Ki az, aki őszintén azt tudja mondani, hogy ismeri az élet értelmét? Miért élünk a főnökeink szava szerint, miközben végtelen nyárra és szabadságra vágyunk? Miért istenítjük az életet, miközben egyre jobban toljuk háttérbe, hogy mi is vár ránk utána? Babiczky Tibor ilyen és ehhez hasonló nehéz, de nem átláthatatlan kérdésekkel néz szembe legújabb kötetében. A Nyitott paloták megannyi esszéje feléleszti a Hamvas Béla-féle hagyományt és asszociációkon, gondolati ritmusban vezeti végig olvasóját a világ logikáján, rávilágítva a csapdákra és ellentmondásokra.
Babiczky Tibor: Nyitott paloták (részlet)
A kovácsműhelyben
Forróság, olvadó fém, formálódó anyag. A teremtés földi megtestesülése. A kovácsműhelyben, szimbolikáját tekintve, egyszerre van jelen az isteni és az ördögi jelleg. Démonok sírnak a tűzben, és megszűnik a fájdalom egy szuvas fogtól megszabadulván. Jelen van Héphaisztosz – csúfosan alakult – szerelme Aphrodité iránt, és patás lábak tapossák a földet.
Mikszáth így ír a kovácsműhelyről: „Általában az akkori kovácsműhelyeket és kovácsokat nem lehet mai szemmel nézni. A kovács volt a legtöbbet tudó ember a faluban, utána jött tudásban a földesúr vagy a pap, és csak a legvégén ballagott a kántor vagy nótárius. A kovácsműhely pedig pótolta a kaszinót és újságot. A nagyobb földesurak, a falu mágnásai kipárnázott székeket tartottak maguknak a kovácsműhelyben, s délutánonkint, ha megunták magukat, odamentek öblös tajtékpipáikkal szórakozni. (…)
Aki versatus akart maradni a világi eseményekben, annak nem volt szabad elhanyagolni a kovácsműhelyt. Egy mai hírlap minden rovata idejött: a mulatságosak, a hasznosak és a tanulságosak.”
Nehéz beszélni a tűzről, nehéz bármit is készre kalapálni egy olyan világban, amely nem tűri a mondatzáró írásjeleket. A pont: túlságosan kijelentő – bármiféle kijelentés a méltóságában sérti meg a mai embert. A felkiáltójel (óhajtó funkcióját már elveszítette régen): túl harsány – goromba és preskriptív. A hárompont: érzelmes és modoros csökevény. A kérdőjel pedig szimplán bántó: egy valódi kérdés szembesülésre és gondolkodásra szólít fel – és eleve mi köze bárkinek bármihez?
Egyedül a megkérdőjelezés látszik működni, az viszont bárhol, bárhogyan és bármikor. Magam ugyan a szkepszis pártján állok – ahogyan Descartes írja: „egyszer az életben gyökerestül fel kell forgatnom, s az első alapoktól kiindulva újra kell kezdenem mindent, ha arra törekszem, hogy egyszer még valami maradandót és szilárdat hozzak létre” –, de mint minden, ami kizárólagos jelleget ölt, a szkepszis is dogmává züllik, ha egyeduralkodóvá lesz. A dogma pedig az üresség tárolóedénye. A „kizárólagosság” mint szó maga is árulkodik a fogalom lényegéről: önmagától minden mást elrekeszt. A kizárólagos szkepszis tehát kétellyel kezelendő.
A jelenkor legfontosabb vitái a normalitás kérdése körül forognak.
Pedig talán érdemes egy lépést hátrálni, és megvizsgálni azt, mihez kezd az ember egy olyan világgal, amelyből száműzte az isteneket – ha úgy tetszik, a transzcendenst és általában véve a metafizikát –, és vajon mit kezd saját magával ebben az atomizált, pusztán fizikai világban, amelyben, a tudomány jelen állása szerint, minden esetleges.
Paradox módon: minél nagyobb a tudomány fennhatósága, annál esetlegesebb a világ.
Emberek vagyunk, de nincs két egyformán működő ember – van, akinek egy bizonyos fájdalommennyiség meg se kottyan, van, aki összeroppan ugyanannyitól. Ismerjük a rákot – van, akit elvisz, van, akit nem. Nem ugyanúgy érzékeljük a színeket. Nem ugyanazt látjuk egy festményben.
A tudomány meg tudja mondani, milyen frekvenciákat hall egy kutya, és hogyan és mit lát egy légy, de azt nem tudja megmondani, milyen érzés kutyának vagy légynek lenni. Ahhoz már a képzeletre van szükségünk, ami pontatlan, és mivel a lélekhez (és a tudathoz) kapcsolható, a tudomány jelenlegi állása szerint nem is biztos, hogy létezik.
Vajon érdemes készen kapottan elfogadni a zsidó–kereszténység monoteizmusának felsőbbrendűségét a politeizmussal szemben? Kétségkívül hathatós érveket tanultunk a sokistenhit primitív mivoltáról.
De mitől magasabb rendű „Krisztus testének tagja” lenni, mint a világénak?
Mi indokolja, hogy egy láthatatlan és megszólíthatatlan isten zászlója alatt elutasítsuk a világot, bízván egy esetleges (és túlságosan is emberi) túlvilágban, ahelyett, hogy a világ részeivé válnánk, elfogadván az isteni rendet?
Miért volna primitív az a felfogás, amelyik mindenben istent lát? És az istenek felett egy olyan létezőt, amelyről hallgat ugyan, de tudja, hogy van. Miért ne lehetne isten a tűzhely lángja, a ház előtt álló kőrisfa vagy a villámlás? Ha isten létezik, akkor minden: isten. Nem azt mutatja az ókori szemlélet, hogy az ember akkor még deklaráltan istenben élt? És természetesen saját magát is a részének tekintette.
Ebből kiindulva, a mai fájdalmunk, látva egy megcsonkított fát vagy egy elütött macskát, az isten találkozása istennel. Pontosabban: inkább részvét ez, semmint fájdalom. Annak tudása, hogy minden a saját helyén van a világban, ott él és ott pusztul el, helyesen és magától értetődően – ami nem érthető, és részvétet vált ki, az a külső beavatkozás, az emberi, romboló tényező.
A tudomány nem talál bizonyítékot a lélekre (ahogyan az elmére sem), tehát elveti.
És találkozik egy csomó megmagyarázhatatlan ellentmondással, de eszébe sem jut, hogy számoljon a lélekkel. Marad az, hogy minden esetleges. Pedig lehet, hogy csak más szabályok szerint működik. Ha pedig esetleges, akkor a nem bizonyítottan létező lélekből eredő dolgok is esetlegesek. Például az erény vagy a figyelem. Éppúgy, mint a torz erény vagy az elfordulás. (A „befordulás” tipikusan mai fogalom, és elterjedése nem magyarázható teljes mértékig a „be” igekötő amúgy is burjánzó használatával.) Ha az embernek kizárólag saját maga lett a mércéje, és a felvilágosodás óta így van, ez maradt, istenek híján, akkor milyen lesz a viszonya az olyan – még az istenek korából származtatható – fogalmakkal, mint például az erény? Hogyan lehet emberségesnek lenni egy kizárólag ember teremtette világban?
Itt van előttünk, ami van: valódi figyelem helyett politikai korrektség, szeretet helyett tolerancia, együttérzés helyett elfogadás. Alacsonyabb szintű fogalmak. Ez persze alá-fölérendeltségi viszonyt feltételez. A hierarchia iszonyatát.
Furcsa – és egyúttal magától értetődő is –, hogy a legmodernebb kori (és egyben a legsúlyosabb) rabszolgaság idején a hierarchia létét bizonyítani és magyarázni kell. Furcsa, mert mindenki a saját bőrén tapasztalja, és magától értetődő, mert mindenki védeni igyekszik a maradék méltóságát.
A főnöke szavát, még akkor sem, ha szombat délután van, senki nem utasítja vissza. Azt, hogy értéksorrendben állnak a világ dolgai: igen.
Pedig nincs új a nap alatt, és ez rossz hír az újkori demokráciának is: az ember értelmes állat (már ha elfogadjuk akár a teremtettséget, akár az evolúciót), de örömmel (?) tölti az életét értelmetlenül. Ehhez viszont uralkodóra van szüksége.
Az uralkodó és a vezető fogalmai közé semmiképpen nem tennék egyenlőségjelet. A jelentésük viszont megcserélődni látszik. Korábban uralkodók voltak, akik valójában vezettek, ma vezetők vannak, akik inkább uralkodnak.
A felvilágosult ember nem a helyét keresi a természetben, ahogyan azt ősei tették több ezer éven keresztül, hanem uralja. Ebből a szemléletből kö-vetkeznek, a jelenkor mérhetetlen pusztításával szembesülve, a kétségbeesett korrigálási javaslatok a természet megmentésére, de mindezt úgy artikulálva, hogy a trónról lehetőleg ne kelljen lemondania. Ahogyan a meghatározó gazdasági tényezők is uralják a piacot, nem pedig vezetik.
A nyelv mindig pontos, megmutatja, hol van hiány vagy többlet, manapság pedig a válságfogalmaink túlburjánzásában élünk. „Életvezetési tanács.” „Pubertásblokkoló.” „Érzékenyítés.” „Nemzeti dohánybolt.” A sor hosszan folytatható, beleértve az olyan eseteket is, mint amikor az Otthon melege program keretében hűtőszekrényt lehetett igényelni.
Eszünkbe juthat a jobbágy Mikszáth Különös házasságából, akiről hirtelen kiderül, hogy nemesi felmenői vannak, és aki ezt megtudván, könyörgő leveleket ír az udvarnak, hadd maradjon minden úgy, ahogyan volt, mert ő nem képes „patrónus” nélkül élni. A Covid-járvány minden eddiginél tisztábban megmutatta (és a legújabb kutatások is bebizonyították, hogy a sok szabadidő negatív hatással van az egyén közérzetére), hogy az emberek többsége nem tud mit kezdeni magával, ha nem mondják meg neki, mit csináljon, és közben még a – szintén én-elkerülő, úgynevezett – szórakozástól is megfosztatik. Ha ez nem feltételez hierarchiát, akkor mi?
Hiszen a rendszer működéséhez szükség van olyan kevesekre, akik előírják a többségnek, mit tegyen.
Mikszáth a bölcs rezignáció írója. Ezért is ugrál vissza száz éveket a regényeiben a saját jelenkorához képest. A valóságot írja – a legtöbbször egy-egy újsághírből kerekítette a történeteit –, humorral és belenyugvással, azt sugallva, hogy semmi sem változik, a díszleteken kívül. Az emberi lélek és tudat – más szóval: az emberi természet – ugyanaz minden időben. Nincs értelme háborogni rajta. A bölcs az – mondja Mikszáth –, aki képes különbséget tenni és pontosan kiválasztani azt, amin háborogni érdemes. Az emberi természet – és önmagában véve a természet egésze –, ami a tudomány mai állása szerint nem is létezik, nem tartozik a háborgás témakörébe.
Állítólag a szabadság korában élünk. De aki a saját maga társaságát nem viseli el, hogyan lehetne szabad? Mit érez vagy gondol a szabadságról az, aki magában maradva ürességet és unalmat él át? Mit gondol a szabadságról az, aki csak akkor érzi, hogy él, ha megmondják neki, mit tegyen? Aki még az úgynevezett szabadságán is azt teszi, amit előírnak neki? – ezt hívják turizmusnak. Mit gondol az, aki a demokráciáról harsog egy olyan korban, amikor – eredeti és valóságos értelmében – nincsen démosz?
Eredetileg nem hét, hanem nyolc főbűn volt. Ezeket a korai kereszténység sivatagi szerzetesei jegyezték fel, az egyházatyák pedig kettőt összevontak.
A nyolcadik főbűn az unalom volt – ezt a lustasághoz delegálták végül.
Érthető, mind a megléte, mind az elvétele a nyolcadik főbűnnek. A sivatagi atyák még természetesen működtek: az unalom, a később kiiktatott bűnök egyike, náluk a legfőbb bűnnek számított, hiszen ha valaki kivonul a sivatagba egymagában, hogy egyes egyedül istennel legyen, mi számíthatna nagyobb bűnnek, mint ha isten társaságában unatkozna? És érthető az is, hogy a keresztény hagyományból ez a legfőfőbb bűn hamar kikopott: hiszen amikor már nem vallásról és transzcendenciáról, hanem a pőre hatalomról volt szó, akkor az unalom nemhogy büntetendő, de kívánatos kategória lett.
„Boldogok, akik unatkoznak, mert nekik megnyílik az egyház” – szólhatott a – soha le nem írt – dogma. A kapitalizmus dogmája különösképpen egybecseng ezzel az elképzeléssel.
Képzeljünk el két kórust, egymással szemben. Az egyik Kurtágot énekel, ők a progresszió, a másik Josquin des Prez-t, ők a reakciósok. Ne bolygassuk, hogy összhangzattanilag mi történik. Valójában nem is lényeges. A két kórus között ugyanis fülhallgatós emberek táncolnak a téren – a fülükbe popzene szól.
A metafizika, bármilyen képlékeny is volt, törvényt adott. A transzcendens nélküli lét, bármennyire szilárd alapokon nyugvónak tűnik is, képlékeny.
Ha nincs felettünk semmi, akkor az életünk puszta túléléssé redukálódik, ahogy Salamon János írja, és mint ilyen, eleve kudarcra van ítélve, hiszen meghalunk.
Nem lehet sikeres az a túlélőprogram, amelynek elmúlás a vége. A sok fitnesz és jóga mind feloldódik a végső semmiben.
Mindent a maga időtlenségében.
Tavasz volt, emlékszem, akár egy késői ébredés, a reggel hűvös fegyelmezettsége nélkül, telve a közelgő dél ígéretével, ültem a Duna partján, egy közeli bója mögött a V alakban felhabzó víz, akár egy régi sebhely, ragyogott, alig észrevehetően, mégis kérkedő egyértelműséggel.
Pedig a sodrás minden bizonnyal észre sem vette a bóját – a sodrás nem őriz régi sebeket.
Sokak szerint a folyó az élet szimbóluma. Szerintem az életnek nincs szimbóluma.
A folyó, egy madár röpte, az évszakok váltakozása, az augusztusi csillaghullás mind nem jelent önmagában semmit.
Az élet nincs egyedül, nem értelmezhető kizárólagosan, még szimbólumok szintjén sem. A folyó, egy madár röpte, az évszakok váltakozása, az augusztusi csillaghullás ugyanúgy lehet a halál is.
Az ókornak – habár több kérdése volt, mint ahány választ megfogalmazni tudott – a szemlélete az arányosság volt: legyen vagyonod, de ne legyen túl sok pénzed, élvezd az ételt, de ne egyél túl sokat, gyönyörködj a testben, de ne becsüld értékén felül (igaz, alul sem). Az úgynevezett elhajlásokkal nem volt semmi dolog, lévén természetesek.
Az intézményesült kereszténységből két lehetőség következett: az önsanyargatás (aszkéták) és a mindent bitorlók (hedonisták) útja.
Előbbiek savanyú arccal merednek maguk elé, utóbbiak pedig megpróbálják értékesíteni az árut, amijük van. Már senki nem a természetességről, hanem a tiszteletről (vagy ennek hiányában: a sértettségről) beszél.
Nézem a srácokat (?) egy amerikai dokumentumfilmben. Szarvasként határozzák meg magukat, és mindennap kijárnak legelni a közeli tisztásra. Nincs velük semmi bajom. Békés növényevők. De amit prezentálnak, az leginkább pszichózis, nem pedig identitás. Egy pszichózist megértek és – újkori fogalmak szerint – elfogadok, de nincs az a hatalom, amelyik rávehetne, hogy tiszteljem. Mert akkor körtének kéne hívnom az almát. Vagy fordítva. És egyiknek sincs értelme.
A magukat kereszténynek vallók között aszkéták is maradtak ugyan – igaz, kevesen, és legtöbbször a saját életüktől megnyomorodva, aminek vajmi kevés köze van a kereszténységhez –, a legtöbben azonban az áruval foglalkoznak.
Hogy hol is tart ez az egész, szépen körülírható egy beszámolóval, amely a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusról szól – a Népszavában jelent meg, Czene Gábor jegyzi, 2021. szeptember 9-én:
„Az egyik szórólap tudatta, hogy a Széchenyi és Gellért fürdők teljes árú belépőinek, valamint a 20 perces aromamasszázs árából a kongresszus résztvevői 15 százalékos kedvezményt kapnak. A szerdát a türelem napjaként hirdették meg a szervezők. (A hétfő a jóság, a kedd a békesség napja volt, a csütörtök a remény, a péntek a hit napja lesz.) A programban egyebek között Charles Maung Bo mianmari bíboros katekézise és Moysés Azevedo, a brazil Katolikus Shalom Közösség alapítójának tanúságtétele szerepelt. Amikor a helyszínre értünk, éppen a Debreceni Hajdú Táncegyüttes ropta a színpadon. A hétköznap délelőtti időpont ellenére több ezren figyelték a produkciót. (…) Somogyi Ilonának viszont senkitől nem kellett engedélyt kérnie. »Jó napot kívánok, dicsértessék a Jézus Krisztus!« – fogadta széles mosollyal bemutatkozásunkat. Elmondta, hogy a fóti »nagy sárga templomból« (Szeplőtelen Fogantatás-templom) jött. Bár Sebők Sándor atya nem tudott velük tartani, majdnem a teljes imacsoport itt van. Minden napra van jegyük, a szombati megnyitón is részt vettek: »gyönyörű az egész rendezvény«. A tömeg hirtelen az egyik pavilonból a másikba indult, hogy meghallgassa Székely János szombathelyi megyéspüspököt.”
Ez nem transzcendencia, ez egy falunap színvonala.
A világ egyik legkiemeltebb keresztény eseménye – akaratán kívül – bebizonyítja Nietzsche százötven évvel ezelőtti kijelentését arról, hogy isten halott.
Nézek egy i. e. V. századi Apolló-maszkot. Mosoly bujkál a szája körül.
Mit várunk a nyártól? Könnyűséget. És mit várunk a téltől? Nyarat. Semmi értelme. A nyár nem ad könnyűséget, a tél nem ad nyarat.
Azt mondják, a sötétségben fényt kell gyújtani. De a sötétségben a fény megjelenése egyáltalán nem veszélytelen. Egy meghatározott részét a világnak bevilágíthatjuk, de közben minden és mindenki, aki a sötétségben él, meglátja, pontosan hol vagyunk.
Ha fényben járunk, az árnyékunk nem jelent ilyen problémát.
Alapvető közegünk a sötétség tehát. Ahogy Melville írja: „Senki emberfia nem érezheti teljességgel önmagát, csak behunyt szemmel, mintha a sötétség volna lényegünk igazi eleme, bár a világosság rokonabb lényünk földből lett felével.”
Fotó: Posztós János / Margó Irodalmi Fesztivál
