve álltak a fedélzeten kapcsos bádogládáikkal, bőröndjeikkel és lázas reményeikkel.
A tizenhat éves Ada Bunting is ott volt köztük. A fedélzeten ült, a térdét átkarolva. Ez volt az első alkalom, hogy hajón utazott, és az utazás mind a hat napját egy fekete hajóláda tetejére rakott két tyúkketrec mögé kucorodva töltötte, imádkozva, hogy ne találják meg. Azon a reggelen, amikor eljött otthonról, egy üzenetet írt a régi iskolai írótáblájára, és a konyhaasztalra támasztotta, ahol az anyja biztosan meglátja, amikor felébred. Panamába megy – szinte csak ennyi állt benne. Aztán, még mindig kora hajnalban, Ada felvette a kertészkedéshez viselt ruháit – rongyos nadrágot és gombos nyakú blúzt –, lecipelte a korábban összepakolt vászonzsákját egészen a rakpartig, és a zűrzavar meg a tömeg közepette sikerült felsurrannia a hajó fedélzetére anélkül, hogy bárki meglátta volna.
A ketrecben a tyúkok kotkodácsoltak, kotyogtak és rikoltoztak, míg le nem ment a nap, és Ada kitapasztalta, hogy ha csitítgatja őket, csak még hangosabbak lesznek. Úgy gondolta, biztosan éhesek, ezért a második napon összemorzsolt néhányat a magával hozott kekszekből, a morzsákat a ketrecek lécei között beszórta nekik, és nézte, ahogy a tyúkok a csőrükkel felszedegetik. Ez valamennyire megnyugtatta őket. A harmadik napon Ada ismét megetette őket keksszel, és hallgatta, amint elégedetten csipognak. A negyedik napon megosztott velük néhányat az elcsomagolt gyömbéralmáiból, ügyelve rá, hogy előbb kiszedje a magokat. Az ötödik napon felnyitott egy szardíniakonzervet, és miután a javát megette, és lenyalogatta az ujjbegyeiről a sót, a maradékot megetette velük. A hatodik napra elfogyott minden étel, amit magával hozott, és csupán ugyanazt a biztatást kínálhatta a tyúkoknak, amit az anyja mondogatott mindig neki: hogy az Úr majd gondoskodik róluk. Muszáj volt hinnie, hogy ez igaz.
Amint a hajó megállt, mindenki rohant leszállni.
Ada megvárta, amíg a sokaság egy része eltűnik, de még amikor felegyenesedett, akkor sem figyelt rá senki emberfia, hála Istennek.
Mindenkit túlságosan lefoglalt, hogy összeszedje a holmijait, és hogy a partot szegélyező vitorlások és pálmafák mellett elnézve vethessen egy pillantást arra, hogyan néz ki Panama most, hogy végre megérkeztek. Adának úgy tűnt, hogy a városnak az a része, amelyre a rakpart végén túl ráláthatott, igencsak hasonlít Bridgetownra: a főutcára néző, két- és háromemeletes favázas épületek sora, a boltok a napellenzőkkel, a cégéres épületek és az a tény, hogy mindez olyan ismerősnek tűnt, egyszerre érte csalódásként és megkönnyebbülésként.
Magához szorította a zsákját, és a többiekkel együtt ő is nyomakodni kezdett előre a hajó bal oldalán. Az ülepén nyirkos volt az anyag, de a nadrág révén, amelyet az anyja varrt neki, Ada szinte tökéletesen beleolvadt az elsősorban férfiakból álló tömegbe. Az egész úton csupán néhány másik nőt látott, és mindegyik idősebb volt nála. Ada csizmát is viselt az utazáson, fekete bőrcsizmát, egy Willoughby Dalton nevű férfi ajándékát, aki az elmúlt egy évben udvarolt az anyjának.
Időnként, általában vasárnap, amikor tudta, hogy otthon lesznek, Willoughby lassan odasántikált az ajtajukhoz, kezében valami újabb ajándékkal – vadvirággal, kenyérgyümölccsel vagy egy kis agyagtállal.
Néhány hónapja egy pár fekete csizmával érkezett. A csizma sarka már megkopott, a fűzője is megviselt volt, de amikor Willoughby odanyújtotta, Ada anyja elvette, és azt mondta: – Köszönöm –, ahogyan minden alkalommal, amikor Willoughby ajándékkal érkezett. És mint minden alkalommal, Willoughby azt felelte: – Nagyon szívesen –, és a verandán maradt, mintha arra várna, hogy beinvitálják. Minden alkalommal ugyanazt a szerencsétlen táncot járták el. Ada anyja biccentett és becsukta az ajtót, és csak miután az ajtó teljesen becsukódott, Willoughby csak akkor fordult meg és ment haza.
Az árbócokon felfutó kötelek csapkodtak a szélben, az emberek lökdösődtek és tolakodtak. Amikor Ada a hajóhídhoz ért, meghúzta magát egy férfi mögött, aki saját összecsukható széket hozott magával; abban bízott, hogy a szék majd eltakarja őt a két fehér tiszt elől, akik lent álltak a rakparton, a hajóhíd tövében, és azt kiabálták: – Munkásvonat! Munkásvonat arrafelé! –, és a város felé mutogattak. Az emberek leözönlöttek a hajóról a tisztek által mondott irányba, és Ada úgy vélte, akkor marad a legnagyobb eséllyel észrevétlen, ha egyszerűen sodródik az árral. Idáig sikeresen eljutott, de még mindig fennállt a veszélye annak, hogy az egyik tisztnek felkelti a gyanakvását az egyedül utazó fiatal lány, és ha félrevonják, és megtudják, hogy potyautasként jött, szinte biztosan visszateszik a hajóra, és hazaküldik. Ada a mellkasához szorította a zsákját, miközben lelépett a mólóra, és elsétált a tisztek mellett. Még az összecsukható szék mögül is hallotta, hogy mit beszélnek. Egyikük így szólt a másikhoz: – Üzenjen a kapitánynak, hogy megérkezett a rakomány. –
Ada tizenhat éves volt, de eleget tudott ahhoz, hogy megértse, nem a postáról beszélnek.
***
Amikor felszállt a vonatra, amely valójában nem volt több, mint fedetlen, favázas marhavagonok sora, az már tele volt a hajó utasaival, bőröndöket, kosarakat, növényeket és ládákat cipelő emberekkel. Ada ellökdösődött a vagon hátsó sarkáig, és egyik karjával egy oszlopba kapaszkodott. A másikkal a zsákját szorította. A szardínián, a kekszen és a gyömbéralmákon kívül két alsóneműt csomagolt, egy ruhát, egy fiola mandulaolajat a haja lesimításához, egy pamut folttakarót, amelyet az ágyáról vett el, és három aranykoronát. Azt kívánta, bárcsak gondolt volna rá, hogy több ételt hozzon, de hát nem tette.
Az agya fürgébb, mint a józan esze, mondta mindig az anyja, és ott, a vonaton állva Ada elmosolyodott, a gondolataiban hallotta, ahogyan az anyja szidja őt, hallotta jellegzetes hanghordozását.
Mostanra nyilván megtalálta az üzenetét, és Ada azt is szinte hallotta, hogyan prédikál – sokkalta szigorúbb hangon – arról, hogy micsoda dolog egyedül elindulni Panamába, ahogyan Ada tette, még akkor is, ha jó oka volt rá.
Ada nővére, Millicent beteg volt, és műtétre volt szüksége, amit nem engedhettek meg maguknak. Varrónőként az édesanyjuk keveset keresett, és Ada éppenséggel maga is vállalhatott volna munkát, csakhogy Barbadoson manapság nehéz volt munkát találni. Bezzeg Panamában, mondta mindenki, ott olyan egyszerű munkát találni, mint almát szedni a fáról. Ha mindenki más elmehet és megszedheti magát, gondolta Ada, akkor ő miért ne tehetné? Csak addig marad, hogy pénzt keressen Millicent műtétjére, azután hazatér.
Fotó: Wikipédia
